Címke: vers

Gyorsvonat; Palackposta; Fényt szitál a lomb

 

Gyorsvonat

A pályaudvar széle, hossza
új macskakővel volt lefedve,
a pad miért várt félbeosztva,
magam se tudtam, és veled se.

Csak ültünk rajta kéz a kézben,
vonat sikongott, füstje morgott,
pár vén csavargó gyűrűjében
daloltunk közben country-rockot.

A csillagok, mint fémforintok
pörögtek érces ritmusára,
hogy nem retúrjegyet szorítok
begyűrve táskám kis zugába,
te nem sejtetted ott, a gyorsnál,
tőlem már akkor messze voltál.

 

Palackposta

Konok szemekkel, már a csendbe bújva,
nagy álmodásban élek itt a földön.
Porrá s kaviccsá bont a szél le újra,
kitelt időmet szűk palackba töltöm,

s a végtelen vizekre rábocsátom,
amíg szitálva hull az ég ezüstje;
túl annyi éven, gáton és mocsáron,
a mély dacos hullámait leküzdve,

most fénylik át a véges messzeségen,
majd semmivé folyik, vagy túlra csobban;
talán kifogja egy halász az éjben,
s feltámadok, – ha olvas – új dalokban.

 

Fényt szitál a lomb

Mennyi szín, ezernyi érzelem pezseg,
lombok álma, hűse, óceánja
zúg bomolva, árnya rám vigyáz ma,
mint betegre gondos, ápoló kezek.

Fényt szitál a lomb, a mérhetetlen űr
forradásait fehérbe vonja,
kínjain lazít, betéve gyolcsba
ring a múlt szilánkja tépte seb belül.

Csillanó puhán simítja homlokom
zönge dallamok korál imája,
visszazeng fülembe tűfok ormokon

gyönge léptem, egy se volt hiába;
adj erőt, ha majd a véggel osztozom,
hittel érjek át egy új világba.

 

(Illusztráció: Lana Guise: Talking to the Sun)

Úgy; Vers; Anya

 

Úgy

Úgy vagy velem, mint a meg nem történt
öntözés ellenére, betonból született gyomnövény.

Úgy vagy velem, mint az éhessé vadult
rókák rejtekhelye, amit a nyúl saját üregének néz.

Úgy vagy velem, mint a vissza nem köszönés
okozta íztelen öröm.

Úgy vagy velem, mint egy fel nem fedezett sziget,
és a benne megbúvó kétely: létezik ő egyáltalán?

Úgy vagy velem, mint az őrjöngésre készülő
viharfelhő a világ pereme fölött.

Úgy vagy velem, mint egy versbe illesztett, oda nem
illő kérdés: melyik a kedvenc színed, és miért a fekete?

Úgy vagy velem, mint egy ember a kerekesszékkel,
aki most ébredt rá, még mindig tud járni.

Úgy vagy velem, mint a tévedésből jobbra fordult

autók az egyre üresebb úttal.

Úgy vagy velem, mint egy szuicid, rozoga szék,
aki hosszas érintésre vágyik.

Úgy vagy velem, mint egy évszázadnyi múlt azokkal,
akik percenként elfelejtik a velük történteket.

Úgy vagy velem, mint a következő halálra ítélt
nyakában szakadni készülő kötél.

Úgy vagy velem, mint a véletlenből írt széljegyzet
egy sokadik pincében porosodó, vékony füzetben.

Úgy vagy velem, mint Isten a nem hívőkkel.

Úgy vagy velem, mint a mentés máskéntre kattintás.

Úgy vagy velem, mint a fejszékre vágyók erdeje.

Úgy vagy velem, mint a tizenhárom egy óra számlapján.

Úgy vagy velem, mint a magukra maradt otthonok.

Mint egy néma köd a benne vakon sétáló emberrel.

Mint a szépen hangolt zongora a selyemhernyóval.

Mint a kérjük, vigyázzanak, az ajtók záródnak.

Mint a meg nem látogatott szülinapi zsúrok.

Mint sükettel a nem szűnő madárcsicsergés.

Mint a leghidegebb nappal a legforróbb éjszaka.

Úgy vagy.

