Bejegyzések kategória bejegyzései

Bejegyzések

A villámfényes égnél

 Ötödik Kafka/Tandori inspiráció

 

  

Nagyon változékony, de mostanában nagyon ismerősen rossz az idő. Vajon lehet-e ilyenkor jó az ember hangulata? A szép táj is sivárnak látszik, pedig milyen csillogó, amikor süt rá a Nap.

 

A kikövezett kocsiút felől, ahol a kaptató kiszélesedik, föltámad a szél, keményen ostorozza az akácok lombjait; az utolsó fénysugár makacsul visszahúzódott az irdatlan tömegű felhők mögé. A messzeség hullámvonalakban mind szürkébbé és szürkébbé válik. A szél száraz faleveleket, és letört gallyakat kap föl, majd a villámfényes Égig dobálja őket. Az ablakok széleire összehajtogatott zsalukat rosszul rögzítették, a pántok meglazultak, és elengedték a falat, olykor megrángatja őket egy ismeretlen kéz, a kitámasztóvasak meg idegesen csikordulnak egyet.

 

Töprengőn nézek az erkélykorlát mellől vissza a tájra. Nincs bennem félelem, sem gyanakvás.

 

A vihar egyre erőszakosabban támad, belekap mindenbe, ami az útjába akad. Távolabb, az elemek lármájának jobban kitett széleken, az ágyásokat jelölő karók a veteményesek között szinte belesimulnak a förgetegbe. Duzzadtak a pajták bejáratát fedő ponyvák, hiába védik deszkakerítések, a vászon recseg a súlyos teher alatt. Homok- és kavicsfelhő söpör végig az udvaron. Elszabadul néhány itatóvödör az erős széllökésektől, és odacsapódik az istálló cementes falához.

 

Kicsiny dolgok ezek, felelek magamban.

Bejegyzések

Jelen/lét; Szövődmény

Jelen/lét

minden eldől az első kézfogásnál.
…az első viszlát széthulló hangjai,
és ahogy a szívek vérezni kezdenek.
minden eldől.
belépsz.
belépett
sistergő hiány.

aztán kialszanak a gyertyák,
csonkjaikkal nőnek a csendek,
s már nem kellenek szavak
a puszta elragadtatáshoz
csak a tekintet,
csak a sóhaj,
és akkor megérkezik Isten
a kifeszített hallgatásba.

 

 

Szövődmény

A puha hó alatt majd takarásban
zizegnek a tegnapok el nem múló percei
órakattogással mozdul a fájdalom
néha belenyilall
letapasztjuk szánkat
és szívünk
a várakozások némasága

kitágul
kopogtatás hiányában
így leszünk
egyre csendesebbek

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Bejegyzések

A Halálcsillag és az irónia demokratikus forradalma

A napokban megtartott parlamenti választások után patthelyzet alakult ki Olaszországban. Ma még nem tudni, mi lesz a különböző koalíciós alkudozások és spekulációk eredménye, azonban egy dolog biztossá vált: az olasz nép egy igen tekintélyes része, azzal, hogy a humoristából politikussá vált Beppe Grillo Öt Csillag Mozgalmára (Movimento 5 Stelle, M5S) szavazott, kinyilvánította elégedetlenségét az egész olasz politikai berendezkedéssel szemben. Grillo mozgalma, amely nyíltan szembemegy a teljes establishmenttel, a harmadik legtöbb voksot kapta, ami egyértelműen jelzi, hogy komoly gond van az olasz közéletben. Az európai elitek persze azonnal bűnbaknak kiáltották ki a „populista” Grillot, aki miatt nem lehet időben elkezdeni a „szükséges” gazdasági intézkedések végrehajtását. A demokrácia tehát az elitek szempontjából rosszul vizsgázott Olaszországban. Mégis azt kell mondanunk, az Öt Csillag Mozgalmat támogató olasz választók a lehető leghaladóbb lépést tették meg. De ez a történet nem Olaszországban kezdődött.

 

Már az Európai Unió alkotmányáról tartott népszavazások kapcsán kiderült, hogy a demokrácia nem működik mindig „megfelelően”. Ha pedig a nép képtelen meghozni a „helyes” döntést, a következő lépés egyszerű: el kell tőle venni a döntés valódi lehetőségét. Erre demokratikus keretek között több megoldás kínálkozik. Tökéletes példákat találunk ezekre a 2008 utáni Görögországban. Amikor 2011-ben Papandreou miniszterelnök előállt azzal, hogy népszavazást írnának ki Görögországban a tervezett megszorító intézkedésekről, bár senki nem merte azt nyíltan megtiltani, Papandreout azon nyomban Párizsba rendelték, ahol Angela Merkel és Nicolas Sarkozy kemény kritikát fogalmazott meg a kormányfő tervével szemben, amely esetlegesen megakadályozná a megszorításokat. Papandreou pedig, miután azt nyilatkozta, hogy „a népszavazás önmagában sohasem volt egy végső megoldás”, minden további kérdés nélkül be is vezette a brutális intézkedéseket.

