Egy találkozás története a nő esetében jóval előbb kezdődik. Nálam rögtön másnap kezdődött, mert úgy ítéltem meg, megfogyatkoztak kissé a szépségápolási készleteim. A Pszichológusetika jegyzet hátuljából kitépett lapra gondosan följegyeztem, mit kell vennem az előadás után. Illóolajat a fürdőhöz, arckrémet, testápolót, alapozót, púdert, tust, ezüstporos szemhéjpúdert, szempillaspirált, ajakrúzst, vele egyező színű körömlakkot, arcpakolást, hajbalzsamot A következő napokban e kiadások miatt alig ettem. Lefogytam két kilót, de a Hold állása miatt teltebbnek mutattam. De elfogadtam, sőt zokogás nélkül tűrtem a természet eme közömbösségét, mert ez megtörte volna amúgy is kialvatlan szemem fényét. Új kontaktlencsét bontottam ki, ebbe talán nem szárad bele annyira a szemem. Felfrissítettem minden számításba jövő ruhámat. Selyemfényű harisnyát és bíborszínű alsóneműt vásároltam – egyiket sem fogja észrevenni, de nem a lét határozza meg a tudatot, hanem a tudat a létet, ezért elég ezek meglétének puszta tudata is. Hétfőtől kezdve napi tizenkét órát aludtam, mert aki csak a találkozást megelőző éjjel alszik ennyit, annak egyszerűen bedagad a feje, de a vonásai nem lesznek kisimultak. Kedden rendbe tettem az arcomat, és kifestettem a körmömet, hogy csütörtökre eltűnjenek a körömágyon maradt kicsiny festékfoltok. Szerdán hatalmasat sétáltam a Margitszigeten, este pedig meghallgattam a Varázsfuvolát, hogy nyugodt és emelkedett legyek. Csütörtökön illatos fürdőt vettem, arcpakolást készítettem, egy órán át sminkeltem, a hajamat besütöttem, de épp csak annyira, hogy úgy tűnjék, a szél zilálta össze. A ruhát, az alsóneműt, a cipőt és az ékszereket már előző este kikészítettem, s most, mindennel kész lévén, míg megittam egy pohár Martinit rengeteg jéggel, egy óráig szemléltem. Felöltöztem, szigorúan összepontosítva, behintettem magam a finomabbik gyöngyvirágparfümömmel, s már kabátban bekentem a kezemet krémmel, hogy amikor kezet fogunk, puha tapintású legyen. Elindultam, s igyekeztem nagyon vigyázni magamra, nehogy most, az odavezető úton leljem halálomat. A hosszabbik útvonalon mentem, hogy legyen időm végiggondolni, mit fogok mondani.

