Bejegyzések kategória bejegyzései

Szapolyai János szoboravatója

                                              

– Mihez hasonlítják a költők a Duna hullámait? Fel-alá bukó, apró gyerekkoporsókhoz. Ez a képzettársítás el is rontotta a kedvem, pedig ma reggel a legszebb, apró mintás selyemkosztümömet vettem fel. Ha távolról nézzük, rózsaszín, de ha a fény felé tartjuk, vagy közelről figyeljük, előtűnnek az apró, krémszínű vonalkák. De hát a tömeg nem láthat egyszerre közelről és távolról, gondoltam, és kicsit méláztam egy világoskék ruha és a rózsaszín kosztüm között.

Egyenesesen felháborító a határvidékiek elmaradottsága! És nemcsak felháborító, hanem gusztustalan és illetlen is egyben. Mikor begomboltam a rózsaszín kosztüm kabátját – mert eldöntöttem, hogy lesz, ami lesz, inkább a közelről-látóknak, a fotósoknak öltözöm fel –, eszembe jutott, a tömeg talán elvárja, hogy talpig feketében legyek. Ez az ő napjuk, sóhajtottam, és elfogott a kísértés, hogy a nép kedvéért felvegyek valami fekete-fehéret.

       

Így rontja el szép lassan saját kedvét az ember. Akármit teszünk, a primitívek úgyis talpig feketében képzelik el az özvegyeket. Kibámultam a korzóra a szállodaszobámból: zuhogott a napfény, ugrándoztak a Dunában az apró gyerekkoporsók, minden nevetett, kacagott, szinte sistergett, és ekkor eszembe jutott, egyáltalán nincs is tiszta feketém. Feketét csak a cárnék hordanak, vagy a spanyol királynék, morfondíroztam, de már kopogtak is, és a szobalány beengedte a lakosztályomba a tudományos fogadóbizottságot.

Fenséges és méltóságos úrnőnk, kezdte az egyik öreg, aki talán valami történészprofesszor lehetett egy határvidéki egyetemen – ám nem a legjobb egyetemen, úgy vélem. Hatalmas a lelkesedés, a körutakon már hullámzik az avatóra induló tömeg, a rendőrség már leállította a forgalmat… Én a kozmetikust vártam, aki késett egy kicsit, úgyhogy nem volt kedvem vele együtt lelkesedni. Elmondtam, kifárasztott a repülőút, elbágyasztott a meleg, és persze idegesít a késlekedő alkalmazott is.

Természetesen kisminkeltem magam, de szerettem volna, ha egy szakszerű kéz is igazít valamit rajtam. Rajta vagy rajtam – melyik a helyes személyrag? De körbevettek a professzorok, és én (mit tehettem mást?) bágyadtan leeresztettem a szemhéjamat. Számomra ez a nap nemcsak dicsőséges, hanem szomorú is, magyaráztam az öregeknek. Hiszen ez az ünnepség engem szeretett férjem, János halálára emlékeztet. Az agg professzor végre értett a szóból. És a háta mögött végre megpillantottam a kozmetikusnőt.

Az öltözőszobámba jöjjön, kedves, intettem neki. A tükör előtt megnyugtattam magam, hogy rólam, Izabelláról még rózsaszín kosztümében sem gondolhatná senki, hogy közönséges – de úgy voltam vele, hogy magamra a tükör előtt is csak mint özvegy királynéra tudtam gondolni. Semmi én, semmi felesleges. Rajta vagy rajtam – nem érdemes töprengeni. De hiszen úrnőnk gyönyörű! Gyönyörű, bánatos és fenséges, mondta a szállodai kozmetikus, ahogy vonásaimat figyelte a tükörben.

A szobámban a saját festményeim függtek. Most is ezeket nézegettem: a Határvidék emlékezetes csataterei – na persze női szemmel. Nem is tudom, melyik csata, a férfiak egy várrom alatt véreznek, a Hölgyek szorongó arccal imádkoznak a Feszület előtt. Aztán egy szép kis rézmetszet Gyulafehérvárról, egy finom, keretbe foglalt kézimunka a Szapolyaiak ősi címerével, és az ágyam fölött férjem, Szapolyai János portréja. Ahogy a képeket sorra vettem, hirtelen nem is jutott hirtelen eszembe, hogy ez a melankolikus tekintetű öregúr az én férjem. Politikus-feleség vagyok, gondoltam, így hát nem is engedi a kötelesség, hogy magamra gondoljak, és bekaptam egy savanyúcukorkát, hogy ne legyek olyan elhagyatott. Ám úgy éreztem, mintha valaki figyelne a tükörből.

Köszönöm, Mariska, mondtam a szállodai kozmetikusnak – bár nem is voltam benne biztos, hogy manapság Mariskának vagy Juliskának hívják a szállodai kozmetikusokat. Ne feledje, drágám, hogy tizenkét éve nem láttam a hazámat, meg kell bocsátania, ha nem emlékszem jól a szokásokra, és gobelin-kézitáskámat a hónom alá szorítva felemelkedtem a tükör elől. Jól tudtam, hogy politikusok várnak a szálló halljában, de rá se hederítve a mögöttem kullogó testőrökre, felemelt fejjel kiléptem a korzóra. A verőfény tényleg jót tesz a kosztümöm színeinek, de rögtön láttam, nem tesz valami jót a korzón egymást taposó határvidékiek arcbőrének.

Ráncok, mindenütt ráncok! Mintha összegyűrődött volna a korzó ebben a nagy, délelőtti tumultusban. Pedig régen, az én időmben még nem engedtek a korzóra minden szerencsétlent, jutott eszembe; de elszégyelltem magam, és megpróbáltam az arcok láttán meleg, emberi rokonszenvet érezni. Talán kamerák is figyelnek, nem szabad savanyú képet vágnom, mormoltam, és átfutott egy gyenge kis remegés a gyomromon. Kesztyűs kezemmel odaintettem a budai vár török helyőrségének. Hiszen lehet, hogy távirányítós kamerájuk is van, lehet, hogy a magasból filmezik minden léptemet. De nem integethetettem, mint valami vidéki színésznő, feltűnően. Latorczayné, az egyik jelentéktelen, menyéthez hasonló öreg udvarhölgy odaosont hozzám, és figyelmeztetett: a szoboravató percek múlva elkezdődik, a tömeg türelmetlen.

Sehol sem látom a szobrot, szóltam bágyadt mosollyal. Méltóságodat elkábította a nagy tömeg, az illetlen meleg, válaszolt az udvarhölgy, akit nagyon-nagyon régen még Szapolyai János, az “öreg” rendelt mellém. Elvonultunk egy talicskás napszámos-csoport, aztán izzadt iskolás lányok, majd a hajóvontatók sorfala mellett. Én, Izabella szelíd méltósággal elpirultam, ahogy a pillantások rámszegeződtek. Milyen furcsa, jutott eszembe, nem tudok magamra mint énre gondolni: úgy figyelem magamat, mintha a saját udvarhölgyem lennék.

Ám ez a rossz érzés nem tartott sokáig. Vágtattunk előre a tömegben, vagyis inkább meneteltünk átizzadt harisnyában, körömcipősen, hiszen vágtatni úgysem lehetett. Egy közepes szálló, az Intercontinental mellett megláttam a hatalmas lovas szobrot, és ez a fura, a hőségben lebegni látszó monstrum csak azért nem rémített meg, mert Latorczayné erősen szorította a karomat. Az embertömeg, a ráncos napszámosok, a rosszul öltözött kamaszlányok engedelmesen utat nyitottak. A hangszórókból nyávogásként szivárgó hangok, a határvidéki himnusz taktusai közben lehúzogattam a kosztümkabátomat, fejbólintással üdvözöltem Cimbalmossynét, Akarnokynét, Petneházy főasszonyt – vidáman konstatálva, hogy az évtizedek alatt mennyire összementek.

