Azon a húsvéton Gâtejei-ben jártam, Culae-val, bárányokért mentünk apádhoz, mondta Doru. Megkérdezte, hogy tudok-e valamit rólad… Aha, mondta Jeruzsálem. Száraz volt megint a gigája?
Nem, nem volt beteg Nojiţă, bár nem igazán volt elemében. Azt mondta, hogy a világ egyre jobban csúszik a rossz felé, hogy luciferi erők uralják… Közeledik az óra, amikor a vizek elválnak a szárazföldtől, Jeruzsálem-Jeruzsálem, örvendezz… Minél mélyebb szakadékba zuhan a világ, annál nagyobb lesz a dicsősége és hatalma annak, aki megváltani jön bennünket. Várjuk hát Őt, legyünk éberek, virrasszunk szüntelenül, mert senki nem tudja sem a napot, sem az órát… Jeruzsálem-Jeruzsálem, mit tettél velem… Nem aggódott különösebben a fiáért, pedig semmit sem tudott róla azóta, hogy Oprescuval elment, és Oprescu sem fordult meg azóta Ciopleni-ban. Jeruzsálem-Jeruzsálem – csak kíváncsi volt, mi van veled, hogy megy sorod… az anyád mintha jobban aggódott volna miattad, noha említette, hogy megszokta már, hogy hónapokra eltűnsz otthonról, de lám, most már két éve, hogy elmentél, és azóta nem látott… Megígértem nekik, hogy benézek Oprescu Bucureştii Noi-ban lévő műhelyébe, hogy kérdezősködjek felőled… És jártál Oprescu-nál, Doru bácsi? Vagy négyszer is volt arrafelé, de sem keresztaput, sem keresztanyut nem találta ott. Beszélt a cselédjeikkel, akiktől megtudta, hogy többnyire úton vannak, az üzleti ügyeiket intézni. Üzenetet hagyott Oprescu-nak, hogy Jeruzsálemről tudni szeretne valamit az apja, úgyhogy valamilyen úton-módon értesítse őt… Szeptember körül jártam arrafelé utoljára, akkor azt mondták, hogy a bolintin-i vágóhídjuknál vannak, ahol szintén építenek maguknak egy villát. Épp akkor vittem be Magdalena-t a szülészetre… Mennyit szenvedett még szegényke, amíg megszült… Ez szeptember 25-én volt – akkor született Mirel, és aztán már nem törődtem ezzel, megfeledkeztem apádról is, Oprescu-ról is, mire Jeruzsálem, hogy nagyon helyes, nekem sem hiányoztak soha, és most sem hiányoznak… Jobb, ha, ahogy mondtam már neked, ők nem is tudnak rólam… Azt hiszem, épp azon az őszön lehetett, amikor, mint mondod, Magdalena néném megszült – akkor fogott hozzá Edi, hogy megváltoztassa a munkakörünket…
Kezdetben lecsökkentette a napi normáinkat, és azt mondta, délre érjünk haza. Miután ettünk, két-három órát aludtunk, hogy estefelé erőre kapjunk… Este, les enfants de la patrie, sétálni indultak, Edi és Burhuşi diszkrét, de éber felügyelete alatt.
Megfürödve, parfümmel beszórva, elegáns ruháikban úgy néztek ki, mint valami kis hercegek, ahogy fel-alá sétáltak a Porte Dauphin környékén és az Avenue Foch járdáin, a platánok alatt, melyeknek leveleit az éjszakai nedves szellő lengette, és a járdán fölállított kávéházi asztalok körül. A sötétben, ahol a cégek színes reklámtáblái villóztak, és a bárok, diszkók felől zene áradt, a rövid szoknyás, meztelen hasú lányok mellett tűntek föl, akik séta közben csábító pillantásokkal szondázták a járdán nyüzsgő tömeget. A sovány, borotvált fiatalok és kamaszok, akik eleinte unottan, közönyösen suhantak el mellettük, most dühös pillantásokkal méregették őket. A srácok, eh, ugyanazzal foglalkoztak, mint ők. Céhtársak voltak, akiknek a klienseit elhappolták ezek az újonnan érkezett gyerekcsavargók.
