mert bírságolni jó

„olyan jó, hogy itt büntetlenül büntetgethet bárki”
(Lőrincz Kata)

az ellenőrök több embert megbírságoltak
a BKV járművein hétfőn,
amikor elvileg ingyenes volt a tömegközlekedés

a bírságolók több embert ellenőriztek
a BKV járművein hétfőn,
amikor elvileg ingyenes volt a tömegközlekedés

több ember ellenőrizte a bírságolókat
a BKV járművein hétfőn,
amikor elvileg ingyenes volt a tömegközlekedés

a BKV járműveit több ember és ellenőr
megbírságolta hétfőn,
amikor elvileg ingyenes volt a tömegközlekedés

a BKV ellenőreit több ember
megbírságolta a járműveken hétfőn,
amikor elvileg ingyenes volt a tömegközlekedés

a BKV járművein hétfőn elvileg
ingyenes volt a bírságolás,
amikor több ember és ellenőr közlekedett

ma nem permanens

ma valahogy nem permanens
viszont nem is forradalom
tarló és kalapács
mit ácsolsz bátor bodobács
fátyolfelhős éjszaka pátyol
nem az orrom vére eredt el
hanem a cseppfolyós
szubsztancia
az eső

feneketlen táska mélyén
tűnnek el könyveim
a fekete lyuk főbejáratánál
valaki fákat tenne keresztbe
de sajnos csak fogpiszkáló
áll éppen rendelkezésre
köhögés ásítás nyújtózkodás
van olyan életszakasz
aminek nincs kezdete se vége

felhőn ülök felbődülök
nem ma nem permanens
és nem is forradalom
utca lettél petőfi sándor
és látom minden este
a bezárt főposta előtt
a tértivevényes csillagokat
de fáj a lábam és nem tudok
a fekete lyukba lemenni

a hegy tetején álldogált
egy szakállas figura
valaki két fát tett keresztbe
a másik hozta a szögeket
meg a kalapácsot
fogát piszkálta a harmadik
a negyedik megírta a szöveget
de a főpostát bezárják
ha megfeszülsz is petőfi sándor

azt mondta az a szakállas pofa
polgári lesz
de nem lesz permanens
és nem lesz forradalom
nem lesz ott csak a szűk család
ne legyen idegen tanú
a keresztúton megkeresztelik
a fát a szöget a kalapácsot
megkeresztelik a forradalmat
nevet adnak
a tértivevényes csillagoknak

hadd nevessen

kollázs a Világárnyék c. antológiából

befagyott kút jegét töri Krúdy Gyula
itták a bort apuval
aztán telefonált a feleségének
hogy töltse tele borral a vázát
mert vihar után örvények jönnek
törvények elhülyült makogásból

a kurva anyjukat
itt már borban fürödni sem lehet rendesen
elhallgatnak a borban
a tücskök a hegedűk és a hegedűtokok
a meteorológiai feljegyzések szerint
minden elsötétül

uram temetőm istenem
nem ad bort hitelbe senki sem
a kocsma minket is leokád
Krúdy Gyula most telefonált
spricceljenek szódát a borba
hadd lélegezzen hadd nevessen

(Illusztráció: Eckart Hahn: Black Hole, 2011)

EXODUS

csak izzadt tenyér, összegyűrt jóslat,
csak a halánték bizonyossága s a rá-
gyűjtött célkörök: figyelj! csak
csöpp-ízű félelem: nem osztozol itt
senkivel. reád árvul az arcod, kolompok
mezője.

a halottak beléd költöztek végleg:
való bakái a nemlétnek. bábuvá épül
a homok, ahogy romokká szépülnek
romok. romlás pofoz a rosszra-jóra,
fölépülsz: moccanatlan
óra jár.

AZILUM

Késsel
cinkosok néma ereim. Éjfélkor
a Dunához térdelek,
arcomra pacskolom a Holdat,
nehogy összetévesszenek
valami ártatlannal.
Hová cipelnek éjszaka kései, utak,
hová még lejjebb? az ország útjai alá,
gyökerek alá
az idő vázaihoz,
szerelmes kövekig, hová?
Fölvet
hétfői hajnal,
csattog iratos zászló,
szárba szökken a rozs is,
hiába: nyár van, a sínek sem
tépődnek fel zokogó
vonatok előtt.
Az ismerős szélben
cédulák szállnak,
ismerős szélben libben a rozs:
papírcsákós szentek szaladnak
utánam: megállni! megállni!
Hazám, vívhatatlan nyaradban megállni:
hangjaiddal sötétül egybe a szívem.
A folyó sebeihez gyárak szegődnek,
nagybetűs falakhoz csehók
s a gépekhez részegség szomorú harlekinjei,
sárga estéket viselnek arcukon, csontig
hűlünk erős nyaradban.
Mélyeidből előkotornak
szavakra leső büdöskirályok, mintha
magam elloptam volna!
havat kiabálnak szemgödreimbe,
huhhogatják füleim dobját, menekülök
hozzád halánték két csontját
mutogatva
és elérek hozzád fénnyel, ahogyan
sín a gerinchez, mint
hallgató vérhez a kés.

BALANSZ

………….a sáros
deszkák alól, csillekerekek csorba dögei alól,
torzók alól,
………….ahogy a köteles idő, mint a virág kinyílik,
tonnás vasak alól,
arccal lezuhant gyárfalak alól,
………….ahogy a formák önmaguk fölé szöknek,
homlokfény alól,
………….ahogy a hasíthatatlan álmok tömbjei megmaradnak,
a nyolcórás műszakok ferde síkjai alól,
………….ahogy a felfordított kő hűvös fészkében
………….ezüst bogárkák rohangálnak
nézz fel most.

orra buktál, hülye. tetszhalott
bodobács lesi szemed, az óriási, dermedt golyót.
………….mit van itt jogod feladni:
………….vagdalózást, halántékpüfölő szerelmet?
a fegyvert letetted,
a festett tojásokat elhajigáltad,
fogaid között vérbuborék,
forintos nyalókától piros az állad,
kocsmába tévedtél húsvét után, s a kedvestől
hajnali gangon szöksz
szemetes szélben.
………….nézz fel, mondd,
mi az, amit itt föladhatsz?