Azonnal jobb kedvem támadt, mikor a török himnusz bevezető taktusai alatt felismertem a Határvidék tudományos akadémiájának elnökét, aztán a török követség elegáns, méltóságteljes attaséit, a portugálokat, a katalánokat és más diplomatákat, akik a lovasszobrot, ezt a melegben remegő hús- vagy vastönköt bámulták áhítatosan. Meg kell mondanom, a bronzlovas egy cseppet sem hasonlított Szapolyai Jánosra. Kissé dülledt szemű, eléggé beijedt flótás volt, aki riadtan bámulta a vár felől leskelődő török ágyúkat. Az elsőként felszólaló oszmán fő-fő-attasé józanságra, toleranciára intette az egybegyűlt határvidékieket, és miközben a nap az Armani zakójára kis rombuszokat égetett, ujjai pattintásával az emelvényre szólította a tudományos akadémia elnökét.

Özvegye színe előtt, Szapolyai János emlékére gyűltünk össze, kezdte az elnök a forróságtól elgyötört hangon. A mi Szapolyai Jánosunkat, ezt a jeles, eddig kellőképp nem becsült államférfit csak a nehéz, sorsfordító változások kényszerítették arra, hogy elfoglalja a királyi széket. Nem volt ez igazi királyság – ám a mi Jánosunk bölcs belátása lehetővé tette az oszmán-magyar unió harmonikus fejlődését, a mi jövőnket. Nem kockáztatta hadseregét Mohácsnál, noha ellenfelei – akik ma is a sötétben bujkálnak – azzal vádolják, hogy lekéste a mohácsi csatát.

Vajon olyan nagy bűn-e, ha egy idős ember nem futkos csatatérről csatatérre, kérdezte az elnök, miközben a mikrofonok, hangszórók elárasztották recsegő hangjával a teret. Vajon akkora bűn-e, ha egy idős ember a csatába indulva útközben megpihen? Úgy éreztem, nemcsak a szoboravatóra összegyűlt tömeg, hanem a szállodák ablakaiból a külföldi turisták is minket figyelnek. Időben odaért, folytatta az elnök, hogy kezet csókoljon a nagy Szulejmán császárnak, szeretett jótevőnknek. Mert arra vagyunk rendelve, hogy nagy sokára, kompromisszumok során ismerjük fel igazi küldetésünket, mondta az elnök, és úgy fuldoklott a melegtől, mintha egy láthatatlan kéz húzogatná a nyakkendőjét.

A bronz Szapolyai János arca a felhők közé emelkedett, és onnan meredt csodálkozva a tömegre, a szemközti ágyúkra és rám, az özvegyére. Na persze, én, Jagello Izabella ezt a bölcs uralkodót alig ismertem. Egy köhécselő öregemberhez hoztak Budára, aki félt a törököktől, félt a határvidékiektől, a magyaroktól, oláhoktól, szlávoktól, de még az ő léptein őrködő svájci testőröktől is. Tizenhat éves voltam, és sokáig nem is dőlt el, kinek adja a papácska a kezemet. Ez a köhögő vénember, Szapolyai János a három év alatt tizenötször tett magáévá, s ha meglátott a budai palota parkjában, bűntudatosan mosolygott rám, míg aláírta a csekkjeimet, és azt kérdezgette, hogy bírom ezt a meleget.

Arra sem emlékszem, hogy bárki fejedelemmé vagy királlyá választotta volna. De hát minden lehetséges. Egy kis szellő szaladt végig a Duna-parton, meglobogtatta az antant- és oszmán zászlókat. Az elnök megigazította félrecsúszott nyakkendőjét, és itt, a “gyászoló özvegy színe” előtt tanúságba hívta Közép-Európa nagy államférfiait, hogy vajon a bölcs belátás, a józan kompromisszum-készség nem a legnagyobb politikusi erény-e. Azt hittem, ez csak ostoba szólam, de meglepődve láttam, hogy az elnök köré sereglenek a Jagellók, az Árpádok, a cseh Kázmérok, aztán a legújabb politikusok Zrínyitől a kicsit színpadiasan hajlongó Kossuthig. Azt hiszem, káprázik a szemem, súgtam Latorczaynénak, az öreg udvarhölgynek. Latorczayné finom mozdulattal egy üveg repülősót csúsztatott a tenyerembe.

Még sokáig beszélt volna az Akadémia elnöke, de az egyik török konzul a kezében tartott lófarkas zászlóval leintette ingerülten. Amíg a tömeg az érsekre várt, vagy a bíborosi konklávéra, láttam, hogy újabb ünneplők érkeznek a Duna hullámain. Rosszul vagyok a tömegtől, súgtam Latorczaynénak, de az udvarhölgyem rá se hederített a vízen át közeledő arcokra, a bajszokra, fejfedőkre, parasztos kendőkre, ősz szakállakra. Most egy potrohos főpap lépett a bronzlovas elé. Először megáldotta a tömeget, és aztán közölte, hogy – bármit is állítsanak az ellenségeink – Jézus Krisztus is a világi hatalommal való okos és bölcs együttműködésre biztatott mindenkit. Hát nem maga a fényességes szultán az, aki a tolerancia nevében most Krisztus igéjét védelmezi; és olyan illetlenül csücsörített a lófarkas zászlókra, aztán a bronzlovasra, mintha a távolból meg akarná puszilni.

Néztem a körülöttünk nyüzsgő arcokat, és éreztem, hogy a határvidéki történelem minden szegénye itt gyűlt össze, hogy eltaposson bennünket. És ekkor hallatlan skandalum történt. Egy fiatal lány odafurakodott a pódiumhoz, kikapta az agg és tiszteletreméltó főpap kezéből a mikrofont, és mint a bolond, óbégatni kezdett. Szapolyai János áruló, kiáltotta. Az özvegye Franciaországban utazgat, hogy mindenkinek elmesélje, mennyi megértés, mennyi jóság szorult a törökökbe. Ám szerencsére résen voltak a török mesterlövészek. Egy kis Plurilingue 17-et spricceltem a halántékomra, míg Latorczayné közelebb lépett hozzám, hogy megtámogasson. Mikor minden arc és minden szakállas rémpofa felénk fordult a ráncaival, megéreztem, csapdában vagyunk.

Hiába vették körül a tömeget a parlament felől a törökök, hiába vigyáztak a legragyogóbb szpáhik a korzóra, hiába csendült fel a török himnusz minden hangszóróból, a lázongás megveszekedett szagát éreztem az orromban. Bárhogy ócsárolják az elmaradott ellenfelek, kiabált az új vezérszónok, Szapolyai rendes, józan, a közössége javát szolgáló határvidéki politikus volt. Csontos állát előreszegezve Latorczayné bólogatott, és én éreztem, hogyan fut végig a gerincemen a hideg. Az elégedetlen hangok belekaptak a vállamba, belecsíptek az arcomba, és én rémülten gondoltam arra hogy, a tömeg elzárja a visszautat a szállodába, a hőségtől a sminkem folyni kezd, a szemfestékem elkenődik.