Ervin (milyen szép ez a név! zárkózott és tiszta, hangzása markáns, mégis kecses, ritka, különös név, éppen szerelmi vallomásra termett). Tudom, hogy amit mondok, meglepi, sőt talán a terhére lesz, pedig semmit sem szeretnék kevésbé, mint a terhére lenni. Mert ha az érzés, melyek által e szavakat formálom, határtalan is, az elsődleges kérdés mégiscsak az, hol vannak a másik megszólíthatóságának határai. Én, aki, persze a szinte kötelező iróniával, de elmondhatom, hogy lét és nemlét logikája felől nézni mindent nem teljesen ismeretlen szemléletmód nekem, a túlzás és a szégyenkezés jellemhibáit elkerülve büszkén akarok a szemébe nézni, de itt munkál folyton bennem a kétely: van-e jogom megzavarni a lelkének nyugalmát (bár a szívem mélyén nem tulajdonítok ekkora jelentőséget magamnak)? Vannak kitüntetett pillanatok az életben, amikor átléphetjük azokat a szabályokat, melyek a mindennapokban éltetnek minket, amikor egy döbbenetesen személyes megnyilatkozás előtt még csak nem is kell azzal érvelnünk, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy távolságtartóak legyünk azok iránt, kik által valami jóban részesülünk, amikor kimondhatjuk, hogy mostantól kezdve minden mindegy, mert ez olyan kommunikáció, mely eleve nem illeszthető a mindennapok közegébe, hanem saját tere és ideje van. Ezekben a pillanatokban megérzi az ember, hogy valóban egymásban élünk, és egymásban fogunk meghalni, s ezért nem is kell bocsánatot kérnie a másiktól, hogy olyasmit közöl, mely az évezredes magyarázatok ellenére is most-születettnek, egyedinek és rendkívülinek tűnik, és nem kell ostobán, körülményesen és mindenekelőtt fölöslegesen mentegetőznie, amiért éppoly védtelenné teszi a másikat e megnyilatkozásban, mint amilyen tehetetlen ő azzal az igazsággal szemben, amely érthetetlenül és kíméletlenül nyilatkoztatta ki magát, s mégis olyan csodálatos intimitást teremtett meg benne, hogy talán arra se kellene kérnie a másikat, ne gyűlölje meg, s ne próbálja meg a létezésnek ama biztonságával, melyet értelemnek nevezünk, ezt a szót, melyet oly nehéz kimondani, válasszal illetni, hanem fogadja lelkébe azzal az alázattal, melyhez a másik a döbbenet, az ujjongás és a félelem hullámverései által már eljutott, s mely mégsem éri őt váratlanabbul, mint azt, aki elé odateszi, mintha egyszerű tényt közölne, és ne akarja beleilleszteni saját élete szövedékébe, mert ez úgyis örökre a másik rettenetes, féltett titka marad, mégis tekintsen rá olyan ismerős, elfogadó szemmel, amilyen ismerősévé fogadta őt, ismeretlenül, vele szinte mégis azonosan az, aki minden erejét és reményét gyűjtve e szóba, nehezen vagy akár könnyedén, mert hát olyan egyre megy, mondja ki, amit én itt és most kimondok. Amit maga iránt érzek: szerelem.

A Felügyelő öt percet késett. A kedvenc helyemre ültem, szerencsére éppen szabad volt, amikor a presszóba léptem. Azonnal összekulcsoltam a kezem, hogy ne remegjen annyira. Azokra a percekre alig emlékszem. Valami félájult állapotban néztem az ajtót, melyen nemsokára belép, a széket, ahova nemsokára leül, az asztalt, melyre nemsokára a kezeit helyezi. Teljesen valószínűtlennek tűnt, hogy ez valóban megtörténik. Szinte kívántam is, hogy ne történjék meg. Szerettem volna körbenézni, hogy lássam az embereket, akiknek ez az itt és most semmit sem jelent, de nem tudtam levenni a szemem az ajtóról, az asztalról és a székről. Végső kétségbeesésemben a kiszolgálónőt néztem, akinek ugyancsak semmit nem jelent, hogy nemsokára a szerelmemet szolgálja ki.

Nem tudom, mikor kezdődött, de sajnos nem a mitikus időkben. Talán akkor, amikor az idő fölfogta a létnek egyfajta minőségét, amikor a maga kiterjedtségében láttatta az események viszonylagos egymásra következését. Vagyis egyszer csak lett, de bármikor meg is szűnhetett volna.

Nem a dolgok eme valószerűtlensége kedvetlenít el, hanem az emlékezetre való ráhagyatkozás kényszerűsége. És az a néhol kellemes, máskor komor bizalmatlankodás, mellyel e kényszerűség határait valamelyest tudomásul veszi az ember. Történet? Hol kezdődik ez a történet? Van-e saját tere és ideje, vagy észrevétlen beletagolódik a semmitmondó mindennapiságba? Mert az nyilvánvaló, hogy éppen ott kezdődik, amikor megszólal, megszólít és megszólalásra késztet, de – milyen gyámoltalan ez a szó! Nem a tapasztalat erőtlensége miatt, hiszen a tapasztalat mindenkor készséges sejtelmeket támaszt, hanem a történet kiszámíthatatlansága miatt. Gyökerei nincsenek, melyek táplálnák, mélyforrásai, melyek éltetnék – nincs mire hivatkozni, ha elmesélni akarnám. Persze nem is mese, mely mindig is volt; ha kezdetét fölismerem tehát valahol, a végét is vállalnom kell. Kárpótol ezért a köztese, mögöttese? Ó, nyomorúság, mely a nagyszerűség sarkába harapsz odvas fogaiddal! Gyűlöllek. Boldog az az ember, aki benne él a történeteiben. S én, aki most írni kezdem, olyan rémmel nézek szembe, melyen nem enyhít ez a teremtésnek hitt veszteség. Egyre inkább megkísért az az érzés, hogy sohasem leszek boldog. Rettenetesen egyedül vagyok a történetemmel. Annyira, hogy szinte őszinte akarok lenni.