 

Emlékezzünk vissza emellett, hogy hogyan reagált az európai elit, amikor egyértelművé vált, hogy a megszorítás ellenes Syriza az egyik komoly esélyese a 2012-es görög választásoknak! Az anarchia és a teljes összeomlás víziója járta be Európát. Érdekes adalék, hogy a Syriza által előidézett rettegés mellett teljesen elhalványult az a probléma, hogy egy nyíltan neonáci párt, az Arany Hajnal, bizonyosan be fog jutni a parlamentbe. A Nyugat tehát nagyobb veszélyforrásként tartotta számon a megszorításokkal való szembehelyezkedést, mint Európa legkeményebb szélsőjobboldali pártjának folyamatos erősödését. De lépjünk tovább! Kevésbé ismert tény, hogy nemrégiben a szlovén alkotmánybíróság, az ország gazdasági érdekeire hivatkozva, alkotmányellenesnek nyilvánított egy, a szakszervezetek által előterjesztett kezdeményezést, amely népszavazásra bocsátotta volna azt a törvénytervezetet, amely által a szlovén kormány olyan intézményeket hozhat létre, amelyeken keresztül az adófizetők pénzéből kisegítheti azon bankokat, melyek ún. „rossz hiteleket” bocsátottak ki 1. Az alkotmánybíróság tehát hitelesítette azt a gondolatot, hogy a nemzetközi pénzügyi szervezeteknek való megfelelés magasabb rendű nemzeti érdek, mint a demokrácia. Mit tehet ilyen körülmények között egy demokratikus nép? A válaszhoz, illetve az olasz választások eredményének magyarázatához előbb át kell eveznünk az Atlanti-óceán túlpartjára.

 

2011. szeptember 22-én, az USA-ban, a Fehér Ház elindította a We the people elnevezésű weboldalt, amely lehetőséget biztosít az amerikaiaknak, hogy bármilyen témában aláírásgyűjtést kezdeményezzenek. Amennyiben sikerül egy kérdés esetében 25 ezer aláírást összegyűjteni, az amerikai kormánynak hivatalból foglalkoznia kell a témával, valamint nyilvánosan és érdemben kell reagálnia a felvetésre. November közepén, megragadva a lehetőséget, izgalmas és szokatlan aláírásgyűjtésbe kezdtek. Egy petíció megfogalmazói azt követelték, hogy a kormányzat 2016-ig kezdje meg a Csillagok háborújából ismert Halálcsillag megépítését. Mivel az aláírások száma messze meghaladta a 25 ezret (34 ezer aláírás gyűlt össze a Fehér Ház hivatalos válaszáig), a kormánynak nyilatkoznia kellett az ügyben. Nem mellékes részlet, hogy a petíció előterjesztői formálisan nem viccként fogták fel kezdeményezésüket. Indoklásuk szerint „a kormányzat ezzel munkahelyeket teremtene, elősegítené az űr felfedezését, és erősítené a nemzetet 2.” A Fehér Ház hivatalos közleményben reagált: „a Halálcsillag megépítése a galaxisunk lehetőségein túlmutató, pazarló és felesleges beruházás lenne. Nem csak azért, mert az amerikai kormányzati politikával ellenkezik más bolygók felrobbantása, hanem mert az Egyesült Államok már amúgy is rendelkezik űrállomással és lézervezérelt űrrobottal 3.” Paul Shawcross, a Fehér Ház tudományos és űrkutatással kapcsolatos költségvetését koordináló hivatalának vezetője azt nyilatkozta továbbá, hogy bár „a kormány osztja az aláírók igényét a munkahelyteremtésre és a nemzet védelmének erősítésére, de a Halálcsillag biztos nem a megoldás ezekre. Többek között azért, mert megépítésének becsült költsége 850.000.000.000.000.000 dollár, egy ekkora kiadás pedig nehezen férne össze az államadósság csökkentését célzó kormányzati intézkedésekkel. 4” A nép azonban nem nyugodott! Egy másik weboldalon adományokat kezdtek gyűjteni a Halálcsillag megépítésére, 5 majd ennek hírére egy másik csoport egy olyan űrhajó megépítését kezdeményezte (szintén adományokból), amilyennel Luke Skywalker a Csillagok háborújában felrobbantotta a Halálcsillagot 6 – eddig mindkét esetben meglepően tekintélyes összeg gyűlt össze. Persze az amerikai kormány sem hagyta szó nélkül az esetet. A hivatalos reakció után nem sokkal az aláírási küszöböt százezerre emelték, elejét véve annak, hogy kormánynak hivatalosan reagálnia kelljen az abszurd felvetésekre 7. Azonban elintézhetjük-e egyszerűen annyival ezt az ügyet, hogy néhány vicces kedvű állampolgár ostobaságokra használt egy demokratikus kormányzati kezdeményezést? Mi van akkor, ha – bár nem szándékosan -, de ez a több tízezer ember valami forradalmi tettet hajtott végre? Mi van akkor, ha ezek az emberek nem arra világítottak rá, hogy a demokrácia a legabszurdabb helyzetekben is tökéletesen működik, hanem éppen arra, hogy a demokrácia és a demokratikus intézményrendszerek napjainkban CSAK ilyen esetekben működnek megfelelően. Hiszen formailag ez lenne a tökéletes demokrácia. A nép mint az ország valódi ura bármilyen értelmetlen témát felvethet, és erre a kormánynak mint a nép által választott vezető testületnek, érdemben reagálnia kell. Akkor merül fel igazi probléma, ha a néptől elveszik a beleszólási jogot a hétköznapjait érintő kérdésekben, és ami marad, az csupán a Halálcsillag. Joseph Stiglitz, Nobel-díjas közgazdász Polányi Károly A nagy átalakulás című klasszikus könyvének 2001-es kiadásának előszavában a következőképpen írja le a gazdaság és demokrácia viszonyának alakulását a fejlődő országokban:

 

„Elmagyarázzuk a fejlődő országoknak a demokrácia fontosságát, de aztán – amikor eljutunk a számukra legfontosabb ügyekhez, amelyek a megélhetésükre hatást gyakorolnak, a gazdasághoz – azt mondjuk nekik: a gazdaság vastörvényei alig, vagy egyáltalán nem nyújtanak választási lehetőséget. Mivel pedig ti – a demokratikus politikai rendszereteken keresztül – valószínűleg csak elrontanátok a dolgokat, le kell mondanotok a kulcsfontosságú gazdasági döntésekről (mint mondjuk a makrogazdasági politika) egy független központi bank javára, amely viszont szinte mindig a pénzügyi szféra képviselőinek uralma alatt áll. (…) Magyarul: az egyik kezünkkel a demokrácia intézményei által látszólag felruházzuk hatalommal az egyéneket a volt gyarmatokon, a másik kezünkkel viszont elvesszük azt.” 8

 

Nem azt látjuk éppen, hogy Stiglitz megállapítása egyre inkább kiterjed a nyugati fejlett országokra is? A nyugati demokráciák ma a saját bőrükön érezhetik azt, ami nem is olyan rég még csak távoli probléma volt számukra. A több mint harmincezer aláíró tehát nem tett mást, mint egyszerűen nevetségessé tette a jelenleg működő nyugati típusú demokráciát. A demokrácia átcsapott saját öniróniájába.

 

Az amerikai jelenség sajátos átalakulását láthatjuk Olaszországban is. A Portugáliától Romániáig terjedő kormány- és megszorítás ellenes tüntetések mellett megjelent az elégedetlenség kifejeződésének egy másik formája. Az olasz választók egy jelentős része teljesen kiábrándult az országban regnáló politikai elitből, és a rendszer groteszk öniróniájára rávilágító Beppe Grillo pártjára szavazott. Az üzenet a következő: a vezetőink nem képesek megfelelően irányítani az országot, a demokrácia mint olyan nem működik megfelelően, jöjjön tehát helyettük az irónia és a rendszerrel való alapvető szembehelyezkedés. Giorgio Napolitano olasz államfő persze már február 28-án, Berlinben igyekezett megnyugtatni a piacokat és az európai eliteket, hogy Olaszországban minden rendben halad, „az olaszországi politikai helyzet nem veszélyezteti az európai pénzügyi piacokat, Itália új kormánya pedig heteken belül megalakulhat. 9” Mindazonáltal a jelenlegi helyzet talán mégsem ilyen egyszerű. A választások után kialakult patthelyzet ugyanis az irónia forradalmát hozta el Olaszországban. Úgy tűnik, manapság a gazdasági és politikai elitek elleni fellépés egy új eszköze van kibontakozóban: nincs más teendő, mint felerősíteni és megvilágítani a rendszer tragikus öniróniáját, és hagyni, hogy saját maga bizonyítsa be, ő maga mennyire fiktív és tragikomikus.

 

A kialakult szituáció valószínűleg hamarosan „megoldódik”, és Olaszország folytathatja az európai elitek és a piacok számára megfelelő és kívánatos politikát. Azonban ne legyenek kétségeink: egyre több ilyen jelenséggel találkozunk majd a jövőben, ahogy a nyugati kormányoknak egyre inkább alá kell rendelniük a demokráciát a gazdasági érdekeknek. Francis Fukuyama 1989-ben még azt vizionálta, hogy a globális kapitalizmus és az ezzel együtt működő liberális demokrácia soha nem látott szabadságot hoz világnak. Ez a rendszer most lépésről lépésre felfalja saját gyermekeit.

 

Lábjegyzet:

  1. http://www.reuters.com/article/2012/12/19/us-slovenia-referendums-idUSBRE8BI0SW20121219 ↩
  2. http://index.hu/tech/2012/12/17/az_amerikaiak_halalcsillagot_szeretnenek/ ↩
  3. http://index.hu/kulfold/2013/01/12/obama_nem_epiti_meg_a_halalcsillagot/ ↩
  4. Uo. ↩
  5. http://index.hu/tech/mem/2013/02/07/halalcsillagot_epitenek_a_kickstarteren/ ↩
  6. http://index.hu/tech/mem/2013/02/12/nem_kell_felni_a_kickstarteres_halalcsillagtol/ ↩
  7. http://index.hu/kulfold/2013/01/16/egyre_nehezebb_valaszt_kapni_obamatol/ ↩
  8. Joseph Stiglitz, Előszó a 2001-es kiadáshoz, ford. Andor László In: Polányi Károly, A nagy átalakulás: Korunk gazdasági és politikai gyökerei, ford. Pap Mária, Napvilág, Bp., 2004. 19-20. ↩
  9. http://mandiner.hu/cikk/20130228_olasz_allamfo_heteken_belul_megalakul_az_uj_kormany ↩
Bejegyzések