Értették a dolgukat, szakértőkké váltak a szüleik irányítása mellett. Ez utóbbiak, úgy két hónap után, végleg fölmentették őket a koldulás és zsebtolvajlás alól, ezek a foglalatosságok egy pionírkorszak emlékeivé váltak, amelyhez nincs többé visszatérés. Nappal aludtak, éjjel kivonultak az utcára, hogy megsarcolják a párizsi pedofilokat… És ha belegondolsz, Jeruzsálem, hogy valamivel több mint egy éve még sóvárogtál az ilyenfajta szórakozás után, mely, lám, most rabsággá, nyomorúsággá és siralmas állapottá vált, amiből ugyan ki mentene meg téged? Epekedve és reménységgel telve gondolt barátjára, Frédéric márkira, valószínűleg ő volt az egyetlen, aki segíteni tudott volna rajta, másrészt érezte azt is, hogy közeledik párizsi tartózkodásának végnapja. Betöltötte a tizenötödik évét, egyre nehezebb lesz gyerekként viselkednie… Meg kell szabadulnia valamilyen módon a szüleitől, még mielőtt Edi úgy határozna, hogy nincs többé hasznára, és haza nem küldi. És e tekintetben is csak a márkiba vethette minden reményét… Első és utolsó találkozásuk óta több mint egy év telt el. Lehetetlen, hogy a márki ne tudott volna erről a helyről, de lám, sohasem bukkant fel erre…
Zsebre dugott kézzel, fütyörészve sétálgatott két lépéssel Robert mögött, közben Frédéric-re gondolt, és azon törte a fejét, hogyan tűnhetne el Edi és Burhuşi szeme elől, hogy elnézzen a Champs Elysées-en lévő villa tájékára… Először azt hitte, hogy egy autó ütötte el, ami fölszaladt a járdára. Valaki nekirepítette Robert-nak, amitől mindketten a földre buktak. Aki meglökte, egy olajbarna bőrű, rugalmas járású fiatalember volt, fehér nadrágban és bő, piros selyemingben, mely úgy lengedezett rajta, mint egy torreádorköpeny. A gyerekek ismerték, mint a rossz pénzt. Oda szédített már hozzájuk néhány klienst. Néha szitkozódott, és veréssel fenyegette őket, de még nem merészelt hozzájuk nyúlni. Most indulatosabbnak tűnt, mint valaha, mintha kivetkőzött volna önmagából. Abból, ahogy gesztikulált, és hessegette őket a kezével, mint a tyúkokat, azt lehetett hinni, hogy ivott vagy bedrogozott.
– Hazafelé, senkiházi csavargók! Eredjetek haza aludni! A gyerekek már alszanak ilyenkor! Takarodjatok vissza a mocskos hazátokba, ahonnét jöttetek! Ne rontsátok itt a levegőt!
Jeruzsálem fölállt, leverte magáról a port, és mintha mi sem történt volna, mosolyogva, könnyed léptekkel folytatta a sétáját. És ha elütötte volna egy autó, mondjuk, Frédéric BMW-je… Ebből az autóhadból, mely egész éjjel elhalad itt, az egyik lehetne akár a márki autója is… Nem volt kedve vitába szállni ezzel a hisztérikus buzival, aki egyszer még úgyis megkeserüli.
Az incidenst a szemközti járdáról is figyelték. Burhuşi elindult, hogy átkeljen az úton, de Edi visszarántotta a kezénél fogva. Hagyd csak, les enfants de la patrie lerendezik egyedül is. Figyeld már, a kicsi Robert hogy leüvölti a buzikurva fejét!
– Nekünk jössz, vaze? Te mocsok fartúró, azt akarod, hogy hívjam a rendőrséget, jelentselek föl, hogy gyerekekkel kötözködsz? Mi van már? Jó dolgodban megvesztél? Verekedni akarsz?
A piros inges fiatalember a fogát összeszorítva felgyorsította a lépteit, maga mögött hagyva Robert-et és Jeruzsálemet. Ezek a gyerekek elképesztően pimaszak. Veszélyes szajha pofájuk van… Kitelik tőlük, hogy meggyőzik, még meg is hatják a rendőröket. Azért lenne jó sietni, hogy megelőzze őket, hogy ő legyen az első, aki jelent. Most kibaszik velük, meg a futtatóikkal is. Hogy meresztik a szemüket, ni, ott a járdán, az a testes, görbe lábú szőke, aki úgy sántikál, mint egy pingvin, meg az a nagy hasú cigány, a sittes képével… Jöttmentek, mocskos bevándorlók, talán még francia tartózkodási engedélyük sincs…
Jó fogás lehetne a Bűnügyi Rendőrség számára, hogy ezek itt a világ szeme láttára pedofíliára csábítanak Párizs kellős közepén, ahol egyébként még a hogylétük felől sem érdeklődik senki. Ez itt nem Manila, Hong-Kong vagy Haiti… Lehet, hogy Párizsban hiány van gyerek prostikból, de azért ez még a szexualitás terén legliberálisabb párizsi körök számára is sok. Botrányos, szörnyű, ezek a gyerekek alig tizenkét-tizenhárom évesek… Látta, hogy úgy húsz méterrel előtte megáll egy fehér kisteherautó. Egy vastag combú lány, fekete nejlonharisnyában és bőr miniszoknyában, melyen át kidomborodott feszes, kerek feneke, váltott néhány szót a sofőrrel, majd tovább állt. A férfi átvette a helyét a teherautó ajtajában.
– Engem keresel, Juan?
A volánnál ülő negyvenes pasas, a szeme alatt óriási karikákkal, mogorván dünnyögte:
– Most nincs időm rád, Alain. Csak levegőzni jöttem ki egy kicsit.