Borzasztó erről beszélni, de a szállodai kozmetikust nem utasítottam, hogy egy kis porpúderrel rögzítse az alapozómat – ám ki számított itt a korzón több órás ácsorgásra!? Csak arra emlékszem, hogy Mariska valami opálos, könnyen folyó türkizt kent fel a szemhéjamra. Mivel a szemem színe mindig alkalmazkodik az égbolthoz és a ruhámhoz, mindig megnyugtat, ha találgathatom, milyen színű szemhéjfesték állna jobban. Zöldeskék volt a szemem, mikor Szulejman belépett a budai rezidenciánkba, átvette a hatalmat, és közben elkápráztatott ódivatú bókjaival és a porcelándobozba csomagolt marcipánszívekkel, amikről azt mondta, remekül mennek a szemfestékemhez. Pedig az elefántcsont-szín sápaszt.

Mogyoróbarna volt a szemem, fiatalasszonyos és meleg, mikor I. Ferenc udvarában a török és magyar konyha, a török és határ menti úrihímzések, az oszmán-török és határvidéki építészet szerves és természetes kapcsolatáról tartottam előadásokat. Persze sem főzni, sem hímezni nem tudok, a francia udvarba főzőnőknek, hímzőnőknek álcázott titkosügynökök kísértek: nagyon elegáns, könnyed, kellemes megjelenésű emberek. A franciákban, akik megvesztegetett bérencnek tituláltak, természetesen nem lehetett megbízni: nevemet, a Szapolyait Sápojának ejtették, amely teljesen nevetségesen és otrombán hangzik. De hiszen lengyel származású, mondogatták, mikor felhívtam figyelmüket a helyes kiejtésre.

Általában helyesen beszélek – de sohasem tudom, éppen melyik nyelven. Mikor kislánykoromban vőlegényt választottak nekem, bölcs és jó nevelőim szinte minden európai nyelvre megtanítottak. De most hiába hegyeztem a fülem, csak durva, otromba szavak jutottak el hozzám nem is kellett visszaemlékeznem jó nevelőimre, hogy kihalljam belőlük a tapintatlanságot, a gyűlöletet.

Hét fiam veszett oda, kiabált egy tenyeres-talpas, durva kezű, rátarti asszony, rázva az öklét felém és a bronzlovas felé. Te meg kvaterkáztál a szultánnal, kezet csókoltál, miután a csatatéren számba vették a halottakat. Nem tudom, melyik csatáról beszélt az asszony, de eszembe jutott a fiam, Zsigmond herceg, aki szekták és szabadkőművesek foglya lett. Hiába szajkóztam a fiamnak, mennyi óvatosság lenne kívánatos az ő helyzetében, az igazságot rá kéne bíznunk a tanácsadókra és a tudományos miniszterekre. Nevetséges dolog, ha egy határvidéki politikus varázslók, félkegyelműek, prédikátorok mellett lebzsel, de az a tökfilkó nem hallgatott rám. Összetörte a szívemet.

Ám nemcsak öklüket rázó, ki tudja melyik századból szalajtott parasztasszonyok taposták egymás sarkát a téren. Vad suhancok léptek elém, kezükben pattogatott kukorica, kecsaposüveg, savanyú uborka, amivel megcélozták a politikusok emelvényét, és közben azt kiabálták, miért nem a Black Sabbath zenél most. Fekete szombat, te Úristen, suttogott Latorczayné, de erre a Duna felől érkező rakodómunkások replikáztak, le ezzel a hazaárulóval, le ezzel a régi Görgeyvel. A félelem összeszorította a torkomat, pillantásom a törököket kereste.

A török hatóságok nem voltak felkészülve ekkora csetepatéra, a szpáhik a tömeg felé fordították irányzós puskáikat, a fényben megcsillant a sok vasveretes parabellum. Nyugtalanító mocorgás hallatszott a dunai flotilla felől, ahol a naszádokat – az ünnepre való tekintettel – csinos, félholdas zászlókkal diszítették. És közben csüggesztő, rettenetes volt a hőség. A török rendőrség sem tudta, hogy mitévő is legyen. Míg parancsra vártak, halkan a török himnuszt sugározták hangszóróikból és aztán az “Izabella, táncolj még” kezdetű, néhány éve nagy sikerű slágert. Láttam, hogy a törökök a korzó jobb oldalán nemzeti színű szalaggal átkötött félholdas kifliket osztogatnak a tömegnek.

Ekkor egy szálas, egyenes ember lépett a dobogóhoz, és én felismertem budai szalonom régi vendégét, Görgey Artúrt. A napfény megcsillant bátor halántékán, míg a nemes öreg szembefordult a tömeggel. Igen, Világosnál én tettem le a fegyvert. De minden csatához időben odaértem, mindig igent mondtam vagy nemet, és nem csókoltam kezet egyetlen uralkodónak sem. De amikor győzött a túlerő, úgy döntöttem, nem áldozom fel az embereimet. Nem én vagyok a ti ellenségetek, kiáltott, és impertinens módon kiköpött a bronzlovas feje fölé.

Jó nagy köpés volt. A tömeg most már csoportokra szakadozva vitatta, hogy hogyan szabad vesztesnek lenni. A hajóvontatók ingyenes néptanfolyamot követeltek a hatóságoktól. A mérges parasztasszony rázta az öklét, a kislányok meg rázendítettek az “Izabella, táncolj még”-re. Latorczayné sápadtabb, öregebb és előkelőbb volt, mint eddig bármikor. De én régi, nemes határvidéki uralkodóasszony vagyok: éreztem, hogy a szpáhik, a mesterlövészek idegessége egyre fokozódik… már nem várnak parancsra, reszketnek a kezükben a muskéták, a távirányítós puskák, a parabellumok… Lehunytam a szemem, nem akartam a vérfürdőt látni.

Nem is kellett látnom. A tömeg most már nem halálfélelmében, hanem ámulatában sikoltozott: a bronzlovas megindult az őt szidalmazó emberek felé, és bármily meghökkentő, éppen felém tartott. Meg akarlak védelmezni kedvesem, szólt a lovas, és erős karjával lenyúlt, hogy felsegítsen a nyeregbe – olyan nagylelkűen, olyan bátran, olyan férfiasan, hogy a boldogság összeszorította a szívemet.

Szebb országot keresünk, Izabella, higgy nekem! Egy olyan országot, amely megérdemel bennünnket. Nem volt az arca ismerős, de én hittem. A szemhéja – csak nagyon picit látható módon – az én türkiz szemhéjfestékemmel volt kikenve.

olvasáS/Mechanizmusok

„On this point the S/M game is very interesting because it is a strategis relation, but it is alwys fluid. Of course there are roles, but everybody nows very well, that the roles can be reversed. Sometimes the game begins with the master and the slave, and at the and, the slave has become the master. It is an acting out the power structures by a strategic game, that is able to give sexual pleasure or bodily pleasure.”
/Michel Foucault*/

A képernyő előtti és a papírról (jelen esetben ez szűküljön könyvre és folyóiratra) történő olvasás differenciálásakor** észrevételem szerint mindig kimaradt szöveg és olvasó hatalmi viszonyainak vizsgálata. Legplasztikusabban szexuális analógiákat használva juthatunk közelebb a kérdéskörhöz, melynek kimerítő indoklását már Németh Zoltán szövegei*** is véghezvitték. Az olvasás aktusát a test cselekvése teremti meg (a tekintet a sorokon ritmikusan halad, egyre beljebb és beljebb hatolva a szövegben), mely mozgást csak a kielégítő megértés, vagy a végkimerülés hagyatja abba.