FORRADALMAS DÉLUTÁN

negyvenszáz és füstölő nélkül
létezem
darazsak osztják az estét
üdvözlégy Filkó mondom
ha tökkel találkozom
s tessék
pohár alatt vörös kokárda nő
az abroszon

levélmérleg billenti a kort
libera antali űz
libera hó
szabadíts alkonyi zöld
sikkasztok akár egy
trikolort

(Illusztráció: Fábián István: szemszögek; digicica 1-4. /kézirajz és digitális megoldások/)

A bokrok ébrednek először.
Rebben a bogár, és föleszmél.
Aprón a föld magát megrázza,
s lassan a füvek kinyújtóznak.
Göröngyről göröngyre halad
napi örömök híre.

A víznél szomjasabbak
isznak mindenből, mint a szentek;
hívás ér fényesség felől
emberszabású gyomot, rózsát.
Madarakra széttagolódott,
s csivog a menny.

Már lelkigyakorlatra
elvonultak a fák:
parkot, ligetet, erdőt
láthatatlan ködök
tündén megjárnak,
elhagyva egy-egy darabot
az irgalomból.

Ki férkőzött a méhek bizalmába,
hogy tudunk a tavaszról?
Folyók alá is kertet ültetett,
s most csillagoknak újságolja
a halak virágzását.

Mintha a halál megszűnt volna,
megszűnt a halál. Fény dobog
a rémület testében –
pillangó kél elő a roncsból.

A gondolat nem akar jövőt látni.
Holnap érkezik, aki holnap vált meg.

Valaki ablakon kinéz.
Nincsen szava: a hangot
sírásra tartogatja.

(Illusztráció: Eduardo Rodriguez Calzado: Tree of Life)

A léptek és a lépcső

Csinszka látogatása

 Ahogy a tűsarkú cipő a küszöb előtt,
A lépcső emlékezteti a múlt időt.
A járást, az érkezést, az elgondolást.
Ahogy egy hölgy az ajtó előtt megállt.
Pedig az idő nem látnivaló.
Csak körbeveszi a tájat, mint mappa.
Benne virul a kert, közepén a meggyfa.
Bárcsak ráhelyezné a gyümölcsözést is
A menny rejtélyes Atyja!
Ahogy a dallamokat a madaraknak adta.
Úgy adná a bölcsességet az embernek.
Mint védelmi képességet a fegyvernek.
A képmutatás ellen egyetlen érv maradna.
Visszaadná, aki az égboltba szabta.
Lenne újra jelenléte, hangja.

Esszé és esszencia

Rugási Gyulának

Egy gondolkodó és emlékezni képes felhő
Ereszkedik alá a lakott világra.
Benne van minden, ami valaha írásként
Megszületett.
S benne él a személy, Aki egyszerre éli,
Írja és ugyanakkor értelmezi is
Az Abszolút Művet.
Tehát ez a tudás nem bővíthető tetszőlegesen.
Csak a szellem által ihletett
Szövegek kerülnek bele.
Benne vagy? Kérded-e?

Az esztétikum magányossága

Empátia

Egy rózsaszirom nem képes betakarni
A tengerpartot, a hegyeket, mégis odasimul,
Ha lehull. A nagy erényekhez, eszmékhez
Vonzódik minden. Álmaink anyagából
Vagyunk. A kezdetnél érintett meg Isten.
A virág is abból a földből
Teremtetett, mint Éva és Ádám.
Az éden agyaga minden cserép.
Az anyatej, a mell, a márvány.
Törékeny a lét, a lélek s az ég.
De az égzengés nem érzelgős.
Az erdő hasában vár ránk.
Kimondja, amit akar. Rákiált a szellem,
Légy egyenes jellem! Te képmás!
A költő a semmiben is tért lát.
A szappanbuborék is lelkesíti a szívet.
Thrill. Felvillanyozzák a szemet a színek.
A pegazus voltaképp az erőszakos remény.
Fizikai módosulást okoz a rendkívüli rét.
A szépség bele van gravírozva a sejtekbe.
Persze a gyom: gondoskodás nélkül is bemegy
A kertekbe. Mint a méreg az elvekbe.
Bámulja a rózsaszirmot, ahogy rászáll a méh.
Nincs eredete, ahogy rátör a belefeledkezés.

(Illusztráció: Olha Darchuk: Roses and the sea)

Kék szemeid alatt paradicsommal főzted
a szarvasokat. Egyedül vadásztál rájuk, csenddé kötött
szalvétákba tálalva elénk a megtett utakat. Négyen – a másaid
bőgésüket, a szőr hullatta dombokat, a saras
szaftok zubogását elfelejtettük érzékelni
a kezeidben. Pedig nyoma volt az asztal alá guruló
forró csontokban.
Ott kuporodtunk behúzva a terítő
cipzárját. Féltünk a verdeső ujjbegyek loccsanásától.
Az ujjlenyomatok mélytányérokba folytak
a fejeink felett.
Kitisztult az árnyék a konyha és
az utak között, ahogy elkezdtünk
enni.

(Illusztráció: Shah Jahan: Hunting Deer with Trained Cheetahs, ca. 1710)