// a Jéghegy trilógia 1. része //

 

Nem vagyok többé önmagam. A hajam többé nem sötétbarna, bőröm nem fehér, szemem nem kék. Magyar sem vagyok. Tucat se, szabad se vagyok. Utazó vagyok, aki nincs úton. Nem vagyok fia anyámnak és testvére bátyáimnak, húgomnak, se kávéfüggő, se alkotó, se pusztító, se a reggeli fényben vakoskodó, se éjszakában futni vágyó, se libabőrös néhány jazz-taktustól, se fapofájú, se biciklis, se gyalogos, se lefekvő, se elhagyó, se induló, se bábművész, se író, vagy bármi, ami voltam.
Inkább állatnak érzem magam szótlan zarándoklatomon, meddőn magamba szívva a fél világot, városok, házak, romok, kövek, bogarak, porszemek és baktériumok jéghegy-csúcsát. A kisujjam körmén elfér minden, amire most emlékszem, és biztosan tudom, elég egy éles célszerszám, hogy ezt a kisujjat eltávolítsam.
A köröm meg különben is lenő, néhány nyisszantás – szűz az ujjhegy.
Állat vagyok a világ klisé-dzsungelében; nézhetek bárhova, milliószor ismételt történeteket látok. Elég egy emberekkel teli köztér képe, hogy élet-étvágyam lecsillapodjon és elég egy idegen hajszál a kávézó asztalán, hogy irritáltságom a csúcsra hágjon. Jéghegy-csúcsra.

A hőség megremegteti a levegőt, ablakom előtti elvonulásában. Talán nem is vonul, talán áll, gondolom, de néhány póznára tűzött zászló tüntetőleg hullámokat vet szemközt. Kibírhatatlan.

Lent állok a téren, középen: olcsó placebo a gyomornak; nézem a lépteket, minden lépés valahogy más, idegen, a lábak gazdája világként viseli lépteit. Viccel? Miközben próbálja magát végképp elzárni ettől a külső őrülettől, lépésről lépésre üvölti világgá személyes drámáját. Mimika meg grimasz se kell. Nem viccel. Elég néhány lépés. Ruha-teszi-az-embert-ego paradoxon. Rajtam fekete a flaneling, a húsom belül rózsaszín. Nehezen leplezem.
– Éhes vagy? – hallom balról.
Persze, hogy éhes vagyok, ha a kérdés nekem szól.
Mosolyra még nem futja, körbenézek, a hang gazdája a remegő levegőbe tért. Érzem, kiül minden érzelem az arcomra, de nem tudom behatárolni, melyik szemöldököm húzódik fel, mosoly-e vagy vicsorgás gyúrja át arcomat. Jönnek a sablonos képek, amibe bárki beleunna, a fogócskázó gyerekek, az egymás szemébe néző idegenek, akik valamit megtalálnak a másodperc töredékére, majd továbbindulnak, egy nő elejt egy kosár almát, egy öregember motoszkál a zebrán, segélykérőn tekint körbe, de senki nem segít. Guruló almák. Egy férfibe belekaroló nő. Cigis dobozzal focizó fiatalok, fekete kutya csahol, biciklit póznához rögzítő kezek, földtől elrugaszkodó lábfejek, füstfelhőt hányó száj, lehunyt szemek, egy köldök kitakarása, dacos hajlású kar a zsebben, mobiltelefonba irányzott panasz, egy napszemüveg felhelyezése, pörgő szoknya, egy hisztérikusan zokogó kislány, a koldus zörgő bögréje, az utcaseprő berregteti a gépet, pocsolya felszínén forgó olajfolt-galaxis, fekete kutya csahol, egy félszeg mosoly.
Megáll előttem az a fekete kutya. Gépiesen kinyújtom a kezemet, hogy megismerje a szagomat. Felnyüszít, elszalad.
– Jóllaktam, Mami. – Elégedett, szőke hang, hiába keresem gazdáját.

Visszabaktatni egy kávé mellé és kitépni magamból a szavakat.
Mégsem leszek más, mégsem leszek kevésbé állat.
Nem látom azt, amit ők sem látnak: mire fekszenek fel a hullámok? Van-e jéghegy a csúcs alatt?

Talán jelentkeznem kellene náluk. Talán segítenének. Hiszen megígértem. Tizenpár napja küldtem utoljára egy e-mait, akkor még vártam ezt a pillanatot. Újra látott sosem-volt barátok. Távolról mindent könnyebb átölelni.
Felnyitom a laptopot, hogy pontot tegyek a végére. A pont előtt persze még befigyel néhány felkiáltójel. Eléjük még szűkre szabott hosszban betűket, vesszőket, kettőspontokat és gondolat- vagy kérdőjeleket halmozok.
Esetleg sárkányokat, sosem tudhatod.