Alain zavartan pislogott. Kétszer szolgálta már ki Juan-t, és biztosra vette, hogy a kapcsolatuk tartós lesz. Különös volt ez a mentegetőzés, ahogy elhárította őt. Nem állt volna meg épp itt, ha csak levegőzni akarna. Látszott a férfin, hogy kerüli, de miért éppen őt, akiben megbízhat, és aki nagyon is jól ismeri ezt a türelmi zónát, ha esetleg Juan valamire vagy valakire vágyna? Vajon mire vágyik? Még ki sem nyithatta a száját, amikor valaki megragadta az ingénél fogva, és erőszakkal félre rántotta. A karjával kellett köröznie, hogy visszanyerje az egyensúlyát, nem sok hiányzott hozzá, hogy orrát az utca kövezetébe verje: a szőke pingvin vette át a helyét a kisteherautó mellett, két méterrel arrébb pedig a cigány vigyorgott, és megrovón cuppogott a nyelvével, mintha atyaian dorgálná, legyen óvatos, hová lép, nehogy a nyakát törje. Edi udvariasan és szolgálatkészen néhány kérdést intézett Juan-hoz.
– Esténként többször láttam magát errefelé… Tudom, mit keres. Van valamim a maga számára. Füttyentett két rövidet, hogy Robert és Jeruzsálem megforduljanak. Amikor azok a fényszórók körébe értek, rájuk mutatott: ez a két gyerek, és még van egy, aki majd később jön… Válasszon egyet. Intett a másik kettőnek, hogy maradjanak a helyükön, két méterre a kisteherautótól, ő pedig bemászott Juan mellé, aki két másodpercnél tovább nem is habozott:
– Azt a kis kékszemű szőkét akarom.
– Az Öné. Mindössze ötezer frankjába kerül.
Mindössze ötezer frank… Juan szárazon nyelt egyet. Sokkal borsosabb, mint képzelte, de tudta, hogy nem lehet alkudozni. Ha visszautasítaná, errefelé soha többet nem mászkálhat gyerekek után, és nem valószínű, hogy Párizsban föl lehetne fedezni más helyet, ahol ilyenek is találhatók… Lehet, hogy egyszerűen ilyenek az árak, majd utánajár, egyelőre azonban nincs más választása… Megszámolta a pénzt, miközben Edi elmagyarázta neki, hogy merre menjen, és hol várjon a kisteherautóval – egy tekervényes útvonalat ajánlott, mely egy csendes és ebben az órában meglehetősen kihalt utcácskába vezetett. Megkérdezte tőle, van-e mobiltelefonja. Igen, volt neki, így aztán elkérte tőle a számát, és meghagyta neki a sajátját. Tartják a kapcsolatot, és körülbelül egy óra múlva ott találkoznak.
Ezt a rabló-pandúr játékot a központi sugárutak és az eldugott utcácskák közt Edi először Németországban kísérletezte ki. A nagy ijedelem után, amit a sajtó lármás botránykeltése okozott, és ami egészen idáig űzte, újabb elemeket illesztett bele, bonyolultabbá és egyszersmind tökéletesebbé tette. Rendkívül óvatosnak kell lenned, nehogy akkor bukj le, amikor a legkevésbé várod. Sosem tudhatod, hogy melyik bokorból ugrik elő a rendőrképű nyulacska, és sosem tudhatod, kivel van dolgod éppen… Kliensének fölragyogott a szeme:
– Ezek a gyerekek románok?
Edi a férfi felé fordította a fejét. Félig nyitott szájjal meredt rá. Az embere mélységesen elégedett volt az intuíciójával és szavainak hatásával. Edi rögtön el is hessegette magától a gondolatot, hogy egy románnal lenne dolga, aki, míg világ a világ, nem kotort volna elő a zsebéből ötezer frankot egy ilyesféle szórakozásért. A gyerekek iránt érdeklődők között még soha egyetlen román sem akadt, sem Németországban, sem itt, és álmában sem gondolta volna, hogy valaha is megeshet vele ilyen. Hát akkor?
– Megismerem őket az arcukról, nevetett Juan. Jártam Romániában. Tetszett nekem arrafelé.
