Bejegyzések kategória bejegyzései

Fogadó a Lassú Hajnalhoz

 

– Én nem akarom ezt megint.

– Én sem.

– Ne engedj el, kérlek!

Még akkor is képtelenségnek tűnt kibontakozni az ölelésből, amikor a hajnal fénye elválasztotta egymástól az eget és a földet. Nemcsak mert egyikünk se akarta először elengedni a másikat. Már a puszta gondolatra is ólmos fáradtság áradt szét a tagjaimban, és tudtam, hogy ő is így érez. Máskülönben mit kerestünk volna ezen a helyen. Arcom szorosan nyomtam az övéhez; nem akartam más levegőt szívni, csak amit a dús haja megszelídített. Már nem is éreztem a tenyerét a hátamon, mintha eggyé olvadt volna a testemmel. Szívünk lelassult, egyet az övé vert, egyet az enyém, akár egy távoli templom ikerharangjai. Fogadó a Lassú Hajnalhoz bővebben…

Laudáció Hoppál-Kovács Edit Prágai Tamás-díjához

Hoppál-Kovács Edit Győrben született, az ELTE matematika-fizika szakán diplomázott, később az ELTE pszichológia tanszékén folytatta tanulmányait. Közel tíz évig tanított a budapesti József Attila Gimnáziumban. Tizenegy éve dolgozik szervezetfejlesztőként és tanácsadóként. Emellett férjével két kamaszt nevel, akiknek hét éve lett az anyukájuk.

(Hoppál-Kovács Edit)

Editet én is nagyjából ekkor, hét-nyolc éve ismertem meg. Olyan fotókat lőtt rólam, amin még magamnak is tetszettem, ez ötévente egyszer fordul elő. Emlékszem, az volt az érzésem, WOW, ebben a nőben van valami. Akkor még ötletem sem volt, mennyire igazam van. Emlékszem arra is, hogy az elején egy kicsit zavarban voltam a jelenlétében, mert észrevettem, hogy sokakkal ellentétben valóban figyel arra, amit mondok. És az volt az érzésem, azzal is tisztában van, amit nem. Kétségem sem volt felőle, hogy kimagaslóan jó tanácsadó lehet.

Aztán évekig nem találkoztunk, csak a Facebookon követtem, hogyan nőnek a gyerkőceik. Így jöttek szembe velem Edit írásai is. Mikor megkaptam az ÚjNautilus prózarovatát, gondolkodás nélkül írtam rá, és kértem tőle szöveget.  Ez pedig nem csak a rovat épülésére szolgált, de ezáltal ismertem meg jobban Editet mint írót is. Kezdő szerkesztőként félve adtam néhány javaslatot, és megdöbbentett az a nyitottság és érdeklődés, amit viszonzásul kaptam. Edit nem viccel, amikor azt mondja, hogy az életét folyamatos tanulás jellemzi. Határozott elképzelése van, de megvan benne az alázat, hogy a már késznek hitt műhöz is visszatérjen, hogy jobbá tegye. Ráadásul elképesztő energiával és odaadással, hihetetlenül gyorsan tanul. Alig közöltem tőle két-három szöveget és már gyakorlatilag nem volt mibe belekötnöm. Nem sajnálja beletenni az időt és a fáradtságot az alkotásba. Alig egy év alatt megírt egy regényt, számtalan novellát, és a Majdnem elhittem című kötetét is összeállította. Ez elképesztő teljesítmény, ha számításba vesszük, hogy teljes állásban dolgozik, és azon felül még szülő is.

Amellett, hogy kitartó, Edit rettenthetetlen. Ez alatt nem csak azt értem, ahogy anyuka lett, és nem is csak azt, ahogy a betegségét küzdötte le. A bátorság, a bevállalás a szövegeiben is nyilvánvaló. Kevés olyan szerzővel találkoztam, aki a személyesség ilyen mértékű felvállalására képes, ráadásul úgy, hogy ezt nagy fokú önkritikával, alkotói szigorral ötvözi. Nem az életét meséli el öncélúan, nem korrektúrázott naplóbejegyzéseket ír. Felhasználja a saját élményeit arra, hogy művészi produktumot hozzon létre, ő maga egyben a márvány és a szobrász.