 

Vers

A vers egy lebénult végtag, amit
zsinórokkal ráncigál a bábos.
A vers az észlelés szája
összevarrva a hallgatás cérnáival.

A vers az, hogy mindig lefelé.
Örök zuhanás, amelyben
addig kapálózhatsz, míg elhiszed,
hogy repülés.

A vers ablakból kovácsolt ajtó.
Zsákutca kapukból összerakva.
Eltévedés a térképen, és kilincsek
nyikorgása akkor is, ha zárva.

A vers egy olyan álom, ahol
szögeket spriccel a locsolócső,
és amelyben rá kell, hogy ébredj,
ébren vagy.

A vers az, amit kikérek magamnak.
Bambulásom tálcán tálalva fel.
Leleplezhetetlen átverések leve
egy kristálypohárban.

A vers az egy kimondhatatlan szó.
Családnyi árva, ahogy összekarol.
A vers a szabadság ketrece.
Rések a ténylegesség falán.

A vers az, hogy a képzelgés méhét
felszakítod, és mint egy kabátot
öltöd fel magadra, a legelső
meztelenséget így várod egymagad.

A vers színtiszta dadogás,
rajta fénylik minden tekintet.
A vers az, hogy beszélgetni róla
épphogy nem felesleges.

A vers az az, mikor eléd áll a vak,
majd azt mondja: semmi sem az,
aminek látszik, mire te hirtelen
megszólalni se mersz.

 

Anya

Lassan mozogsz. Tested, az átláthatatlan
térkép, kúszik valahol.

Lassan mozogsz. Csontjaid recsegése
a földkérgek óvatos elmozdulása.
Ereid barlangjában kincseket kapál
a vér. Hajad fűcsomókban és gazdagon
burjánzó erdőkben végződik.
Bőrödön, a talpalatnyi földön,
a néhai verejték könnyű esőzés,
máskor kegyetlen vihar.

Lassan mozogsz. Két szemedben elterül
a látvány. Szemhéjad, mint egy redőny
felhúzás közben, elhozza a hajnalt.
Pupillád északi fény.
Orrlyukadból a szél kergeti az eget.
Ajkaidon az ott felejtett nyál
végtelenként emlegetett óceán.
Hajók sodródnak rajtad a mégbe.

Lassan mozogsz. Nyelveden, mint
a hullámokon, szónokok szörfölnek.
Fogsorodban, ott szuvasodik a közlés.
Füleidben vadlovak vágtáznak
és egyre idősödő kezek ügyeskednek
a hangzás műhelyében,
kalapácsod üllőt kínoz, kengyelt készítesz
a dübörgés patáinak.

Lassan mozogsz. Hasfalad hosszú
és kiszáradt síkság, nyugalmak szőnyege,
köldököd a szövet szakadása.
Mellkasod felszínén, minthogyha ezer,
óriási hűtőszekrény végezné dolgát,
gleccserek fagyoskodnak.
Vállaid, a lakatlannak hitt szigetcsoportok,
a hódítás súlyára készek.

Lassan mozogsz. Karod uralkodás, öklöd
kíméletlen erő, körmeid a halál kaszája.
Lábadban minden egyes volt moccanás
kövületként raboskodik.
Sarkad gyengeség, felszínén felesleges
csaták kürtszavai zengnek.
Térdedben, az üres teremben,
elmormolt imák visszhangoznak.

Lassan mozogsz. Gyomrod a jól lakott
gyermekek mosolyában éhező vágyakozás.
Tüdődben kertek lélegeznek,
mögöttük, valahol elsüllyedt civilizációk
emlékei örökké fulladoznak.
Májad szűnni nem akaró mámor,
lábak dübörgése által megkínzott hegytető.
Agyad egy jópofa ötlet.

Lassan mozogsz. Combjaid egy templom
két erőlködő oszlopa, dualisztikus
rendje a létnek. Szemérmed
oltár körüli izzás. Méhed óriási urna,
melynek falai közt felsírások ömlenek szét.
Valahol, mindened legmélyén pedig
szívverésed, a te legféltettebb titkod,
csendként morajlik bennünk.

Lassan mozogsz. Tested, az átláthatatlan
térkép kúszik valahol. Egyhelyben,
de mész.