*
Szerette Romániát. Különösen a román gyerekeket szerette, akiknek oly nagy szükségük volt ruházatra, élelemre, egy otthon melegére, az atyai szeretet melegére… Kétségtelen, hogy őrá volt szükségük. Egy párizsi előváros egyik ruhaüzletének tulajdonosa, Juan, igazi nevén Samuel Laurent, két éven át egy humanitárius egyesület elnöke volt, mely szoros kapcsolatokat ápolt Romániával, ennek folytán a férfi már vagy tizenöt alkalommal járt az országban, hogy segélyeket osszon ki szűkölködő családoknak, illetve iskolák, kollégiumok, gyermekotthonok részére. Francia mértékkel nem lehetett gazdagnak tekinteni, de miután már otthonosan mozgott a bukaresti peremkerületekben, valamint a Moldva és Olténia falvait uraló mélyszegénység légkörében, magáévá tette egy igazi mecénás megjelenését és viselkedését, és nagyvonalúan járult hozzá ennek a minden ízében szokatlan világnak a túléléséhez, mely szüntelenül kész volt boldogító választ találni az ő vágyaira, érzéseire, rendkívül törékeny lelki alkatának megfelelően… A szegény, koszos, rongyos, nyolc-tíz éves kisfiúk, akik valamilyen csodálatos, ám éltető nedveiket erjedt szemétkupacokból fölszívó virágokra emlékeztettek, ott rajzottak a kamionok körül, melyekből farmerekkel, pólókkal, edzőcipőkkel, televíziókészülékkel, magnókkal és mindenféle játékokkal teli csomagokat rakodtak ki. Juant elrettentette, undorította, de épp annyira le is nyűgözte a szélsőségesen bizonytalan, Kelet-Európa más országaiban teljességgel ismeretlen körülmények közt kialakult életmódjuk és állapotuk. Mint India és Etiópia együttvéve, repülővel alig néhány órára az európai metropoliszoktól és a nyugati civilizációtól: a települések, az emberek különös megbélyegzettséget viseltek magukon, ami egész egyszerűen mellbevágó volt, és aminek láttán valamiféle transzba esett, és azt érzékelte, hogy mindez csak bűnös szenvedélyének hívását erősíti.
Az érzékeny alkatú és jó szemmel megáldott Juan szüntelenül fölfedezett és fölbecsült, megsaccolta az áraikat, ízlelgetett, lakmározott és gyönyörrel telt el, és, egyfajta önfenntartási ösztöntől hajtva, a behízelgő gyengédséget kényességgel és óvatossággal párosította. Nem voltak erőszakos hajlamai. Mindig úgy ismerte magát, és olyan is volt, mint aki a félénk, természetüknél fogva gyáva perverzek köréhez tartozik. Sosem feszítette a húrt, ráadásul itt, e minden elképzelhető mértéken fölül beteljesült és gyakorolt lehetőségek gyalázatos paradicsomában nem is volt rá semmi szükség. Lépten-nyomon olyan nyers természetességgel bíró gyerekekbe botlott, akiket a szexuális promiszkuitásáról hírhedt környezetük hajlamossá tett ezekre a dolgokra, vagy már meg is rontotta őket, ami előhívta a bennük rejlő állatiasságot, és idő előtt szétzúzta a szemérem gátjait.
Ezek a fürge, ügyes, kezes kis állatok, akik valami hihetetlen érzékiséget árasztottak, mintha egy pillanattal már azelőtt kitalálták volna a vágyait, hogy képzelete fölhevült és működésbe lépett volna. Ez a csaknem megszakítatlan üdvös állapot, melyet soha nem tapasztalt Romániába jövetele előtt, legfeljebb elvétve, egy-egy ritka kegyelmi pillanatban, és amit természetesen a kapcsolatok bősége és változatossága gerjesztett, drogszerű hatással volt rá, örökös készenlétben tartotta, és a megfigyelés, felfedezés élvezetére sarkallta. Mintha a második gyerekkorát élte volna, igen, ő maga is gyerek volt abban a világban, amit a felszabadulás anarchikus láza járt át, s ami mintha rágás nélkül mindent magába nyelt volna, és emésztés nélkül elégetett volna mindent, ami a Vasfüggönyön túlról érkezett – a különféle dolgokat, szokásokat, gondolatokat, mentalitásokat, melyek zűrzavaros beszédekben vegyülve össze kiélezték és eltorzították a valóságot, melytől egyébként összerándult a gyomra, és sugárban hányta az epét, az undor pedig eltompította és korlátozta felfogó képességét és tisztánlátását. Akárhogy is, már nem fárasztotta magát azzal, hogy valami értelmet találjon ebben a káoszban, hogy a fejét törje valami ködös történelmen, mely bizonyára csorbította volna a tiszta élvezetet, az egyetlen dolgot, amely még itt tartotta. Inkább eufórikus hangulatban szemlélte az egészet, mintha kényelmesen hátra dőlt volna egy moziterem kipárnázott székében.
Egy abszurd, egyszersmind izgalmas jelenetekkel teli filmet látott, mely magától értetődően fölment mindenféle magyarázat alól. Ám mégsem volt csupán néző, és több volt, mint turista. Nagyobb körültekintést és figyelmet kellett volna fordítania a veszélyekre, még ha az ő bűnös szenvedélye ebben a világban semmivel sem tűnt jelentősebbnek egy üres beszédnél. Csakhogy lám, ez a beszéd, hogy pedofil, pedofília, miután a sajtó fölkapta, rendkívül kedveltté vált a közvélemény számára, és némi nagyvilági érdeklődésre is igényt tarthatott. Várható volt tehát, hogy a hatóságok rá fognak állni a témára, hogy szembesüljenek a szóbeli és nyomtatott beszédek által nyilvánosságra hozott, és különféle szenzációs kontextusokban tálalt valósággal. Szintén várható volt, és teljesen természetes, hogy a rendőrség érdeklődést mutasson az ide többé vagy kevésbé tisztes üzletek ügyében érkező nyugatiak iránt is, akik nyilván magukkal hozták a szeszélyeiket, gyengeségeiket, romlottságaikat, melyek mindenütt és mindenkor egyformák, de az idegenek legtöbbször olyan stílusban gyakorolják, mely ellentmondásba keveredik a helyi szokásokkal.