Nem elhanyagolható módon értelmezési terünkbe vonódnak a (könyvbe vagy más hordozóba, periodikába) kötött (bondage) szövegek és a nagyobb szabadságfokon illékonyabb, sikamlósabb (online, wired, azaz ily módon: bedrótozott, de mégis az egybekötözött szövegtesthez képest relatíve: végtelen) térben mozgó szövegek eltérő hatalmi pozícióból létesítenek viszonyt velünk.

A bekötött szöveget testünk által uraljuk, nem csak tekintetünk, de bármely testfelületünk számára érinthető, kiszolgáltatott corpus, hiszen rá van feszítve egy adott méretű papírfelületre, amely onnan kezdve gyakorlatilag felülírhatatlan. Ha megelégeltük, darabokra tépve megsemmisíthetjük, vagy akár el is égethetjük a könyvet, ő védtelen, azért teremtették, hogy minket szolgáljon, kényúri jogokat gyakorlunk fölötte, akár birtokba vesszük és fizetünk érte, akár csak egy könyvtári prostituált-példány szolgálatai vesszük igénybe – hiszen ekkor is megválthatjuk, csekély összeg fejében.

Az online szöveg nem elpusztítható – szabadíthatunk ugyan az oldalra vírust, de a textus, ha akar, és elég erős mémekkel**** bír, feltűnik száz és száz új helyen, mindez hordozóinak csak egy mozdulatába kerül. De ha el akar tűnni, felszámolhatja magát, volta illékony, tünékeny, képtelenség hatalmunk alá hajtani. Végtelen szabadságfokok felé tart, önmagát vagy részeit tetszés szerint (kibernetikus organizmusként) bővíti, növeli, csökkenti, kicseréli, pótolja, felülírja, mi csak loholhatunk nyomában. Ily módon az olvasó felett korlátlan uralomra tehet szert. Végső esetben, reménytelenségbe hajszolva az azt, akár meg is semmisítheti. (Hiszen amint egy szubsztancia felhagy az olvasás aktusával, olvasó-voltában megszűnik létezni.) Az olvasó vagy megsemmisül, vagy szolgálja a szöveget. Dominancia vagy szubmisszió. Harmadik út nincs.

Az online szöveg monitoron való időzése ugyan tetszés szerint meghosszabbítható, jelenléte állandóvá mégsem válik, egy mozdulat és elillan. A legtöbb online szövegtestbe még erre ingerlő kapcsolódási pontok (linkek) is be vannak építve, nehogy egy pillanatra bárki is azt hihesse, megvolt, kész, el van olvasva. Az állandósult kielégítetlenség e láncszemei a megértés vágyába zárt olvasót a szövegen való túllépésre késztetik, egy végtelen szöveget szimulálva (?). A kielégülést a végtelenben állandóan ki-kitolja, ezáltal örök szenvedéssé téve a disciplinát .

Hivatkozások:
*forrás: http://foucault.tek.bke.hu
**Vita az internet, az élet és a (folyóirat)irodalom viszonyáról:
http://www.barkaonline.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=55&Itemid=9
*** Olvasáserotika (részletek): http://www.korunk.org/8_2001/olvaso.htm
**** http://hu.wikipedia.org/wiki/Memetika

Jacques Roubaud: A nagy londoni tűzvész (részlet)

51. Ez a fejezet kicsit nehéz

Ez a fejezet – tüstént vágjunk elébe – kicsit nehéz; a nehézség kétségkívül nem annyira a mondatról mondatra haladó azonnali megértésre vonatkozik, sokkal inkább abból a bizarr törekvésbôl fakad, hogy egy elliptikus levezetésféleséget adjak, kiindulópontnak azt az álmot téve meg, mely kettôs kísérletem (Regény és Terv) kezdetét megjelölte, távoli okaként mindannak, amit Ön itt olvas.

Ifjúságom második felének matematikai könyveiben (nagyjából huszadik és harmincadik életévem között, amikor e szaktudományhoz mint jövôbeli költôi eszközhöz viszonyultam) az elôszó legeleje gyakran szólt valahogy így: “Az elsô olvasáskor ez a fejezet talán elhagyható.” Azt jelezték ezzel, hogy bizonyos fejtegetések a többinél nagyobb fokú nehézséggel járnak, vagy azt, hogy kitérôkrôl, másodlagos eredményekrôl van szó, s a kissé sietôs vagy a magában nem eléggé magabiztos olvasó túlzott veszteség mélkül juthat el oda, ami számára a lényegeset jelenti. Prózaeszményemre jelentôs mértékben hatottak az ilyesfajta munkák, melyek mintaképe Bourbaki híres értekezése, ami fölött a jelzett esztendôkben megszámlálhatatlan órát tölöttem el. Amikor a “Nagy Londoni Tűzvész” mentális képe gondolataimban megjelent, a matematikai próza és ennek “modernista” idioszinkráziája (nyilvánvalóan Bourbaki) jelentette stilisztikai törekvéseim egyik horizontját (ebbôl gyenge visszhangként itt mindössze a csatlakozások elgondolása maradt meg). De jelenleg aligha folyamodhatom a bemutatás ilyetén elrendezéséhez, mivel mindaz, amit írok, bizonyos értelemben elhagyható (szinte cikkelyrôl cikkelyre), a könnyű ugyanúgy, mint a nehéz. E fejezetnek tehát menthetetlenül meg kell maradnia.

Mégis, mielôtt belebonyolódnék, adni szeretnék egy elôkészítô leírást a szervezôdésérôl, hogy némileg enyhítsem a kivitelezés kusza és szaggatott jellegét. Különössége – ahhoz a négy fejezethez képest, mely megelôzte ennek az ágnak az elbeszélése során, valamint a következô, a 6. fejezethez képest, amely a legutolsó lesz – kizárólag abban áll, hogy egyetlen gondolati egészként, elôzetesen lett megszerkesztve, ami – szemben a visszatérések és törlések nélküli, fekete sorokban elôre haladó prózával – a “jelen” prózát úgy kényszeríti mindig kötelezô áthaladási pontokhoz, mintha ezek megállók lennének a meditációs séta közben.
Eme kezdeti cikkely, eme kezdeti momentum után (mostantól fogva így jelölöm meg azokat a címmel és számmal ellátott, egységes töredékeket, melyekbôl `a nagy londoni tűzvész` felépül) következik az álom bemutatása: ez lesz a második momentum (az elbeszélésben 52. szám alatt). A tulajdonképpeni dedukció, a fejezet törzse a rákövetkezô harmincegy momentumot foglalja magában. Ezt követi majd az utolsó hat momentumban (a fejezet tehát 39 cikkelyt fog számlálni) a stratégiai megvilágítás, a dedukció során mindenféle aggály nélkül használt némely kifejezés (ezek a hétköznapi nyelv szavai) kommentárja.
A dedukció (a fent említett “kötelezô áthaladási pontok” egésze) azokból áll, amiket maximáknak nevezek (a szó nem teljesen kielégítô, de még nem tudok jobbat). A maximák önálló számozással vannak ellátva (1-tôl 99-ig), külön lapra írva (az 1-es, olvasható változatról van szó), önálló elrendezésük van és a számozás sorrendjében lettek áttéve írógépre, a szokásos hatvan betűhelynyi sor helyett hattal kevesebb karakterrel; és saját, külön színnel, a fekete helyett kékkel (mert az írógépes “átfordítás” ezúttal a legkisebb sorközt használta, száz betűhelyes sorok helyett pedig hatvanasokat csináltam a villanyírógépemen (III. Miss Bosanquet)).

Maximáim szövege – a dedukció során ugyanilyen módon, harmincegy külön momentumba beosztva – a megszerkesztés kötelezô eleme. A fejezet felépítésének elôzetes részét alkotja (és idôben jóval korábbi a fejezetnél).