Pár napig nem történt semmi. Azazhogy minden énbennem történt. A szerelem hamar megteremti a saját feltételeit. Minden percben a Felügyelőre gondoltam, s ez egyre erősebben kimunkálta ezt a közeget. Hangulatok ébredtek bennem, rejtjelek üzentek nekem, létemnek ez a része önálló életre kélt. Aztán egy keddi napon fölhívtam. A szöveget többször átírtam, bővítettem, szűkítettem, és persze jól begyakoroltam – szellemes akartam lenni és rendkívül kulturált, mert minden ajtó megnyílik az ilyen ember előtt. Márpedig, amennyire lehet, tisztában voltam azzal, milyen kemény munka lesz a Felügyelőt meghódítani. Főleg úgy, hogy pár napig csak a rögzítőjével sikerült csak kapcsolatba lépnem. Már kívülről tudtam. A 3-713-792-es hívószámú telefon és fax üzenetrögzítője hallható, a szöveg végeztével, kérem, hagyjon üzenetet vagy kapcsolja be készülékét, Báthory Ervin. Végül a szerencse kedvezett nekem: a következő szerdán megláttam őt.

Erre a színházi előadásra Elina, az egyetlen barátnőm cipelt el engem. A darab valójában saját létrejöttének folyamatáról szólt, a színészek egyszerre játszották szerepüket és „önmagukat” a fűrészporral hintett színpadon, és egy életveszélyesnek tűnő háromszintes fémszerkezeten. A Felügyelőt az előadás utolsó képében vettem észre. Minden villany égett, a szereplők a fémszerkezet egy-egy sarkában állva több percig nézték egymást, majd tompán és litániaszerűen, egyre erősödő hangon ismételni kezdték – szeretlek –, végül őrületes kergetőzésbe csaptak, és teljes sötétség borult a színpadra és a nézőtérre egyaránt. Csak a fémszerkezet kínlódó, roskadozó hangját lehetett hallani. Majd, mikor kivilágosodott a tér, mindannyian ott álltak a helyükön immár minket nézve. És ekkor láttam meg őt. Néhány sorral előrébb ült. Tudtam, hogy ezt a lehetőséget nem szalaszthatom el, az előtérben meg kell szólítanom. De egyedül találom-e, vagy lesz mellette valaki? Ezt a két lehetőséget olyan rettenetesen nagy különbségnek éreztem, hogy egészen elgyengültem. Gépiesen vettem sorra a dolgokat. A hajam viszonylag tisztességes kontyban, a sminkem reggel óta kissé elmosódott, a ruhám, az ékszerek rendben, a szöveg készenlétben, és nagyon félek – vajon ennyi elég lesz? Aztán az események vittek magukkal. Odakint a szokásos előadás utáni tülekedésben rátaláltam, amint fehér gyapjúsálját tekerte nyaka köré az egyik tükör előtt. Egyedül. Nem volt idő sokáig gondolkodni, odaléptem.

– Jó estét kívánok. Beszélhetnék Önnel pár percet?

– Parancsoljon.

– Loránth Mariann vagyok, végzős pszichológushallgató, ott voltam a két héttel ezelőtti előadásán, és ennek hatására úgy döntöttem, hogy a következő félévi műhelymunkát kriminálpszichológiából végzem. Szeretném tehát megkérdezni, remélhetném-e azt, hogy Ön mellett töltsem a kéthónapos terepgyakorlati időmet. Tiszai professzortól megkaptam a telefonszámát, de eddig nem találtam otthon, ezért vagyok kénytelen most, e váratlan találkozás okán zavarni.