Az elejétől fogva megszimatolta, később a saját bőrén is megérezte a korrupcióra való hajlandóságot és a gyors meggazdagodás elvakult vágyát. A non-profit humanitárius egyesületek árnyékában valamennyien nyerészkedni akartak, a tanároktól és a kollégiumigazgatóktól kezdve, akik megvámolták a gyerekeknek szánt segélycsomagokat, hogy a családi butikokban és kereskedésekben értékesítsék, egészen a katonasági és rendőrségi tisztviselőkig, a parlamenti képviselőkig és miniszterekig, akik az árvaházak, gyermekotthonok építésére kapott adományokból kivont tőkével indítottak be üzleteket. Az érdekek harca volt ez, ahol senki nem kímélt senkit; az, akin úgy látszott, bejött a számítása, irigységet és bosszúvágyat keltett azokban, akiknek ugyan még nem jártak jól a lapjaik, ám arra természetesen már megvolt a lehetőségük, hogy keresztbe tegyenek a vetélytársaiknak. Egyébként az irigység és a bosszúállás mintha a helyi szokások közé tartozott volna, az őslakosok pedig hajlamosak voltak a szegénységüket álcázni velük, aurát kerekíteni belőlük a méltóságuk köré, mely utóbbit az élőhelyükként szolgáló szemétkupacoktól kölcsönözték. Egyfajta hazafiság volt ez, amiben már azok sem tudtak hinni, akik gyakorolták. Egy igazi vallás, melynek beteljesítéséért semmilyen kompromisszum nem volt elég nagy.
Később még sokszor eltűnődött a románok jellembeli sajátosságain. Lehetséges, hogy épp a fentiekből következett a baj, jóllehet egyáltalán nem volt zsugori, és soha nem is fukarkodott… Vagy épp ellenkezőleg, talán szűkmarkúbbnak kellett volna lennie… Ki tudja? Akárhogy is vesszük, épp eleget hullatott le oldalvást, noha arra sosem ügyelt, hogy mindenkit teletömjön, ami egyébként is teljességgel lehetetlen lett volna. Sokan voltak és nagyon pénzsóvárak, oda voltak a cuccokért és a pénzért. Mást nem láttak, és semmi más nem érdekelte őket, és semmitől sem riadtak vissza, hogy elérjék a céljaikat. Amilyen mézesmázosan és alázatosan mosolyogtak a szemedbe, amilyen lekötelezettnek mutatták magukat, nem is gyanítottad volna, milyen vérszomjasan képesek hátba döfni, ha módjuk nyílik rá. Ilyenek voltak a felnőttek, a gyerekek pedig még rosszabbak… A nemzet jövője is arrafelé haladt, ugyanazon a lejtőn… Bárhogy is volt, végül belátta, hogy a történtekért elsősorban csakis magát okolhatja. Afrodiziákumos eufóriájában a gyermekringyókat illetően illúziókba ringatta magát, egy csepp atyai szeretettel és bizalommal fűszerezte az orgazmusok gyönyörét. Megbocsáthatatlan hiba, amiért kötelezően meg kell fizetned. Ha megadod magad a bűnös szenvedélynek, többé nem marad helye annak az önátadásnak, ami a szeretet és a bizalom alapja. Éberség, igen, örökösen szemmel kell tartanod a zsebedet és az ajtót, ezt ő mindig is tudta. Mégis megengedte magának, hogy megfeledkezzék róla, hogy figyelmen kívül hagyja, amiért aztán csúnyán meg is égette magát.
A partnerei közül ketten is együttműködtek a rendőrséggel egy razzia megszervezésében, és a televízió kamerái előtt azon melegében tetten is érték. Az elárult, följelentett Juan egy hallatlanul újszerű pornó jelenet főszereplőjeként tűnt föl, mely jelenetnek olyan cinéma verité mellékíze volt, hogy az nevetésre ingerelte volna bármelyik hasonló esetekre szakosodott nyugati televízió csatornát.