A próza a maximák között fog elôrehaladni, megtartva a maximák számozási sorrendjét; a próza körbefogja a maximákat, megvilágítja, kommentálja, befoglalja ôket.
De ha szükséges, előfordulhatnak visszatérések, ismétlôdések. És ahogy a maximák szövegei, valamint egymásutánjuk önmagában bizonyos megvilágító egységességet képeznek, a végén valamennyit újra meg kívánom adni, a folytonosságot nem megszakító egymásutánjukban, egy olyan összefoglalásban, mely természetesen új módon fogja megvilágítani ôket, amikor belépnek az idôbe (attól az idôtől számítva, mely azóta múlt el, mióta leírtam ôket).
Ősz van.

52. Álom

Kezdetben, mely most oly távolinak tűnik, ott volt egy álom:
Ebben az álomban kiléptem a londoni metróból.
Rettenetesen siettem a szürke utcán. Egy új életre,
vidám szabadságra készültem föl. És hosszas keresgélés
után be kellett világítanom a rejtélyt. Emlékszem egy
emeletes buszra és egy (vöröshajú?) lányra, esernyő alatt.
Miután felébredtem, tudtam, írni fogok egy regényt,
melynek címe a Nagy Londoni Tűzvész lesz, s hogy meg
fogom ôrizni ezt az álmot, a lehetô leghosszabb ideig,
épségben. Itt jegyzem le elôször. Ez tizenkilenc évvel
ezelôtt volt.

Ez az álom szövege. Lényegében két részbôl áll. Csak az elsô tartalmazza a tulajdonképpeni álmot, ennek leírását. Az így megmaradó álomszöveg maga is két részbôl áll: egyfelől az álom következményébôl (a felébredés az álomból); másfelől az egész megôrzött tartamából (álom és ébredés, a maga implikációival), a le nem írt, de bennefoglalt emlékbôl.
A második rész második része (“Itt jegyzem le elôször. Ez tizenkilenc évvel ezelôtt volt”) a `nagy londoni tűzvész` jelenlegi változatában rendkívül tömör. Ennek oka az, hogy már igen régen hangzott el. Az álom szövege ötéves. 1980-ban, ôsszel írtam le: az álmot, az ébredést, a feljegyzést és ezt a számot: 19. Tehát tizenkilenc évvel korábban történt az álom álmodása. A `nagy londoni tűzvész` egyik változata számára írtam le, mely változat mára már megsemmisült, érvényét vesztette a halál miatt. De az álom papírra vetésének pillanata valaha megtörtént. Nem tudnék most semmit se csinálni, ha valaha nem történt volna meg. Ezzel számolnom kell. Az álom szövege megdermedt. A dedukció erre a szövegre vonatkozik. Könyvem jelenlegi elgondolása arra késztet, hogy mint egészet fogjam föl. E fejezetben ebbôl a töredékbôl kiindulva eredek a nyomába.

A kezdet tehát, mely most oly távolinak tűnik, 1961 ôsze (decembere). Az álom körül ott van az 1961-es év. És valami, amirôl nem fogok beszélni, amit talán soha nem fogok elmondani, tilos elmondani, nem tudom.

De amit látok és ami elmondható, az az álom “környéke”. Az éjszaka. Felébredek tehát, az éjszakában. Három óra van. Fekszem, egyedül vagyok. Kinyitom a szemem a sötétben. Nem gyújtok villanyt.

Kevés fény világít, az utcáról jön be, a nyitott ajtón át, balról; a kis ajtó a mosdóé, ez választja el a szobát az utcára nézô nappalitól, a dolgozószobámat a Notre-Dame-de-Lorette utca 56 második emeletén, Gauguin szülôházában.

Az álom e “környékét” itt ôrzöm a fejemben az álommal együtt. Ez szinte az egyetlen emlékem, nem arról, hogy volt ez a szobám, hanem az ottlétrôl; ez az egyedüli emlék, az egyetlen a jelenlétrôl ezen a helyen.

Az álom szövegében semmit nem ôriztem meg ebbôl a “környezetbôl”. Szükségem volt a meg nem különböztetésre. Legalább talán annyit kellett volna mondanom, hogy: “felébredvén az éjszakában…”. De túl késô. Amikor leírtam az álmot, az álom még annyira jelenvaló volt az álomról való emlékemben, hogy mint túlságosan is nyilvánvalót, kihagytam. Ma már csak az álom töredékéhez, csak mint az álomról készült szöveghez fordulhatok, és ezt nem egészíthetem ki semmivel sem. Nem annyira az aggályos pontosság, hanem inkább amiatt, mert az álomból kiinduló kezdô dedukció a számozott maximákban ezen a szövegen megy végbe, és nem kívánok teljesen mesterségesen erôlködni a “maximák” “megvilágításakor”. Szükségem van ebben a fejezetben a felhasználására, és úgy veszem, ahogyan leíratott, ahogyan most van. De az is igaz, hogy az álom szövege nem teljesen az volt, amire akkor emlékeztem, amikor leírtam az álmot; és ma, mivel egykor rég nem lett leírva, visszaemlékszem arra az éjszakára, amikor az álom felbukkant, huszonnégy évvel ezelôtt.
Számomra semmi sem feketébb az álom éjszakájánál. Ez az éjszaka, emlékszem rá, nagyon fekete volt; és több igen hosszú és igen fekete éjszaka követte. De ez az éjszaka odatartozik az 1961-es évhez és ahhoz, amit ebbôl az évbôl kimond vagy nem fog kimondani a most sorról sorra szerkesztett elbeszélés.

A kezdetnél, mely most oly távolinak tűnik, ez az álom van. Ősz van.

53. Az elsô állítás

Abban az idôközben (három nap), amely ezt a momentumot a megelôzôtôl elválasztja, úgy döntöttem, felhagyok a “maxima” szó használatával az álomból kiinduló “dedukció” egyes szakaszainak a jelölésére. Mivel a maxima túl önálló, túl független, és nem egykönnyen illik bele a dedukciós egymásutánba, sôt ahhoz, amit fontolgatok, nem eléggé ortodox. Az erkölcsi “background” is eltérít tôle. E fejezet kibontakozása túlságosan erôltetettnek tűnne, szándékai pedig elhibázottaknak. Egy másik szóhoz fordulok: állítás. Etikai semlegessége tetszik. Egyébként ezzel a szóval a logikát másolom, a matematikát, fenntartom a dedukciós elgondolás által már behozott mimikrit, hű maradok prózám régi és legelsô elgondolásához. Egy állítás az evidencia erejével bír, olyan kísérlet, melynek során megmutatható annak szükségessége, amit e kimondás formáján keresztül kimondunk. Ennélfogva: állítások. És a harminckilenc állításból a legelsô a következô:

(1) Van három világos dolog: egy álom, egy döntés; és
egy Terv. E három dolog összekapcsolódik egymással: az
álom feltételezi, hogy a döntés adva van, mivel az, amit
közöl, ellentétes az ellentétével. A döntés implikálja a
Tervet. Mivel a döntés csak úgy valósulhat meg, ha a Terv
eldöntetik.

Az álom lejegyzése, mely magához kapcsolja folyományait is (ezek teszik ki az álom szövegét), látszólag nem igazolja vissza két másik kifejezés erôszakos bevitelét a kezdeti és e fejezet címében már jelzett állításba: döntés, Terv. Mert az álomból, az álom pillanatában, úgy tűnik, csupán a regény következett: meg fogok majd írni egy regényt.
Már az álom elôtt, az álom azon körülményeiben, melyeket nem, legfeljebb minimálisan fogok megvilágítani, és akkor is csak annyira, amennyire az érthetôség megkívánja, a döntés és a terv ott van.