(A díjátadás pillanata.
Szondi Györggyel, a Napút vezetőjével)

Az alkotás mégsem csak magáról szól. Jó érzékkel használja fel, hogy remek megfigyelő. Karakterei mind élő, lélegző alakok, egyértelműen mutatják, hogy Edit nagyon is érti a lélek magját, és nem csak meglátni, visszaadni is képes. Ahogy a fotóiban, az írásaiban is jó arányban van az egyértelmű és a homályos. Első olvasásra is pontosan tudni, miről szól, de minél tovább nézed, annál több rétege tárul fel. Olvasóként és szerkesztőként is kíváncsian várom, mi jön a Majdnem elhittem után, az ugyanis vitán felül áll, hogy egy nagyon érdekes életmű első kiadott darabja kerül most bemutatásra.

 

 

(A fotókat Hurta Hajnalka Anna készítette
a jún. 14-ei díjátadó-könyvbemutatón.)

Egzakt és diszkrét; Ha befogadja a szót

 

Egzakt és diszkrét

Opus: Mínusz 3 + 1

Kőrakást rejtenek kéreg-zárójelek
És belebotlik a reggel az emberbe.
Ahogy néz rá a nyelv.
Nincs éppen eltelve. Se megemelve.
Eszébe jut a napló. A manzárdba megy.
Áramként fut rajta végig a hideg.
Az asztalon maradt a kockás füzet.
Bárcsak sejtené, ki látta meg?
Ahogy imádkozik, vérezni kezd a seb.
Most nem szolidaritásra, hanem haragra lelt.
Szívében kristályossá lesz a méz.
Épp vinné szervizbe hitét.
Akkor észleli, hogy az öröme klisé.
Lelke, akár levélszemét.
Becsomagolja az ég,
Amit csak sejt, az meg kincsnek tűnik épp.

 

Ha befogadja a szót

Vezeti a nyelv

A Logosz agyagedény. Önálló léttel ruházza fel a füzet. A szövegkörnyezet a lepkebáb lesz. Kikel a levedlett bőrből a történeti tett. Ezékielnél eledelként jelenik meg az Ige, mint ehető könyv. Gránát alakú bibe. Türet. Azután isteni okossággá lesz az est. Először édes a próféták szájában a könyv, majd a gyomrukban kifejti ítélő erejét, keserűvé lesz az ég. Az étel. Mint vérző kérdőjel. Martin Heidegger lép be a kötetbe, a Lét és idő a kertje. (Terhe.) Megint nem mi beszélünk, amikor megszólalunk, ő a mi urunk. Aki Van. Általunk. Az idő, mint nyelv. Így a némaság a legfőbb elv.

 

(Illusztráció: Whooli Chen)

 

 

Bosszú

 

A kovenem vezetője szerint minden csak fejben történik.

Előttem hever Vadony teste, vére csipketerítőként vonja be a fehér márványasztalt az amerikai konyhánk közepén. A nyílt sebein keresztül a csontjáig látok. Karján, vállán, combján és még az oldalán is vágások és harapások sorjáznak. Azt sem tudom, melyiket kössem be először. Érzem a testéből áradó lázat. Zaklatottan lélegzik. Kört rajzolok a teste felett a levegőben. A védelemtől eláll a vérzése. Tenyerem csatakos homlokára teszem, csillapítani akarom kavargó emlékeit, hiszen semmit sem értett az őt ért támadásból.