Nevetségessé tették a Nyugatot, és azzal együtt Juant is. A világ, amelybe beleszeretett, és amelyet oly hévvel figyelt, a saját perverz csapdáiba ejtette, és bemocskolta a bűzével. Végül is ki lehetett jelenteni, hogy ez a világ befogadta, attól a pillanattól fogva, hogy ujjal mutogatott rá, amikor meztelenül látta őt a televízióban, egy orgia kellős közepén, ártatlan gyerekek társaságában, micsoda szégyen…
Milyen szörnyűség! Micsoda alávalóság! Lám csak, miért jönnek hozzánk a franciák! Lám csak, miben sántikálnak. Mindeközben pedig náluk, odahaza, a szegény román bevándorlóra úgy tekintenek, mint egy barbár ázsiaira, aki azért jött, hogy szétverje és meggyalázza a sok évszázados erőfeszítéssel fölépített civilizációt és demokráciát, és eszerint is bánnak vele. Merci! Ők csomagot küldenek nekünk, mi pedig az anyjuk keservébe küldjük őket. Nincs nekünk szükségünk ilyesmire. Menjenek vissza az övéik közé. Törődjenek csak a saját gyerekeikkel, és neveljék őket, ahogy akarják, a szokásaiknak megfelelően, melyekről bizonyságot adtak.
Valóságos kálvária volt. Sosem történt még vele ehhez fogható. Az érzékenysége és a törékenysége nehéz megpróbáltatásnak lett kitéve. Nem sok hiányzott hozzá, hogy összeomoljon, vagy olyan betegségbe essen, amiből soha többé nem épül föl, talán egyenesen bele is hal. Lecsukták, vizsgálatot indítottak ellene, végül pedig kiutasították az országból… Fél éven át nyalogatta sebeit a ruhaüzletei oltalmába húzódva, a nagykorúságot épp hogy csak elérő, homoszexuális fiatalokkal vigasztalódva, noha többnyire inkább csak kesergett magában, hasztalanul sóvárogva az oly brutálisan véget érő lakoma után. Túlságosan égető volt a gyerekek iránti vágya, olyannyira, hogy némi idő múltán újra saját kezébe vette a sorsát, és lám, máris ott termett mellette a kísértés, mely már végleg elsüllyedni látszott az akaratlagos, bágyadt-keserű felejtés mélyére… Ha neki elvágták az útját a román gyerekekhez, akkor, lám, azok jöttek őutána egészen Párizs szívéig. Néhány este eljárt a Porte Dauphin környékére, látta őket, ujjongott magában, noha alig tudta elhinni, de, végül is, mégiscsak ők voltak azok, felismerte őket az arcukról, a tekintetükről, a járásukról, arról, ahogyan a kézfejükbe törölték az orrukat… Drága árat fizetett értük a szőke pasasnak, de ez az ötezer frank végül is semmi sem volt ahhoz képest, hogy korábban ugyanezért féléves önmegtartóztatással kellett fizetnie.
És ez a gyermek most itt ül mellette, a kisteherautóban, tíz perc múlva pedig már együtt lesznek otthon, ráadásul, a románul folyó párbeszéd nosztalgiát ébresztett benne, és, sajátos előleg gyanánt rendkívül erős erekciót is előidézett, olyan bátorságra sarkallva, melyre már nem is hitte képesnek magát. És ez a különös név, Jeruzsálem, ez is milyen izgató hatással bírt…
– Nem túl gyakori név ez nálatok. Azokat ott mind úgy hívták, hogy Gheorghiţă, Ionel, Vasilică…
– Apám hívott így, uram… Neki volt ez az őrültség a fejében. Az alkoholtól és a szent könyvektől, amik mindig az agyában kattogtak. Ő keresztelt bennünket olyan nevekre, amiket azokból a könyvekből vett. Van egy nővérem, akit Golgotá-nak hívnak, és egy fivérem, akit Pilátusnak…
Az a tény, hogy a pasi már járt Romániában, és elég jól törte a románt, semmit nem jelentett Jeruzsálem számára. Mégis mosolygott, mintha kellemesen meg volna lepve. Mímelte az érdeklődést. Ez az optimális munkastílus részét képezte nála, amit alig kellett tanulnia. Tehetsége volt hozzá, mondhatni a vérében volt. A megalázkodás, a szolgálatkészség, valamint az, hogy mindenre kapható volt, és mindenféle helyzethez képes volt alkalmazkodni, szinte magától formálódott ki benne. Könnyedén megjátszotta a gyönyört, az extázist, a naivitást, a szemérmességet vagy a szemérmetlenséget, a félelmet vagy a merészséget, bármi szóba jöhetett, amivel a kliens óhajainak eleget tehet.