Tesókám

A kihallgatás után teljesen kimerült. Nem volt választása – lefeküdt a kemény priccsre és behunyta a szemét. Kavarogtak fejében a délután eseményei, a lakásán megjelenő rendőr, aki bekísérte kihallgatásra, a lefoglalt laptop, amelyről állítólag veszélyes gázokra adtak le nagy mennyiségben rendelést Ukrajnában. A megállapodás szerint a magát Eagle néven azonosító megrendelő két hónap múlva személyesen jelentkezik a szállítmányért.  Micsoda képtelenség!  Az ő laptopjáról! Ki hackelte meg a gépét? Mert csak ezt tudta elképzelni. Mit fog szólni a bátyja, és a nagyszájú Lilian? Az a nő biztos üvöltözött volna a helyében, kiállt volna a jogaiért, nem lehetett volna csak úgy bekasztlizni. Bezzeg ő gyáván pislogott, meg se mert mukkanni, csak történtek vele az események. Most mindez egy katyvasszá állt össze a fejében és úgy hasogatta, mint még soha. Keservesen nyöszörgött, mozgolódott. Aztán kis idő múlva megnyugodott a légzése. 

Látta magát, amint meredek sziklán kapaszkodik fölfelé, az éles gránit teljesen lenyúzza a bőrt az ujjairól és a tenyeréről. Égő sebként sajgott minden tagja, de még félelmetesebb volt az érzés, hogy nem állhat, meg, a nyomában vannak, és akkor mindennek vége. Ifjúkori szerelmével, Viviennel hagyták el szülőfalujukat, hiába kérte a lányt, hogy otthon várjon rá. De Vivien nem sokáig bírta az iramot, belátta, hogy jobb visszafordulnia. Mert ő nem állhatott meg még Vivien kedvéért sem. Megígérte a lánynak, hogy egyszer visszajön érte, s azóta ez az ígéret egyszerre édes és keserű emlékként élt benne. Azt sem tudta, merre tart, hogy esküdhetett meg arra, hogy érte jön?

Egy örökkévalóságnak tűnt a mászás a sziklán felfelé. De a terep egyszer csak lankásabb lett, kitárult alatta a völgy, mélyén a sötét tükrű tóval. Valami a tó felé húzta, abban elrejtőzhet, gondolta. Rohant lefelé, bukdácsolt a köveken, az utolsó lépéseknél ledobta a ruháit és a vízbe ugrott. A víz körbeölelte, balzsamként hűsítette sajgó tagjait. Teste elernyedt, hosszú ideje először fogta el valami megfoghatatlan, kellemes érzés. Itt jó lesz, gondolta, nem találnak rám. Nézte az áttetsző ragyogást, a benne nyüzsgő életet. Aztán teljesen váratlanul balsejtelme újra visszatért. Homályos árny siklott a távolban, először nem zavarta, de egyszerre fenyegetően hatott. Úgy tűnt, mintha körülötte körözne. Lélegzetvisszafojtva figyelt, nem mert mozdulni, nehogy a víz örvénylése elárulja. Annyira kimerült volt, hogy megacélozta magát: kivárja, mi történik. Az árnyalak egyre közelebb úszott hozzá, hirtelen közvetlen az arca előtt, felnagyítva látta a bátyja arcát. „Tesókám!” – mondta, és kaján vigyorra húzta a száját. Amikor felriadt, kapkodta a levegőt, mint a fuldokló.

 

Bejegyzések

Szekrénymesék – Második mese, amelyben egy kislány szekrénybe zárja a tengert, és Dugófej elhatározza, hogy úszni tanul

Előzmények: A gyerekszoba ormótlan, régi ruhásszekrényébe új jövevény kerül, felforgatva az ott lakó, elfelejtett kacatok nyugalmát. Dugófej, a világ legokosabb parafa dugója, Kajlagomb, a csorba kabátgomb, Sipirc, a kisegér, Büdi, az elkallódott zokni, Rágcsa, a falánk ruhamoly, valamint Kis-, Al- és Főcsutka, a három aszalódott almacsutka összefognak, és kiderítik, hogy az új jövevény nem más, mint a Hihetetlen Mesék Könyve. Mivel egyikük sem tud olvasni, a könyv megígéri, hogy mindennap egy-egy izgalmas történetet mesél el nekik.

 

– Nekem még soha nem mesélt senki – fészkelődött Sipirc egér egy kis kupac összerágott papírfecni közepén.

– Ó, nekem már igen. Amikor a csinos kis rózsaszínű kabátkára varrva éltem, mindennap délelőtt egy Óvoda nevű helyre utaztunk, ahol csupa érdekes, színes holmi található, gyerekek futkároznak, és egy néni érdekes történeteket mesél sárga hajú királylányokról – kezdett bele Kajlagomb egyik sokadszorra elmesélt történetébe, de a többiek lepisszentették.

– Most nem téged szeretnénk hallgatni, Kajlagomb, hanem a Hihetetlen Mesék Könyvét. Izgalmas történetet ígért. Már alig várom, hogy belekezdjen – mondta Dugófej, és egy picit közelebb húzódott a könyvhöz, hogy az első oldal szép, színes képeire sandíthasson.

Kajlagomb megkezdett történetével jó ötletet adott a Hihetetlen Mesék Könyvének. Az úgy döntött, hogy elsőként a napszín hajú kislány esetét meséli el nekik.