A döntés a mélyben létezik, ellentétben az 1961-es év ôszi hónapjaiban szüntelenül felkavarodott képzelettel, és szemben a szemlélôdéssel mint lehetséges, kívánatos, kikerülhetetlen ellentétével. Az álom a maga kénye-kedve szerint, közvetett módon dönt, a regényrôl tett megjegyzéssel, ami meg lesz írva. Egy regény meg lesz írva; tehát lesz jövô, melyet e regény tölt majd ki.

De a Terv (átmenvén kisbetűrôl nagybetűre) egycsapásra szükségessé válik, valódi tervvé: az álmot megelôzôen volt alternatíva: vagy megindulunk a döntés ellentéte felé egy “mire-jó?”-ból kiindulva (ez egy maxima), amit általános “mire-jó?”-vá tágítunk ki, vagy valami olyan elgondolás felé indulunk el, ami egy terv (egy jövô) lesz, egy létezési terv. Válasz a “mire-jó?”-ra, a létezés érdekében. Ez nem a Terv. A Terv csak formális formával rendelkezhet, a döntés által implikált másodlagos formával (a maga szükségszerűségében) (valamint “kellô és hibátlan formába” rendezetten!). Ennek fényében a döntés igazából csak akkor döntés, ha a Tervet felismertük.

Ebben az egészben az elsô pillantásra van bizonyos iránynélküliség: összekavarodás. Olyannak látom, mint a biliárdgolyók összeütközését: az álomból, látszólag, csak a regény búvik elô; de vele egyidejűleg ipso facto a páros, a kettôs döntés-Terv is.
Miután az álom papírra került, visszamenôlegesen vakító világosság áradt szét. E világosság visszavetül a múltra, az álom pillanatára, noha az alapképlet kétértelmű marad: személytelen jelenlét.

Miután az álom papírra került, ezzel hagytam, hogy tovatűnjön, mint minden álom: de itt sajátos tovatűnésrôl van szó, mivel az álom már tovatűnt, mint minden álom, és már hosszú ideje (tizenkilenc éve). Az, ami most tovatűnik (arról a “most”-ról beszélek, mely az álom papírra vetése), az nem az álom, hanem az álom emléke. De azért is tűnik tova, mert – azt hiszem – minden elmesélt vagy leírt emlék tovatűnik. Csak lerögzítéséig maradhat fenn, csak feketévé váló nyomjelzéséig. (De lehet, hogy ez az emlékezés, az emlékezet egyik szkeptikus felfogása csak.)

Pontosan akkor, amikor az álmot írom, folytatólagosan írom az állításokat. Együtt írom ôket, egy ülésre, nagyon gyorsan.

Ez történik, mialatt az álom, mely tovatűnik, úgy sugárzik bennem, mint a kihűlô tűzhely.

54. A “Terv” elôfeltételei

(2) Az álom végsô soron feltételezi a Tervet: nem csupán
azért, mert feltételezi azt az elhatározást, amely
magában foglalja a döntést, hanem azért, mert jelez
valamit, ami úgy vetül a Tervre, mint árnyék a falra.
E három dolgot világosan látom. Majdnem minden más
homályos.

Kettôs elôfeltétel van: a döntés, amely az álomtól függ, implikálja a Tervet. A terv tehát lehetôvé teszi, hogy a döntés létrejöhessen. Ám az, amit a második állítás mond ki, hogy az álom feltételezi a Tervet is, a saját számlájára írandó.

Mondjunk valamivel többet: az álom vágyik a Tervre. Ha felismerjük álomnak és vágynak ezt az (elliptikus) illeszkedését, arra gondolhatunk, hogy a Tervet az álom keltette életre. A terv volna az álom megvalósult vágyának szépsége.

Ugyanakkor az, ami az álomban elôször feltűnik, nem a terv, hanem a regény.
Az állítások sorozatának kezdetén (1980-ban maximákként láttam ôket; a színárnyalat még más volt; e kezdet idején még nem törekedtem dedukciósorra, egyszerűen csak tisztázásra törekedtem, nem szükségszerűen a következtetéses kohézió rendjének megfelelôen) abból, amit az álomból való felébredés támasztott fel (felébredni annyi, mint feléledni, az álom után), még nem szereztem meg valamit, amit elnagyoltan tudni kezdtem..
Ezért van az, hogy maga az álom, a képei, a homorú világa kezdetben, amikor a tisztázást elkezdtem, valójában nem jelent meg.

A regény itt van. És nem a “világosan” látott “három dolog” egyike. A “minden más”-hoz tartozik hozzá, a “majdnem minden más homályos”-hoz
.
És a második állítás, mely a dedukció második momentuma (a korábbi maximák sorozatának momentumokra osztása a transzformációk részét alkotja a dedukcióban), most kiegészítô lépést tesz: a regény árnyék; a Terv árnyéka. (De milyen fényben?)
Ha az álomban közvetlen bizonyossággal megjelenik a regény megváltozott elgondolása, úgy ez megerôsíti a Tervet is: a terv vágya, mely az álmot alkotja, az álomképet egy árnyék felé közelíti.

Tudtam, hogy meg fogok írni egy regényt, de ez a tudás, már amennyi megmaradt belôle, lényegileg homályban van jelen a kezdeti (egyébként javarészt romokban maradt) tisztázásban. (Például: miként képes a regény az álomból megszületni?) De az álmot, a döntést és a tervet világosan láttam: három, egymással összefüggô, világos, elkülönült dologról volt szó.

A terv elôfeltételérôl szóló maxima a homályos igenlésre késztetett, az elfordulásra az árnyéktól a terv falának aljához lerakott regényhez. Talán azért, mert az elszivárgó álom (ennek az elszivárgásnak a bizonyossága a maximáknak sietős, kapkodó jelleget kölcsönzött és igazolta szememben az összes elnagyolást, az összes átugrást), mint minden álom, tartozik magának azzal, hogy elrejti vágyának valóságát valamilyen elfordulás mögé, itt a feltárás elhajlításával a regény felé. A regény ebben az esetben csak azért volt árnyék, mert a tervet az álomból való felébredés árnyékba borította. Szóval a terv elôfeltétele keresztülment az álom tartalmától mint vágytól való látszólagos megfosztottságon. Késôbb majd újra felbukkan, nem itt, hanem a regénytôl a tervhez vezetô kezdeti kötelék egyik vonatkozásaként. A regény írása közben három dolgot tisztán láttam; a regény nem volt köztük. A regény a “majdnem minden más”-ban volt benne, a homályban. Ebbôl következett, hogy a regény homályos volt. A vágy tárgya által hordozott árnyék, miként az álom megjelölte. Igy hát a maxima a dedukció fordított sorrendjében beszél róla. A dedukció számára újra sorrendbe kell tennem az állításokat, a dedukciós sorrendet az állítások mélyén kell megtalálnom, akkor, amikor állításokat csinálok legelsô, régi, logikailag ingatag maxima-állapotukból. A részben a gyorsaságból fakadó logikai ingatagság a homályosság új, második adagját hozta be. Nem vagyok bizonyos benne, hogy a jelen dedukció jelentôs mértékben csökkenteni tudja. De legalábbis jobban szeretném csinálni.
Erre törekszem.