 

(Illusztráció: Ricardo Hernandez-Estrada: Butterfly Piano)

Újrakezdés; Nyár

 

Újrakezdés

Sistereg a napfény, ahogy a vízhez ér
Félszegen mártja bele sugarát a hideg tó
Sötét felszínébe

Feszülés. Feszülten hallgatom a víz susogását,
az egyetlen, ami megtöri a csendet

Kacsák menekülnek a tél utáni száraz nádakba
A gyenge nap apró pontokat próbál némán kivetni magából

Fürkészem a tájat, mintha süket lenne az egész világ

Zizzen a hullám, ahogy átszövi a világosság
Újrakelti a levegőt mely lassan
Vánszorog

Tompa zsibbadás remeg a térben, az elsétáló maszkok nem szólnak,
Csak lassan folynak el az utcán
Riadtan szorul el a szívünk
A nap erőlködik, hogy újra elfoglalja helyét

Újrakezdhetné?

 

Nyár

Megrengetett ez a nyári éjszaka

Játékos szellő cikáz karom körül
Az éj
Mélyen szállt alá, nehéz,
Szempilláival suhintja a földet
Óva pislantgat végig pislákoló fényein

A pihék táncra kelnek a puhaizmaimon
A bőröm bágyadtan hullámzik, elnehezedik, felenged, lüktet
egy nagy fehér öreg matrac
Amin sok kis részecske ugrál

Az éjszaka redői között kifelé tekintgető nagymamák lapulnak
A kutyaugatásban, a vonításban
A levegő ízében
véres hiány

A párában
Az éjjeli zördülő motorhangban
A szerelők, nagypapák
A száradó ruhák ráncában az erkélyekben
Kedves arcok,
Rongyos karjaikban reszkető szeretettel néznek
Fagyiárusok, művészek, ácsok,
orvosok, nyugdíjasok, jogászok
A sok kis égő kockában
Az utca fagyottságában
A csendben, min közösen osztozunk
Ott rejtőzik mindenki.

 

(Illusztráció: Iris Scott: Sage and Time)

Fa vagyok; Kavicsok közt kavics vagyok

 

Fa vagyok

Emberi testet,
s tán emberibb sorsot nyertem el,
mint a tölgyek, s juharok,
de nem emberi az,
amit Nektek adhatok.

A Nap felé,
a tiszta Éghez vágyom.
Meditációm, mint ágakat:
szilárdan tartani.
Kérlelő szeleknek engedni táncot,
s néha néhány gallyat, s ágat
a jövő vándorok tüzének levetni.

Ó, csak terebélyesedni,
rostot rosthoz illeszteni,
nyugodtan, míg év évre ül.
Szeretetben erősödni,
mint a gyermek,
ha anyja mellén elterül.

Mit adhatok?
Árnyat az érkezőnek,
álmodónak levelimen játszó Napsugárt,
suttogó szóhoz: közelséget,
szegénynek méltóságot, ha ellazul,
méltánylást az elhagyottnak,
hogy kincsként lássa magát igazul.
Fészket, ágat múzsa madárnak,
kinek dala a Szívekig hatol.

Adok idős testemből ágakat,
mitől ki vacog, felhevül,
s megmutathatom az évszakok rendjét,
hisz Éber figyelmem a Jelenbe merül.
Áraszthatom az erdő Szeretetét,
adhatom nektek tartásom vadgyümölcsét,
véremet, ha megsértetek,
s ha kérgem alatt penge ajkú csókkal kérni tudtok:
szomjat oltó nektárt is kaptok.

Adhatom dalát
levelek, s szelek
tánc-ütemének,
mi a Lélekig simít.
Patak zenéjével társ e dal,
mi görcsöt, s kötődés szülte
szenvedést gyógyít.

Ó, de embertestvér,
tudd meg – ki csábítsz!
Városokba, kis lyukakból nőni ki,
lélegzeted visszalélegezni,
kvótaszámnak gyűjteménybe –
ostobáktól metszve élni,
tarra vágva, betápozva,
marhaszarba megágyazva,
nektek, – arcok, – nem adhatok,
csak szörnyű karmot,
sebhelyt hagyok,
magasodom, rád haragszom,
borús Égben
átkom szórom:
pusztulj el, te zsarnok és rab.
Nem játszom őrt álmaidnak.