„A Girbegurba utcába egy őszi reggelen új lakók érkeztek. Egy házaspár és a kislányuk. Óriási autó hozta utánuk a bútoraikat. A rakodómunkások egész nap ki-be jártak a ház és a furgon között, esteledett, mire a szobákban minden a helyére került. Mivel nem érkezett meg az újonnan vásárolt tűzhely, pizzát rendeltek vacsorára. Az anya, miközben a szeleteket tányérokra tette, megjegyezte, hogy a kislány szokatlanul szomorú. A régi szekrényét sajnálja, amit a költözés során nem tudtak magukkal hozni, mondta a kislány. Csak egy ócska régi darab volt, kap helyette újat, válaszolt az anyja. De a kislány sírásra fogta. Nem kér újat, a régit, a varázslatosat szeretné visszakapni. Amiben a tengert tartja. A szülők, bár furcsállották a kislány szavait, telefonáltak a nagyinak, hogy küldje utánuk a régi, ócska ruhásszekrényt is. Három nap múlva érkezett meg a bútor. Az anya kíváncsian nyitotta ki az ajtaját. Vajon miféle holmi maradhatott benne, töprengett, hisz indulás előtt mindent kirámolt belőle. A szekrény ajtaja nyikorogva tárult. Belekukkantott. Üres volt, csak három ruhafogas lógott a helyén, mondta később a férjének, s megbeszélték, hogy a gyereknek élénk a fantáziája. A kislány elégedetten tért nyugovóra. Alig várta a reggelt. Ahogy a vekker megszólalt, izgatottan ült föl az ágyában. A szekrényből morajló hang szűrődött ki. Majd magától kinyílt az ajtaja, és égszínkék, sóízű hullámok loccsantak a szobába. Megjelent utána egy strand is, puha homokkal, pálmafákkal. Távolabb hegyek emelkedtek, barlangjaikban medvék szunyókáltak. A kislány nevetve huppant kedvenc homokozójába, majd óriási színes labdákkal játszadozott, végül kagylókat keresett a föveny kavicsai között. Egész belefeledkezett a játékba. Igyekezzen az öltözködéssel, elkésik az oviból, szólt be az anyja a konyhából, majd pár perc múlva be is kukkantott a gyerekszoba ajtaján. A kislány épp akkor csukta be a szekrény ajtaját. Már fel volt öltözve. A szobában példás rend. Az anyukájának, mikor induláskor elköszönt tőle, egy pillanatra úgy tűnt, mintha kissé nedves lenne a lány lófarokba fésült, napszínű frizurája.”

– Ez volt az első meghökkentő történetem. Mit szóltok hozzá? – kérdezte a Hihetetlen Mesék Könyve.

A szekrénylakók szinte egyszerre válaszoltak, egymás szavába vágva.

Sipirc szerint ez nem is volt igazi mese, ugyanis a könyv nem árulta el, mi volt a neve a kislánynak. Mindenkinek kell, hogy legyen neve, a kinti világban járók kettőt is viselnek. Ez a napszín hajú kislány biztos szomorú lehet amiatt, hogy neki egy se jutott – vélekedett Sipirc, és javasolta, hogy adjanak nevet a kislánynak.

Kajlagomb el volt ragadtatva a történet hallatán, a kislány az ő hajdani gazdasszonyát juttatta eszébe, aki mindennap elvitte az Óvodába. Szerinte nevezzék el Aranyhajnak a mesebeli lányt, és javasolta a Hihetetlen Mesék Könyvének, hogy ha legközelebb ezt a történetet meséli el valakinek, a főhőst Aranyhajnak hívja.

A három almacsutka megfelelően hihetetlennek találta a történetet. Főcsutka biccentve dicsérte meg a könyvnek a meseválasztást, s ugyan nem mondta ki, de magában a mesét kissé rövidnek tartotta.

Csak Dugófej volt megszeppenve. Büdi, a kallódó zokni vette rajta észre.

– Mi bajod, Dugófej cimbora? – kérdezte tőle Büdi.

– Megijesztett az a sok víz. Mi lenne velünk, ha a mi szekrényünket is elöntenék a hullámok? – sopánkodott Dugófej.

– Roppant egyszerű – mondta nevetve a Hihetetlen Mesék Könyve –, a habok közé vetnétek magatokat, és elkezdenétek úszni.

– Épp ez a bökkenő. Mit tegyen az, aki nem tud úszni? – tette fel a kérdést Dugófej.

– Annak bizony meg kell tanulnia – válaszolta a könyv.

– Az egerek jó úszók, nincs miért aggódnom – mondta Sipirc.

Az almacsutkák, kis tanakodás után, megegyeztek abban, hogy ők is fenn tudnának maradni a víz felszínén. Egy jó katona mindenhez ért, még az úszáshoz is – jelentette ki Főcsutka, és büszkén kihúzta magát.

Büdi csak félhangosan dünnyögött. Valami olyasmiről beszélt, hogy a zokniknak nem árt a víz. Igaz, hogy ő nem szeret fürödni, de úsztatták már meg párszor egy Mosó nevű gép gyomrában, és nem volt annyira kellemetlen élmény.

Kajlagomb és Rágcsa elárulták, hogy még soha életükben nem láttak vizet, és nem is tartják valószínűnek, hogy az ő szekrényükben megtörténhessen efféle bonyodalom.

Dugófej tanácstalanul hümmögött. Mialatt a többiek a mesekönyv köré sereglettek, hogy megcsodálhassák a szép, színes képeket, ő a kedvenc szekrénysarka felé oldalgott, és azon töprengett, vajon kit kérjen meg rá, hogy úszni tanítsa.