Hogy hánnyal volt dolga? Száznál is többel… Az idő gyorsan repült, eltelt több mint két év; mintha csak tegnap lett volna, hogy Roberttel és Claudiu-val együtt elindultak Oprescu-tól, és most jön ez a dagadt, aki szórakoztatja, megkísérti a nem helyénvaló kérdéseivel, hogy fölidézze benne az emlékeit… Hát hány éves lenne? Jeruzsálem rendkívül magabiztosan azt felelte, hogy tíz. Hihetőnek bizonyult. Ez indította arra, hogy komolyan vegye azt a boldogító eshetőséget, hogy egy év múlva is képes lesz lóvá tenni a hódolóit, elhitetve velük, hogy tizenegy éves, és ki tudja, talán kihúzná így még azután is, hogy elmúlt húsz…
Az egyik kezében sörös dobozzal, a másikban szendviccsel Juan-t bámulta – ezekért az apró figyelmességekért hálásnak illett lennie. Nem sok kliens akadt, aki borravalószerű költségekre is hajlandó volt áldozni azon fölül, amit Edinek fizetett, és nem is feltétlenül fösvénységből, inkább bosszúságból, mert a többségük úgy érezte, szégyentelenül megkopasztották azzal az elképesztő ötezer frankos tarifával… Mégis elegen tolongtak, hogy fizessenek, lehetséges persze, hogy azért, mert Párizsban aligha lehetett találni mást, aki hasonló szolgáltatásokat nyújtott volna. A szüleik sokat kerestek rajtuk az elmúlt évben, sőt, egészen meggazdagodtak…
– Érdekes – szólt Juan. – Az apád… Neked vannak szüleid?
– Már hogy ne volnának, uram? Mindenkinek vannak. – Nevetett. – Miért, magának talán nincsenek?
– Hogy vannak-e veled itt szülők, így akartam mondani. Vagy Romániában vannak…
Románia, románia, románia… Ez a szó úgy visszhangzott Jeruzsálem fejében, mint valami virágnév. Margaréta, levendula, búzavirág… Tele volt velük a mező reggelente, amikor kiment a juhokkal, a harmattól nehéz fűben gázolva, mely még őrizte az éjszaka nedvességét és hidegét… A lába átázott a tornacipőn át, melynek a vászna később megkérgesedett, és elszíntelenedett az egyre égetőbb nap melegétől, ami déltájban a harmatot is fölszárította; a nyár végére pedig a cipővászon elvékonyodott és több helyen ki is lyukadt… De még akkor sem mondott le a tornacipőjéről, amikor akkora lyukak lettek rajta, hogy négy lábujját is ki tudta dugni. Nem szeretett mezítláb járni, jóllehet még sok idő volt addig, míg lehull a dér. Ebben is különbözött a többiektől, igen, nem viselte el, hogy meztelen talpa alatt érezze a földet. Még ha állatok közt is élt, illetve olyan emberek között, akik akarva-akaratlan átvették az állatok szokásait, ő különbnek érezte magát, és másképp akart élni. Épp ezért vetette a sors is olyan messzire azoktól a helyektől. Amikor először szökött el otthonról Bukarestbe, arra gondolt, lehetséges, hogy az övéi megkönnyebbülten föllélegeztek, hogy megszabadultak egy éhes szájtól. Ott, az Északi Pályaudvaron egy asszony, aki olykor alamizsnaként ételt osztogatott a gyerekeknek, hozott neki egy pár, szinte vadonatúj futócipőt, amely illett is a lábára. Amikor tél elején visszament Gâtejei-be lábbelivel a lábán, az anyja elsírta magát, az apja pedig megkérdezte, hogy talán szerzett valami pénzt ott, amerre járt…
– Az én szüleim, uram… Ahová megyek, ott vannak az én szüleim. Az emberek, akik szeretnek, és akikhez én is ragaszkodom… Most például maga az apám. Kedvelem magát, kaptam magától egy sört és egy szendvicset, így hát én magát annak tartom…
Juan túl jól ismerte a román gyerekeket, hogy azonnal meg ne hatódjék attól, ahogy ez a kis zsivány hízelgett neki. Amilyen ragadósak, épp oly perverzek és rosszindulatúak is, még ha mindig hajlandónak is mutatkoznak bárkinek megengedni, hogy örökbe fogadja, vagy semmiségért megvásárolja őket, egyébként pedig a szüleik sem különbek tőlük. Juan képtelen volt elfelejteni, mennyire megégette magát. Noha a félelem borzadálya, ami az első pillanatban rátört, alaptalannak bizonyult, mégsem tudott elnyomni magában egyfajta tartózkodást ezzel a gyerekkel szemben. Az a céda nemzet, az ország, ahonnan jött, az az arcátlanság és kitartás, amivel igyekezett a bőre alá bújni…
– Bon, Ierusalim. Je ne suis ton père, qui… Nem én vagyok az apád, aki nemzett, és aki ezt a szép nevet adta neked…
Jeruzsálem fintorgott egyet, azzal a látható szándékkal, hogy megnevettesse Juan-t. Keserű fintora, mely mintegy mellékesen, de rendkívül pontosan tükrözte a helyzet groteszk voltát, melybe saját magát és kliensét is juttatta, egy igazi mosolyt fakasztott Juan arcán.
– Dehogynem, uram. Maga itt van velem. Az apám, aki nemzett, olyan, mintha nem is volna, ott, valahol nagyon messze… Én, csak magát…
– Alors… Az apád, aki nemzett… Ő nem tett veled olyat, amit én akarok most veled csinálni.