– Nézze. Nekem ma este, sőt éjjel még sok munkám van, úgyhogy állapodjunk meg egy időpontban, amikor meg tudjuk beszélni a lehetőségeket. A csütörtök milyen napja magának?

– Mármint a holnap?

– Nem, a következő hétre gondoltam.

– Ráérek.

– Öt óra?

– Tökéletes.

– Aznap délután be kell néznem az egyetemre. Van a közelben egy presszó, Kamilla a neve.

– Igen, ismerem.

– Találkozzunk tehát ott. Szabadna még egyszer a nevét?

„Senki nem merülhet feledésbe, aki e világon kiváló volt;

azonban mindenki a maga módján volt nagy,

annak nagysága szerint, akit szeretett.”

  (Soren Kierkegaard, Félelem és reszketés)

A péntek esti szeminárium meghatározatlan összetételű közönsége aznap sem gyülekezett másként, mint egyébkor: ha már a kurzus vezetője ilyen lehetetlen időpontra tette a kriminálpszichológia iránt érdeklődő hallgatók számára meghirdetett órát, a résztvevők afféle kimondatlan rítusként őrizték a megjelenésnek egyfajta képlékeny, szinte észrevehetetlen módját. 

A bölcsészkar helyiségméreteihez képest szinte hivalkodóan nagy előadóban mintha nem a hallgatók lettek volna egyre többen: a közeg lett egyre sűrűbb, az újabb és újabb résztvevők mintha nem bejöttek, hanem ott teremtek volna – a teremben arcukon azzal a jellegzetes unottsággal, mégis éberséggel, amelyet minden kezdő az érdemek vagy legalább a hírnév megszerzése előtt is hamarosan magáévá tesz. Aligha akad még egy szak, amelynek hallgatói oly hanyag tudatossággal helyeződnének el az egyetemi életben, ebben a nagy nihilben, ahogyan büszkén emlegetik, mint a pszichológia, s amelynek hallgatóiról olyan kevés bizonyossággal lehetne megállapítani az első évkezdés hamar lefutó kelletlen heteiben: kik lesznek két-három év múltán. Nem mintha a rétegződés – egyúttal a szakirányra való eleve elrendeltség jeleinek kialakulása – nem mutatkoznék meg viszonylag korán, csak éppen a hirtelen váltások gyakorisága okozhat meglepetéseket a jóhiszemű megfigyelőnek. Persze az éhenkórász iskolapszichológusokból (őket lehet felismerni legkorábban, példátlanul ernyedtek) nemigen lesznek tenyeres-talpas szociálpszichológusok, az pedig egyenesen hírértékű esemény, ha egy reklám-, munka- és egyéb ügyletekkel foglalkozó pöffeszkedő komolyabb szakmai kapcsolatot létesít egy halkszavú klinikai szakirányos hallgatótársával. De hányszor előfordul, hogy valakinek nehezére esik az első szigorlati tételsor címeinek megértése, majd két év múlva már valamilyen áltudományos konferencián állítgatja a kivetítő élességét, s hány lelkes okos lelkesedik két év múlva kizárólag valamelyik közel eső kocsma ragacsos asztalánál, mert nem tudta kiszámítani, melyik reggel kell a kockás ing helyett öltönyt öltenie (néha ugyanis ilyen egyszerű). Képlékeny szakma ez, bár vannak szép pillanatai. Ezévi évnyitó.