 

Bejegyzések

Trisztán&Izolda (részlet)

 

 

 

Szereplők

 

 

Trisztán, habár neve kelta eredetű, hiszi, hogy nem determinálja, hogy a bábeli könyvtár mindegyik kötetében valamilyen formában megtalálható, hiszi, hogy az ember mindenkor és mindenhol, mindegyik tulajdonság hordozója, csak a körülményei határozzák meg, és ez az elképzelése magyarázza azt a mindenre kiterjedő magyarázatkeresést, ami a fejében lévő zűrzavart okozza, így épp azt nem veszi észre, hogy ebben a káoszban eredezik neve jelentése is.

 

Izolda, szerelme, szintén szeret tisztán látni és uralkodni a dolgok felett, sokszor érzelmein is, ami bizonyos távolságtartásban jelentkezik. Bizonytalanná teszi a környezetében lévőket, rendelkezik felettük, irányítja őket, de ez valami jeges tulajdonságot kölcsönöz neki, és mikor ez megolvad, nem tiszták a határai, látni mi az, amire rárakódik ez a kedves hűvösség, ez a megkapó báj és messzeség, valami úrinői. Amiről nem tud, az nem biztos, homályos és félelmetes határvonal, veszélyes sáv, vékony jég, ami beszakadhat alatta.

 

3 éve vannak együtt, történik Budapesten és más városokban: Bécs, Párizs és újra Budapest. Néha képzelt, néha reális helyeken vannak, néha utaznak még akkor is, ha nem jól emlékeznek. Közben sok minden történik és történt.

 

Az idő folytonos és körkörös, egyik és egyszerre mindkettő.

 

 

Az előzékenység

 

 

Kávé, cigi, maszturbáció.

Egzisztencia-reggeli,

önkifejezési öröm.

Magunk magunkért

a létben és az ellen,

halál a tenyér ereiben

vagy a karambol-fal

sziámi-fehérjén, esetleg

az abrosz meghitt csipkéje,

mint túlsúlyosra képzelt nők

kombiné-zuhataga, még annak is

nyomnia, nyomasztania kell, kell a súly,

ránk kell tolulnia, mint fejbe a vér, érezni kell

a lehet nem-élvezést, mert a pontban eljövő gyönyör

annál erősebben veti ki, és le magáról a súlyt, mely egy zsák fekete vonzó szájába húz.

 

 

Egy szép téli napon, ami már épp kezd átváltani tavaszba, Trisztán úgy dönt, hogy írnia kell. Meg kell neveznie dolgokat. Lassan sétál hazafelé egy koszos pesti úton, a hetedik kerületben, a körúton túl, ami régebben szebb volt, az ezredfordulón még szebb, nemhogy a századfordulón, képeken látta, de a kettő között, a háborúk között és után és most, abban az évben amikor vége kellett volna lennie a világnak, csak egyszerűen lerongyolt, kispolgári hangulatot áraszt, ahol az utcát már utol érte a világvége: méterenként csövesek, szerencsére csak minden ötödik kér aprót, vagy piára, de másnap megszólítja az Úr és arra szólítja fel, hogy élvezze az élet apró örömeit, kutyája is van, de azt nem veszi észre, hogy a kutya csak nem pusztul el öt éven belül sem, ott ül a gazdája mellett táblával nyakában még mindig és átvállalja a felelősséget, láttam már ugyanazt a kutyát öt éven belül öt embernél is megfordulni, egyre kövérebben, úgy látszik valaki jól jár ezzel, aztán Trisztán azon is gondolkodik hogyan tud megélni egy ötven méteres útszakaszon belül öt vegyes kisbolt, ha ötven méteres sugárban ez a szám csak hatványozott és feltételezhető, hogy a lakók száma közel állandó, nem számítva az áthaladó forgalmat.

Nem érdekli különösebben, hogy, de tudja, mikor, mit, hol lehet megvenni. A túlélők néha felesleges tudásának egy kicsike részletével ő is rendelkezik: Párizsi kockát tíz méterre jobbra, vele átellenben tizenegyig bort, nem asztalit, és sört, nem három százalékosat, változóan, éjfélig vagy akár hajnal kettőig, szemben, ami sosincs eléggé behűtve, de van, ha a szükség megkívánja. Ez a pici ABC már csak sört tart, mini fogkrémet, kis kiszerelésű óvszert, nem csak kis méretben, olcsó bonbont, doboz csacska csokoládét…

 

Trisztán tudja, hogy minden, amit elgondolt, csak megfigyelés és csak részlete a valóságnak, de hirtelen ennyire jutott.

 

Belép a lakás ajtaján, ami nem az övé – nem az ajtó, a lakás – leveszi cipőjét és nyitva hagyja az ajtót. Pakol, ruhát hajtogat, nem gyújt rá, magában beszél, összevissza, néha értelmesen, néha értelmetlenül, mintha franciául beszélne. Bekapcsolja a rádiót, zene szól, egy olyan tipikus idióta fajta, ismétli a refrént, ő is énekli – hogy basznátok meg magatokat –, durva arckifejezéseket csinál, majd észreveszi magát. Kinéz, az udvaron senki sincs kint. Fura, pedig valaki mindig járkál a gangon, vagy a másodikon ugat a külföldi csaj kutyája, aki kaparja az ajtót és nyüszít reggelente mindig. Az elsőn meg hegedülnek, amikor nem veszekszenek és kiabálnak egymással. A falszomszéd nincs otthon, lelakatolta a lakást, elment a hipermarketbe vásárolni. A szembe szomszéd sem hallgatózik és gyűjt információkat a lakók hollétéről, de épp kijön cigizni, csak cigizni, köntös van rajta. Trisztán köszön és becsukja az ajtót, rágyújt, amióta belépett a házba, ott lóg a szájában a cigi, de eddig nem gyújtotta meg. Reggel 6 óra 50 perc van. Írni kezd. Összemegy a függöny.