Szigeti Csaba fordítása

A testről és a fényről

Ez a szöveg lipogrammatikus szöveg lesz, ami annyit jelent, hogy egy fonéma, egyetlen kiejtett hang – olyan hang, mely magában hangzik – betűjele hiányozni fog belőle. Vagyis a szöveg, minden “rendes” szöveg módjára, megtartja a maga pozitivitását, vagyis lenni fog, még talán mondani is fog valamit, de az ilyen szövegek mögött a hiányzás, a definiált nemlét, a negativitás lapúl, mert a negativitás nem hangzik, nem hangozhat. Vagyis egyszerre kell pozitíve és negatíve olvasni, ki kellene hallani a meglévőből azt is, ami nem hangzik benne, hiszen ez a centruma, az alapzata, a mögöttese, a támaszpontja.

Nos, amíg sok kicsi részlet nem kezd el fakulni, homályosodni, eltűnni a neuronokban, szeretnék valamennyit fecsegni, hogy a mély hallgathasson (a mély, ami negatíve van meg). A múlt hét végén hosszú hétvégére (három és fél napra) Szegedre mentem, ami önmagában véve sem kockázatmentes. Egy régi
tanítványom hívott szerdára (valaha együtt dolgoztunk 17. századi retoriko-poétikai kérdéseken, igen eredményesen, s talán mondhatom azt, hogy kölcsönösen vonzódtunk egymáshoz, s ha ez így volt, sikerült kölcsönösen lefojtani, lenyomni: különben is, ő diáklány volt, én fiatal, ámde hithű háromgyerekes családapa, Szegeden, ahol egyébként az egyetemet is végeztem).

Húsz esztendőt éltem le és meg a Tisza partján, ami azzal jár ma, hogy egyszemélyes emlékeztető történelemkönyvként él bennem a város. Volt tanítványom, Erika a szegedi TV-nél dolgozik, sokat, és inkább érzem, mintsem tudom, hogy nagyon nem rosszúl. Okos és szép lány volt, ma okos és szép nő. Tizenkét éven át nem találkoztunk, én elköltöztem Szegedről, előbb Pécsre, azután Pestre, ő maradt a Dél-Alföldön. Ez összesen 24 év, két hosszú este volt miről felszabadultan mesélni egymásnak, sok mindent, amit szavakkal megosztani lehet.

De előtte volt a TV. Nálam felért a szüzességelvesztéssel: még sohasem voltam TV-felvételen. Nem az volt érdekes, hogy miről milyen ostobaságok szaladtak ki a számon. A felvétel előtt feszültség, magányos ebéd (Erika dolgozott), tavaszias napsütés a Kálvária (!) téren, aztán a felvétel. A terem teli volt kábelekkel és mindenféle masinákkal, meg képernyőkkel. Előtte bevittek egy szobába, ahol egy fiatal nő lesminkelt és mondott valamit a fényről. Bent, a felvétel helyén mindenütt homály, majd kis emelvényen egy asztal állt, egymással szemben két székkel, egyik Erikáé, a másik az enyém. Iszonyatosan megvilágítva. Hogy szorongásomat leküzdhessem és hogy “természetes” lehessek, tudtam, hogy ki kell zárni mindent és mindenkit a fejemből, csak a szerkesztőnőre kell figyelnem. Mire nem jó az enyhe autizmus? noná, hogy ment, ehhez képest a husserli zárjelezés szerintem egyszerű elmejáték. Erika nagyon szép volt, emlékszem a szürke alapszínű, Észak-Angliai mintázatú kockás szoknyájára, a felsőruházatára, de főleg az arcára. Minden nagyon színes volt, mindent a fény hatott át, libegtek a színek, de mintha eltávolodtak volna a felületektől, melyeknek a színei voltak. Minden szín természetellenesen erős volt, a piros pirosabb önmagánál, a barna barnább, a sárga sárgább. Libegtek a színek, táncoltak, mint a lángok. És minden olyan mesterséges volt, a test e fényben, az arc e fényben.

Majd vége lett a felvételnek, Erika megdicsért, jó volt, remek volt, legközelebb már olyan könnyen fog menni, mintha bicikliznék. De mit csinál a testtel a mesterséges fény? Mesterségessé teszi? Mi köze a testnek a színekhez? mert én úgy tanultam, a test tömeg, meg kiterjedés, ilyesmi, a szín meg olyan percepcionális dolog.

Ez azért volt döntő kérdés, mert a hét második felében (csütörtökön, pénteken, szombaton) filmvetítéssel, irodalmi felolvasással egybekötve a szegedi Grand Caféban a testről volt szó, hadd írjam ide a nevét, az oly kitűnő Erdélyi Ágnes szervezte. Pénteken este öt szakember (filozófusok, filmtörténészek, öt férfiú) beszélgetett a test, az emberi test legkülönbözőbb aspektusairól, szombaton öt irodalmár a test megjelenítéseiről az irodalomban. Négy nő és én. Rögtön  éreztem, hogy nemem, amelybe beleszülettem, fokozott feladatokat ír elő  nekem. Remek volt a dolog, ugyan számomra semmi meglepően új nem pörgött ki a két estéből, de nem rossz elmetorna volt, ráadásul rég nem látott ismerősökkel találkoztam, olyanokkal is, akikkel már régen kölcsönösen olvastuk egymást, de találkozni sohasem.

Nagyon rákészültem a dologra. És akkor nem tudom, hogy a fény test-e? Arra gondoltam, hogy Koyré (már ismerős e blogban) fejtegeti a Krisztus = Fény azonosítást, vagyis azt fejtegeti, hogy a koraújkorban, jelesül a 17. században azért foglalkoztak a Descartes-ok annyit a fénnyel és az optikával, mert ha a fény természetét megismerjük, megismerjük a Fiú természetét, vagyis a felszínen természettudományosnak tetsző elgondolások és kutatások mögött metafizikai előfeltevések álltak.

Előtte azonban, péntekről szombatra nem a kollégiumi vendégszobában aludtam, hanem egy nagy lakásalbérletben, és nagyon kellemes volt harminc körüli nők közelében lenni. Átfecsegtük a délelőttöt, lazán, közben ilyen-olyan zenéket hallgattunk, ebédfélét csináltunk (csináltak a nők), és közben az egyikük, kevés szavú, szilfid, vékony, gyönyörű mosollyal, megszólalt. Fogalmam nincs, hogy miről beszélt, és már soha nem is lesz. A nagyszoba közepén egy oszlop állt, mellette amolyan zsámolyféle. Egyszer fölállt erre a zsámolyra, nekitámaszkodott az oszlopnak, feje enyhén félrebiccentve. És én csak néztem és néztem és néztem. Van úgy, hogy ha az egyik érzékünk az ötből nagyon működik, akkor valamilyen furcsa egyensúly kényszere miatt a másik négy eltompul. Egyetllen terminus kattogott az agyamban, egy tulajdonnév: Thaisz, Thaisz, Thaisz. Nem tartott ez sokáig, de olyan fénnyel telt meg a szoba, hogy törökülésben le kellett ülnöm a parkettára. A lélegzésem igen egyenetlenné vált, miközben valami fénylő közegen keresztül néztem, hogy lássak. Később tudtam, hogy életemben igen kevésszer, volt már valami, ami ehhez hasonlított, a trubadúrok diafan fénynek nevezik. Plinius is írja már a természetről írott könyveinek a kövekről beszélő részében – Darab Ágnes lefordította, van magyarul -, hogy a diafan olyan drágakő, amely belülről fénylik, belülről sugárzik kifelé. Ez hát, és nem a Napé, a természetes fény, vagy ha a Napé is természetes, ez a legtermészetesebb, és külön osztályt képez a fények birodalmában.