Ezt olyan komor hangon mondta, amit Jeruzsálem sehogyan sem tartott a helyzethez illőnek. Mintha ki tudja, mit akarna vele tenni. Remélhetőleg, nem fogja megölni. Senki sem halt még bele egy kis lihegésbe, és aztán mi következne még, egy kis dugás és némi váladékcsorgás… Jeruzsálem nevetett, ezúttal nagy hahotákkal, hogy csak úgy rázkódott a kezében a sörös doboz. Nevetése lassan vigyorrá torzult, mely híven tükrözte a világot, amiben mozgott, az egész világot, igen…
– Amit maga akar csinálni… az egész világ azt akarja. Lehetséges, hogy az apám, ott messze, szintén akarta volna, ha nem kötötték volna le más dolgok… Ő lerészegedett, úgy viselkedett, mint ezer ördög, megvert, nem adott enni…
*
A helyedben én nem varrnék annyi mindent apád nyakába, mondta Doru. Ugyan folyton alkohollal és bibliai tanításokkal töltekezett, mégis mindent megtett, amit tudott, ereje szerint, a gyerekeiért. Ha legalább annyit meg tudnánk tenni mi is a gyerekeinkért… Úgy élt, mint egy állat, Doru bácsi, és azt akarta volna, hogy én is úgy éljek, mire Doru, nem kellene vádolnod amiatt, ahogyan élt. Élt, szegény, ahogy tudott, és lehet, hogy jobban, mint mások, mint azok, akikről te mesélsz nekem… Ezzel azt akarom mondani, hogy Istennek jobban tetsző életet élt, és erre Jeruzsálem, lehetséges, hogy így volt, de amikor rájött a roham, Jeruzsálem-Jeruzsálem, mit tettél velem, amikor beteg vagy részeg volt, jól tudtam, hogy ez az ő nyavalyája: amit tettem vele, mindössze az volt, hogy nekem nem tetszett az ottani élet, csakhogy ő ezt nem tudta…
De tudta, mondta Doru. Néha az az érzésem, hogy többet tudott, mint mi… Tavaly, amikor legutóbb náluk voltam, hallottam, ahogy azt mondta, amit te az imént, hogy az idő röpül, rohan, azt mondta, egy idő óta mintha egyre gyorsabban telne, Jeruzsálem-Jeruzsálem, mikor is telt ilyen gyorsan? Tíz éve, hogy elmentél innen Oprescu-val, Culae-val és Doruval, kötélen vonszolva utánuk a bárányt az éj közepén, a dombokon és az erdőn át, és mintha csak tegnap lett volna… Azt mondta, hogy őrizkedjünk a világ kísértéseitől, és virrasszunk, mert a végidők közel vannak, ahogy a szent könyvekben is írva áll: Boldog, aki olvassa és meghallgatja a próféciák szavait, és megtartja a tanításukat. Mert közel az idő.
Szorul a hurok a nyakadon, Jeruzsálem, a világ telve romlottsággal és tévelygéssel. Az utolsó időkben sokan eltévelyednek, és lám, ezek azok az idők, mindaz, amit megéltünk, és amit élünk, Jeruzsálem, emlékezz majd erre, amikor magad körül mindenütt csak bűnöket és keserveket fogsz látni… Így van, Doru bácsi. A szüleink, Jeruzsálem, jól-rosszul, de lehet, hogy többet tettek értünk, mint amennyit mi lennénk képesek megtenni a gyerekeinkért, mire Jeruzsálem, nekem nincsenek gyerekeim, és nem is áll szándékomban, hogy legyenek, mert az eltévelyedésemet inkább megtartom magamnak, nem akarom tovább adni a gyerekeimnek, ahogyan az én szüleim tették… Jól teszed, mondta Doru, de bármennyire rossznak is tűnne az, amit a szüleink tettek… Nekem egy rakás szülőm van, Doru bácsi, ahogy mondtam neked. Az összes eltévelyedettnek, ahány csak van ezen a világon, valamennyinek a gyermeke voltam…
A szüleink, Jeruzsálem, ó, mennyire szerettem, mennyire szeretem… És a gyerekeink, akikért nem tudtunk, és nem tudunk tenni… Ne emészd magad hiába, Doru bácsi, mert ami megadatott számunkra, abból élünk, és csak azzal boldogulunk, persze, ahogy tudunk… A szülők, akik megadattak nekem, ilyen vagy olyan módon, mind kihasználtak, vagy úgy, ahogy az, akiről az imént beszéltem, Juan, vagy úgy, ahogy Edi, aki meggazdagodott belőlem. A te fivéred, Doru bácsi… Emlékezz majd Jeruzsálem, mindaz, amit megéltünk, és amit élünk… Ők csak ahhoz értettek, hogy hasznot húzzanak belőlem, az egyetlen, aki szeretett, az Frédéric márki volt… Hiszen azt mondtad, hogy csak miatta, és ha ő nem lett volna… Így mondtam, de mégis, ő volt az egyetlen… Ami pedig a többit illeti, mindenütt, ahová csak néztem, keserűséget és eltévelyedést láttam.
Kirilla Teréz fordítása