 

Trisztán Ma nem dolgozok, nem vagyok hajlandó dolgozni, mindenki dögöljön meg, elszívok két doboz piros szimfóniát, itthon maradok, rekedten morgok magamban, mint egy kiherélt macska. Itthon maradok és írni fogok, ki sem szellőztetek, pálinkát főzök és hallgatom, hogy ég el Árkádia. Semmi sikítás, csupa csönd, fehéren izzanak a még fehérebb márványoszlopok. Nézd, hogy ég városod! Érted ég.

 

Lator Tristan vagyok.

Te Szép Iseult.

És ezt most megírom:

 

És akkor szeressünk!

 

 

Lazuljunk el a kételyben és más betűtípusokkal nekidőlve faragjunk ki új bekezdéseket!

Kacagott magában és az égett szűrő ízű csikket elnyomta karján, majd a csonkot, a csikkét, a többi, még parázsló rigó közé dobta.

Az én kis rekedt énekes madaraim, gondolta. Még feketén füstölve is csak gyászt ontanak. Saját magukat hamvasztják és szélnek is eresztik, a világegyetem legegyszerűbb és mégis legönállóbb teremtményei.

Nincsenek ráutalva senkire. Szépen élnek, vannak, ha nem gyújtják meg őket. Papírjuk bebarnul, mintha kávéztak volna egész életükben, a dohány kiszárad és erős lesz, mint a lélek, a szűrő pedig tönkremegy és összeassza magát. Főleg, ha szénszálak szabdalják, még korát is megvizsgálhatnánk, ha száz évekkel később találnánk egy még éppen ép cigarettát. De rigót gyűjtögető hajléktalanok vannak. Kinek a papír, kinek az a kis dohány kell. Felhasználják, azt, ami szépen leélt egy-két emberöltőt és megköszönik fiaiknak, kik nem szívták el akkor lelküket.

Aztán van, mikor meg is gyullad. Akkor hamar ég. Főleg, ha a lelket is erősen és mohón szívják. Cigaretták vagyunk, dohány a testünk és füst a lelkünk, a többi hasonlatot ki-ki maga, megtalálhatja.

Elnyomta a cigit. Tehát. Új lapot fűzött az írógépbe, a kopott kurváról és rongyos, íróról mesélő plakátra egy megvető pillantást vetett, majd félmerev ujjával a karimához emelt egy tiszteletteljes mozdulatot, és elengedte. Írt.

És írt. Aztán írt, meg még: mindig írt. Írt és csak írta, mert írnia kellett, hogy írni bírja a leírandót, mit magában először kiirtott, felégetett, de betűkkel megtűzdelve, a gyom parázson táplált földben csak újra kikel.

Addig nem akart felállni, míg azt a pár nyomorult oldalt le nem írta, hogy egyáltalán lássa, mihez is kell kezdenie, hogy maga is történetet láthasson, miben talán túl- és továbbéli magát. Nem csak a valóságot akarta megírni. Az eseményeket igen, de a történet, aminek vége van, azt nem tudta. Mert még magának sem volt vége. Valamit ki kellett találnia… mi van, ha, és egyéb szavak, miket gyűlölt, de kihasználta őket, hogy nyögjön a papír. Az üveg mellette volt, mellette meg egy kés és ki nem nyitott borítékok. Ha elfogyna az …ötlet. Csak végső esetben. Soha nem küldte el őket. Zárványok voltak. És egy penge is ott hevert, szájába vette, és magában csókolózni tanult.

 

Trisztán Emeljünk emlékeket a múltidők homokváraiból. Semminek sincs értelme. Ruházzunk fel fákat érzésekkel és rázzuk le lombjaikat, ha eljön az idő. Fújjuk ki a levegőt és romboljunk le mindent, mit nem mi építettünk fel.

Zavarosan indul a kezdet, mint mindig, régóta készülök. Nem ülhetek neki vázlatokkal a tényeknek, különben a piszkozat elvész és az elmosódások híján minden csak olyan fekete-fehér lesz, mint az A4-es másolt papír. Sosem írtam le előre semmit, mindent mindig onnan emelek ki, ahonnan jön és ahogy gondolom.

Az év véget ért, elhúzhatja a halál fasza a ködbe minden emlékkel együtt. Nem mintha nem akarnék emlékezni, de így nincs értelme. Hasonlítgatásokkal és hasonlatokkal átformázva, új bábba bújtatva azt, ami magától beszél.

Két éve, újévkor, már Bécsben, valamelyik kocsmából egy másik kocsma felé tartva szaggattuk töredék időnk nagy részét. Minden jól indult és boldog új évet kívántunk. Aztán máshogy végződött. Aztán egy éve, újévkor, Párizsban, egyedül, egy összetört-vert arccal vártam, hogy megnyíljanak az egek és hab öntse el a csillagokat, mintha lángokat csitítanánk.