Nem!

Erdőben növő szikár naspolya,
kőris,
meg nem is.
Ez vagyok.
S ha nem tetszem, hát hagyj csak ott!
Nem növök én utatok mellett,
hová szemetet, és szart kivertek,
nem növök!
Nem növök!
Nem.

Élek mélyén az erdőségnek,
hová csak azok érnek,
kik tündér ösvény hívó hangján
elindulnak, mit se tudván.
Ott leszek
csak egy a sokból,
kicsi szag a nagy illatból.
Ott leszek, s hordom büszkén:
az ébredő sas nemzetségét.
Az ébredő sas nemzetségét!

 

Kavicsok közt kavics vagyok

Apró kavics vagyok,
lavinaként omló hegyoldal
pici része.

A múlt harcosának
egy csepp serkenő vére.

Az új világnak bókoló zászló
egy szem csattanása.

Árvíz hozta kis kavics vagyok,
távoli, Szent erdő mélyéről.
Műanyag keretes ablakoknak
törés hírét hozó.

Káosz,
s több, mint hit a Rendben.
Zuhanás, zúzódások, tobzódás,
s egy pillanatnyi Fény, és Tisztaság.

Megnevezhetetlen Erő görget,
zuhanás, zúzódások, tobzódás,
Fénylő pici részek között,

S bár hiszem, haladunk valamerre,
a cél elbúvik szemeim mögött,
S pici részek dőlnek zúzódott szívemre,
szemeim előtt.

2020. Skorpió

 

(Illusztráció: Julie Heffernan: Self Portrait as Fireworks)

EGY TÖLGY MÍTOSZA (haibun)

 

ősöreg tölgy, te őrt állasz fenyegető klímaváltozás
és terjeszkedő kőbánya szorításában
rostjaidban még diluviális üzenetek futnak az idők
mélyéből
bogarakat és madarakat dajkáló banyafa ágaidon
zöld vértől lüktető lombkorona: egyelőre megküzd
Kálijuga korunk felgyűlő mocskával…

ősöreg tölgy
terebély lombján suhan
angyalszárny idő

pókfonál köt még
hulló levelet ághoz
végső haladék
/Tardosi tölgy, Gerecse/

 

(Illusztráció: Mark Tisdale: Enduring Angel Oak – South Carolina Landscape)

A győzteseknek; Reggeli litánia

 

A győzteseknek

Babits Mihály emlékére

Hétköznapok gyűlnek
csendes udvarokban
szobák hűvösén
ahol a pillanat delejez és
szekszárdi vöröset tölt pohárba az idő
A hírhozó üzenete ma érkezett
nem a vas Spártából
Pán istentől jött az égi szó

Athén ne félj
tied a győztes tiarája!

Erőd a szépség
a szikla szabdalta part fehérben izzik
kékség övezte habot zúz időmérték ütemére
a tág tér
Belül összetolulnak a sokféle ritmusok
méz csorog
leoninusokba gyűlik akkor és most
versbe öntik a csirkeház piros taraját

Pasziánszot rak egy aiol kéz
a távozó kórus dór dallamára

 

Reggeli litánia

Add hogy legyen mestere meditációmnak
középpontja ne legyen az üres origó

Nemes Nagy szobormagánya elkerüljön
lássa reggelenként a Felkelő Izzítót

Térey békéltető látása simítsa bennem össze
a szembenálló tévelygéseket
vagy szikrázzon össze amit tűz arkhéja lobogtat

Petri szétbomló sírása mögött
merüljenek fel az örök franciák

Csoóri Ipolyra nyíló szeme
eljuttasson tengerekig

Ne zárjon be szabadvers és kötött forma
homályos verssorokba

Báthori Csaba magánya zengjen fel
ne pihenjen naplója Kufstein-várában

Drága Iancu Laura titka
visszhangozzon Tihany levendulabokraiban

Halmai Tamás madarai legyenek
Brassai-képek halai
vagy szemek mik távolba látnak

A tájak adjanak képeket
Duna tükrén prizmák vigyázzák a látást

Add meg napodnak napjain
vérrel
fénnyel
égi kékkel
világítsanak be
könyveid

 

(Illusztráció: Geninne: The Fish & The Bird, 2010)