Miattam sérült meg. Bosszú bővebben…

urticaria

 

elérkezett a nap, kávéjából
a narancs aroma elillant,
csak keserű grapefruit
gömb a nap, amint pályájára
állt, a négy fal között
márványlapig süllyesztett
kádjából fenyőerdőkre,
hegyekre látott, és
forrásvizébe rézcsaptelepéből
kagylórózsaszín gyöngyök
hullottak: megnőttek, rájuk
hasalhatott, úgyis ragacsos
a pezsgőhab, és levakarhatatlan
csillámpora miatt aranycsapja
bontásra várt.

frottíranyagban permetezett
kulcscsontjára rózsavizet,
majd suhant, a római kilences
övezetig görkorcsolyában,
időpontját pedánsan tartotta,
és ott a vállpánthiányos
törölközőruhában ügyelt,
nehogy észrevegye tükörképét:
minden gyümölcshúsos
testradírt, pasztát, növényvizet
megfigyelt a cakkos pult
felületének mélyedésében,
magas enzimtartalmuk vonzó,
de vacogott a textilkelme
falatban.

amikor végre bíborszín,
vörösalga krém fedte
orcabőrét, egyenesen
nem értette, miért csíp,
és őrli húsát, fel is pattant
a szalonheverőről, hogy lerúgja
textiltunikáját, a pult
fűrészfogára pöccintsen
három tallért, és átlépje
a műhelyküszöböt, többé
szokatlan kenőcstől szeme
könnybe nem lábad, nyugodtan
öblögessék mások, igent
mától nem mond, holnaptól
várják a tűszúrások.

 

(Illusztráció: Privedentsev Gennady: Travel Fruits)

Kenyér

 

Zsíros, és keserű, és csíp, amikor szétrágom, fél órája számolgatom őket egyesével aztán kettesével, aztán növekvő sorrendbe rendezem őket, aztán csökkenőbe. Nem fogy. Lassan az ujjaim helyén is ezeket a sült bőrdarabokat látom, meg a kenyér belét, hogy fehér és friss és omlós, szétolvad a számban a bolyha, de hiába kérek egy darabka vajat vagy parizert, bármit, nem kapok. Ez a finom, ezt kell megenni. Más amúgy sincs. Meg mit is képzelek, hogy azt gondolom, adna mást. Elefántokat és kalapokat képzelek, felelem, ahogy abban a könyvben olvastam. Akkor kibassza majd az összes könyvet, olvassak úgy, mondja.

Elhiszem. Harmadjára is megpróbálom megenni, közben Té néni kinéz a nappaliból, nagyot horkan, mikor látja, hogy még mindig csak játszom a sok kis tepertő darabkával. Té néninek szemölcse van, szőrös, százötven kiló, a fotel sír, ha beleül, és mindig pacalt eszik. Annak se tetszik a szaga, Té néni a piacon veszi hozzá a gyomrot, sokszor feldolgozatlan, és benne van a recés meg a százrétű meg az oltó, és a pulton vagdossa pici darabokra, hogy aztán kifőzze. Elképzelem, milyen lenne, ha a marhák tepertőket böfögnének, hogy igazából húst esznek fű helyett, egyben, rágás nélkül nyelik az áldozataikat egymás után, és szőrös pörcök esnek ki a fogaik közül, amiket mi eszünk meg. És van egy farm, messze innen, valahol vidéken, ahol száz meg száz tehén legeli a többi állatot, és akkor ott lenne Té néni, és a tehenek megéreznék azt a szagot, látnák a zsírt, a pöffeszkedő hájat Té néni tokáján, hasán és combjain, nekiesnének, én meg nézném, árgus szemekkel azt bámulnám, hogy sikít és megígéri nekem, hogy soha többé nem bánt. Vagy hogy soha többé nem ad tepertőt. És akkor egy pillanatra azt érzem, kést ragadok, mint pár nappal ezelőtt, kést ragadok, és odalépek elé, és a fejébe állítom, nem sok választott el éjjel tőle, hogy megtegyem. Kereste is. Én meg nem tudtam tagadni, hogy kivettem a fiókból, csak azt, hogy segíteni akartam felkockázni a pacalt éjszaka. De erre nem felelt. Kenyér bővebben…