Ott volt Éva, Gyöngyvér, egy igen szimpatikus férfitársam, no és ő, aki a Nem Megnevezhető Név. Keresztnevének első olyan fonémája, mely magában hangzik, a domináns fonéma a keresztnévben. Úgy gondoltam, nem írom le, nem merem leírni. De megtudtam valamit a fényről és a testről.

Ilyen a lipogrammatikus szöveg természete: nincsként van benne egy jel. Egy jel, amely hiányzik.

Töprengések az olvasás hedonisztikus aktusáról

Korábban nem figyeltem föl honi szerzők tárcáira és jegyzeteire a Budapesten és Aradon szerkesztett Irodalmi Jelen hasábjain, vagy azért, mert ritkán jutott el hozzám, vagy ritkán írtak a lapba, most már mindegy. Amikor azonban egyszerre két szöveg is a szemembe ötlött, úgy tűnt, szerzőik azon gondolkodtak írásuk közben, hogy milyen jól jönne már egy külföldi alkotói ösztöndíj, mondjuk egy németországi. Szurkolok is nekik, az elismerés ilyen formája ritkán örvendeztet meg honi alkotót. Kapjanak, nyerjenek ösztöndíjat íróink, írjanak jó szövegeket, legyenek megfelelő körülményeik az alkotáshoz, ne kelljen az egzisztenciális gondok között küzdeniük a műteremtéshez szükséges elmagányodás óráiért, a lehetséges, a műben megteremtett mindenkori utolsó világok poétikai létrehozása során arról ábrándozniuk, hogy elkelne már egy jó kis ösztöndíj.

            Aztán hozzám keveredett az Irodalmi Jelen 2006. februári száma, benne Lovas Ildikó jegyzetével a második oldalon. Elolvastam volna mindenképpen, de a címe külön csalogatott, arról írt ugyanis a szabadkai szerző, hogy Van még vicces könyvünk?, engem meg külön, bár nem szakmailag érdekel a humor, meg az irodalom peremvidékére utasított műfajok még némelyike. Elolvastam, s bár utána nem mondhattam Bányai János nyomán, hogy olvastam egy könyvet, de azt igen, hogy olvastam egy nekem tetsző jegyzetet.

Lovas Ildikóról annyit tudok, hogy többször díjazott író, négy, számomra (is) fontos novelláskötet szerzője, regényíró, aki ráadásul nem csak magyarul, hanem fordításban is olvasható, az Üzenet folyóirat szerkesztője, és nagyon komolyan veszi az irodalmat. Anya, aki nagyon komolyan veszi gyermekének eligazítását az iskoláztatás bonyolult, és az élet még bonyolultabb labirintusában. A jegyzete e kettőről szól. A század- és ezredforduló magyar irodalmának is egy jeles szelete is erről szól. Arról, hogy az irodalomban miként tárgyiasulhat a hagyományok át- és fölülírásával, illetve újraírásával, a tradíció és a nóvum közötti feszültség leképzésével az író, mint a műbe bevonuló magánszemély és a változásában megfogalmazhatatlan, jelenlétében is távollevő, politikailag, ideológiailag, gazdaságilag, szociálisan és értékrendjében módosuló, meg nem állapodott, semmiképpen sem egész-elvű valóság, vagy világ. Többek által járt út, Lovas Ildikó is ezt a határhelyzetet, a volt és a lesz közötti efemer pillanat kínos elhúzódását fogalmazta meg sajátos poétikával a Kijárat az Adriára című regényében. Meg a mostani jegyzetében is a maga, illetve gyermeke idejének egymásra feszülése közötti hiányt érte tetten, egyetlen határszeletét, a vicces könyvek hiányát emelve ki. Vagy talán inkább a vicces könyvek olvasásának hiányáról írt? Vagy mégis inkább a vicces könyvek kánonon kívül helyezéséről? Vagy szinte pedagógiai figyelmeztetést fogalmazott meg, hiszen képzettségénél fogva, és anyaként is pedagógus, hogy az olvasóvá nevelés során fontos a szórakoztató kiadványok olvasása? Saját példája ez utóbbira utal, amikor közli, hogy a gyermekként olvasott indiános könyvektől Rejtő Jenő regényei vezették át James Joyce harmadik középiskolásként olvasott remekéhez. Illetve, Rejtő írásai teremtették meg számára az átjárhatóságot a szórakoztató irodalom és a „magas irodalom” között. Nem vagyok agresszív alkatú, ezért mélységes ellenérzésem nyomán se köpném szembe azt, aki azt állítja, hogy Rejtő regényei a ponyva fogalomkörébe tartoznak, noha szerintem olyan megismerési referenciákkal és korát megelőző reflexivitással rendelkeznek, hogy az egyszeri doktorandus méltán tanulmányozhatta egymásra vonatkoztatva Rejtő és Szentkuthy gondolati mélységeit, ugyanakkor azt se gorombítanám le, aki nem tartaná különösebben szórakoztató műnek az Ulyssest, Joyce regényét. Csak ezekhez az egymástól poétikailag, tartalmilag, stilárisan, retorikában, megszólításban és megszólalásban elkülönböződő lehetséges világokhoz átjárókat kell létrehozni. Az átjárók milyensége pedig életkorfüggő (is). Lovas Ildikó a gyermeke olvasóvá nevelése során szerzett tapasztalatai, amelyek megfogalmazásából nem zárható ki, hogy maga is olvasó, sőt! író, arra utalnak, hogy „az irodalomban, amiben semmi vicces, vagy legalább izgalmas nincsen”, a gyermek (és a felnőtt se) nem lel élvezetet, amit azzal indokol, hogy „mi magyarok, túlságosan komolyan vesszük az irodalmat”. Ebben lehet valami: az olvasás nem az arisztokratikus gőg póza, hanem hedonisztikus aktus, és erről nem mondhatunk le bármiféle kánon vagy dogmatikus ideologizálás javára. A jegyzetben szereplő gyermek kényes irodalmi ízlését, vagyis azt, hogy minden kötelezően elolvasásra szánt mű unalmasnak bizonyult, Hašek Švejkje módosította, a 830 oldalas regény nem volt se hosszú, se unalmas számára. Aztán jött Rejtő. Majd így folytatódott a történet: „Tíz után megnyugodva hallottam a kamaszos nyerítéseket: a Három testőr Afrikában, igen, Csülök, Tuskó és a többiek el fogják végezni magasztos küldetésüket, segíteni fognak nekem abban, hogy könyvvel a kezében lássam szívemből szakajtott magzatom.” Így írja az író, az anya, a pedagógus. És itt mennyire összecseng írói és anyaként, pedagógusként szerzett tapasztalata Stephen Kingnek, a manapság egyik legolvasottabb, az irodalom peremvidékén alkotó szerzőnek a meglátásával, miszerint „a gyerekeknek mindent és bármit szabadna elolvasniuk, amit csak akarnak – még a képregényeket, szexkézikönyveket és tudományos-fantasztikus regényeket is”. Csak a folyamatos és intenzív olvasás vezethet el a klasszikus művek szeretetéig és élvezéséig, míg a klasszikusok (és most értsünk itt bárminemű elit irodalmat) kényszerű olvasása egy életre megutáltathatja a könyvet az edzetlenül olvasásba kezdővel. Ezzel egy emberben kioltjuk az olvasás hedonisztikus élvezetét, megfosztjuk a megismerés egyik csodájától. Ugyanakkor egyetlen olvasó elveszítésével egy kicsit megöljük az irodalmat is.

Fekete J. József