 

Úgy jött ez a Párizs, mint a félrenyelt meggymag. Hirtelen és lélegzet-elvonva. Kitérő volt, hogy meddig tart, nem tudta. Addig köhécselt és nyeldekelt, majd meglátjuk mi lesz. Kiköpjük-e. Lenyeljük-e. Lenyeltük és köptünk egyet. Ennyi volt. Hova tovább, merre tartanak az álmok. Chopint kell hallgatni, és abban amúgy is minden benne van, mert olyan, mintha most találnák ki. Mintha most próbálkozna az ujj. Meg merjük-e tenni, tudva, hogy a hang, a történet úgyis tökéletesen illeszkedik a dallamba. Valami hasonló volt ez is. Nem történt semmi érdemleges, semmi jelentős, csak egy nagy kitérő, egy év, egy semmi, az eddig eltelt húszhoz képest. Még van időnk, rengeteg és nem köt semmi és nem kell tenni semmit se. A lényeg a valahova-tartás. Talán csak ennyi és semmi más. De mire mindezt megfogalmazzuk, addig csak árnyas ligetek egyszerűsége alatt ülünk és gondolkodunk annak bonyolultságán. Ez már csak így van.

 

„Megtettem, mert égtem és égett az élet lángja is, mi meg összekaptunk és láng égette a másik lángját. Szította és tüzelte egyik a másikat és így volt szép, így lett szép. Mert ennyiről szólt és soha semmi többről. Hazudtam és megvezettem, késtem és előresiettem kétezer kilométert is, ha kellett, mert arról volt szó és főleg, mert jól esett. Mert mertem égni” és picsába az élet hűs vizével, azt az örökifjúság forrását kerestem, ami nem ígér hosszabb és örök életet, de egy év alatt megöregít. Felesleges az örök élet. Én jól csináltam. Nem hiszem, tudom. Ráérek még mindig, de nem akarok várni. Hideg vagy meleg, az Úr szája a langyosat kiköpi. Semmi másnak értelme és létjogosultsága nincs az életben, érzem és kész. Mindent magamhoz mérek. Nehéz, de így van.

 

A névtelen leült és kezébe vette a piszkozatot. Ez jelenthetett mindent, mit önmaga elől is eltakart. Minden volt ez, csak épp nem a tisztaság, sose tudta mit ír, mindent lélegzetből indított, hogy belülről jöjjön, sose tudta minek van értelme és minek nincs, csak jött, csak belülről, csak úgy, mint a lélegzet. Egy nagyobb írótól látta, hallotta és csak ezt tartotta igaznak, minden mást veszett fegyelemmel és vizsgálattal szemlélt, hogy vajon életképes-e abban a környezetben, amit ő teremtett magának. És most megint itt van.

 

Trisztán Mindössze háromszor találkozik az ember. Több a halál, kevesebb a koraiság, akárcsak egy elcsöppenő magömlés. A középsúlynál gördül csak az örömcsepp, mely édesítve olthat termékenységbe, de egyben ártatlan is, mint a belőle fejlődő hátha-csíra. Három az élet és nem is kevés, egyben van csak benne mindig a megismerés, utána csak vágyakozás a másodszoriság, harmat-ízű a harmadik, bizonyítva, hogy egyszeri, saját kérdéseinkre kapott vágyakba oltva ott lappang a lassú felismerés: ő lett volna, ha az idő szétválaszthatatlan folyna, nem szabdalva szakaszokra a hiány múlatását. Háromszor és nem tovább, utána mindenki magába zár és szépen lassan hazatalál. Álomba bújtatja extázistól exitált testét, s szemét hajára meresztve tapasztalja; több ott a titok mit kérlelhetett, nem várt feleletek, elsimogatott emlék-hegek, illat. Sodorj ki álmokat hajadból szép szerelmem, csókold meg mindazt kétszer, mi valaha megrebbent. Sosem múlik már a kétely-gyász, fehérrel töröld orrod alatt pattant vadnyomát a szökő érnek, melyik szökőévben látod újra halványát a fénynek mely tőled gyúl s világítasz tőle a sötétben, megtalál a vándor nyár is hazamenőben.

Egyet, csak mit töltöttünk, felismeréssel begubózva egymás ölelésébe, feloldva magunkban az őrültséget, hátha csak magunk mit szorítani kell, másikat és nem egymást, főleg, ha ikrek, gondolattal összenőve. Kettő lesz, ha bimbózik a mentalevél, frissülve fáj a soha-talán, az ismert kétely édessége ront majd bűnbe, harmadszor lesz a sokadszor eltévedt életek egymásba fonódása, az lesz a második éjszaka. A második éjszaka soha nem múlik. Együtt alszanak immár egymás mellett, nem másik mellett, fedetlen kebellel kínál a kívánás gyöngy-beteget, ha szúr a mell, markommal simítom el szívedet. A második éjszaka soha nem ér véget.

Minden hazugság és soha senki sem tud tudhatást, mert mi végre? Remélem soha nem találom meg a boldogságot, különben mi értelme. Melletted keresem. Ez elég. Soha nem hozok virágot, nem kívánom kiváltani a kiáltást mely belőlem szakad, ha levéllel hull őszbe a dér-fagy…

 

 

És írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Első bekezdés meg a cím. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Megtelt az oldal. És írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Kiesett az a kurva X betű. Túl sokszor írta le a ’szex’ szót. Helyette most már csak közösülést írhat, illetve az x-eket kiváltja a maradék helyen k-sz betűkapcsolattal.