Illetlenül élesen emlékszem. Napokig tárgyaltuk az omladozó büfében, miként is engedték, hogy Tiszai professzor tartsa a beszédet, aki egy illegitim alak, egy outsider, egy – s kultúraelméletekkel foglalkozó alsóbbéves társam nem találta a következő jelzőt. Érthető. Tiszai professzor viszonylag korán kiszorult a tanszékhalmozók köréből, s kizárólag szakszemináriumokat tartott – meghívott előadókkal. Szemináriumain a szakma aktuális témái szerepeltek. Az előadások valóban érdekesek voltak, dolgozatot nem kellett beadni, vizsgáról szó sem esett, az óráját sokan fölvették tehát minden félévben. Hallgatóival végig távolságtartó maradt, az indexbeírást is egyszerre végezte, látszólag nem voltak tehetségkutató ambíciói, s bár egy-egy tartalmas pillantással mindig adózott egy-egy jó hallgatói kérdésnek, nem kereste a találkozásokat az érdeklődőkkel. Őt keresték meg, ha keresték. Így tulajdonképpen alig tudtunk róla valamit. Márpedig ez ritkaságszámba megy, hiszen évről évre nagyobb és nagyobb létszámú szakmánk a naiv elitizmus évtizedei mellett makacsul kitartva továbbra is dicsekedhetik egyfajta belterjes jelleggel, amelyet a „mindenki mindenkit ismer” alantas tudata ural. Ha valaki eltűnik a tanszékről, másnapra mindenki tudja, hová került, kinek a helyére és – ez a legfontosabb – ki helyett, s ha egy szorgalmas könyvtárlátogató akarata ellenére kihallgatja két idegbeteg tanársegéd beszélgetését a személyiséglélektan-polc mögötti keskeny beugróban, másnap már meg lehet vitatni, miért is káromkodnak olyan keserűen itt az ifjú titánok. Így kezdődik, majd nem telik bele pár év, s mindannyian tudjuk már, hogy az emberek között túlontúl sok a hitvány, s hogy kizárólag az megbízható, akinek a hűsége pénzért megvehető – csoda-e hát, hogy ennyire ragaszkodunk ehhez az ártalmatlan szórakozáshoz, amit az egyetem s e ragaszkodás bájos tagadása jelent?

Tiszai professzor kezdettől fogva tetszett nekem. Nagy hatást tett rám feltűnően úrias öltözködése, selyemnyakkendői (az évnyitón a legszebbet viselte: a mélykék színűt arany mintákkal), keménykalapjai és mindig-fényes cipői voltak a kedvenceim; mindebben az ápoltságnak a természetes férfiúi igényességet meghaladó, valamiféle koncepcionálisabb alapját véltem fölfedezni. Tekintetén sokszor ült mogorvaság, arca olykor igencsak fel volt puffadva, de ez sosem tudta vonásait annyira elfedni, hogy ne látszott volna egyértelműen: fiatal korában elképesztően szép férfi lehetett. És szép volt most is, szemlátomást a hatvan felé közeledve. Az a kikezdhetetlen magabiztosság, amelyet csak a test előnyei adhatnak meg az embernek, ott volt a mozdulataiban, az udvariasságában és a hiúságában. Hogy mennyire volt kiszolgáltatva önnön hiúságának? Nyilván eléggé ahhoz, hogy ez a gyönge pontja még vonzóbbnak tüntesse fel annak szemében, aki érzékeny az erények árnyalt megértésére. Jóllehet elsőéves korom óta jelen volt az egyetemen, valójában azt sem tudtuk, pontosan mivel foglalkozik. Publikációi főként pszichológiatörténeti munkák voltak, elegáns és kimért stílusban, nekem azonban meggyőződésem volt, hogy álnéven valami másról is ír. Leginkább afféle (jó)boszorkánymesternek néztem, aki démonológiai tárgyú tanulmányokat jelentet meg valami titkos és külföldi, talán olasz szakfolyóiratban. Erről a feltevésemről soha nem beszéltem a heti rendszerességű „nagypletykákon”, ahogyan a pszichodráma foglalkozás utáni beszélgetéseinket neveztük, mert valóban kedveltem Tiszai professzort, s bensőséges sejtelmemet, miként azt a kellemes borzongást is, amit a tömjénre emlékeztető pipafüstje keltett bennem (mindig érezni lehetett az ajtaja előtt) meg akartam tartani magamnak. Elvégre ha más nem is, a rokonszenv kötelez.