A bokrok ébrednek először.
Rebben a bogár, és föleszmél.
Aprón a föld magát megrázza,
s lassan a füvek kinyújtóznak.
Göröngyről göröngyre halad
napi örömök híre.

A víznél szomjasabbak
isznak mindenből, mint a szentek;
hívás ér fényesség felől
emberszabású gyomot, rózsát.
Madarakra széttagolódott,
s csivog a menny.

Már lelkigyakorlatra
elvonultak a fák:
parkot, ligetet, erdőt
láthatatlan ködök
tündén megjárnak,
elhagyva egy-egy darabot
az irgalomból.

Ki férkőzött a méhek bizalmába,
hogy tudunk a tavaszról?
Folyók alá is kertet ültetett,
s most csillagoknak újságolja
a halak virágzását.

Mintha a halál megszűnt volna,
megszűnt a halál. Fény dobog
a rémület testében –
pillangó kél elő a roncsból.

A gondolat nem akar jövőt látni.
Holnap érkezik, aki holnap vált meg.

Valaki ablakon kinéz.
Nincsen szava: a hangot
sírásra tartogatja.

(Illusztráció: Eduardo Rodriguez Calzado: Tree of Life)

A léptek és a lépcső

Csinszka látogatása

 Ahogy a tűsarkú cipő a küszöb előtt,
A lépcső emlékezteti a múlt időt.
A járást, az érkezést, az elgondolást.
Ahogy egy hölgy az ajtó előtt megállt.
Pedig az idő nem látnivaló.
Csak körbeveszi a tájat, mint mappa.
Benne virul a kert, közepén a meggyfa.
Bárcsak ráhelyezné a gyümölcsözést is
A menny rejtélyes Atyja!
Ahogy a dallamokat a madaraknak adta.
Úgy adná a bölcsességet az embernek.
Mint védelmi képességet a fegyvernek.
A képmutatás ellen egyetlen érv maradna.
Visszaadná, aki az égboltba szabta.
Lenne újra jelenléte, hangja.

Esszé és esszencia

Rugási Gyulának

Egy gondolkodó és emlékezni képes felhő
Ereszkedik alá a lakott világra.
Benne van minden, ami valaha írásként
Megszületett.
S benne él a személy, Aki egyszerre éli,
Írja és ugyanakkor értelmezi is
Az Abszolút Művet.
Tehát ez a tudás nem bővíthető tetszőlegesen.
Csak a szellem által ihletett
Szövegek kerülnek bele.
Benne vagy? Kérded-e?

Az esztétikum magányossága

Empátia

Egy rózsaszirom nem képes betakarni
A tengerpartot, a hegyeket, mégis odasimul,
Ha lehull. A nagy erényekhez, eszmékhez
Vonzódik minden. Álmaink anyagából
Vagyunk. A kezdetnél érintett meg Isten.
A virág is abból a földből
Teremtetett, mint Éva és Ádám.
Az éden agyaga minden cserép.
Az anyatej, a mell, a márvány.
Törékeny a lét, a lélek s az ég.
De az égzengés nem érzelgős.
Az erdő hasában vár ránk.
Kimondja, amit akar. Rákiált a szellem,
Légy egyenes jellem! Te képmás!
A költő a semmiben is tért lát.
A szappanbuborék is lelkesíti a szívet.
Thrill. Felvillanyozzák a szemet a színek.
A pegazus voltaképp az erőszakos remény.
Fizikai módosulást okoz a rendkívüli rét.
A szépség bele van gravírozva a sejtekbe.
Persze a gyom: gondoskodás nélkül is bemegy
A kertekbe. Mint a méreg az elvekbe.
Bámulja a rózsaszirmot, ahogy rászáll a méh.
Nincs eredete, ahogy rátör a belefeledkezés.

(Illusztráció: Olha Darchuk: Roses and the sea)

Kék szemeid alatt paradicsommal főzted
a szarvasokat. Egyedül vadásztál rájuk, csenddé kötött
szalvétákba tálalva elénk a megtett utakat. Négyen – a másaid
bőgésüket, a szőr hullatta dombokat, a saras
szaftok zubogását elfelejtettük érzékelni
a kezeidben. Pedig nyoma volt az asztal alá guruló
forró csontokban.
Ott kuporodtunk behúzva a terítő
cipzárját. Féltünk a verdeső ujjbegyek loccsanásától.
Az ujjlenyomatok mélytányérokba folytak
a fejeink felett.
Kitisztult az árnyék a konyha és
az utak között, ahogy elkezdtünk
enni.

(Illusztráció: Shah Jahan: Hunting Deer with Trained Cheetahs, ca. 1710)

Június

Rekkenő csendben combig ér a nyár,
zöld selyme ringat, dúdol és akár
a szél ölébe rejtve elvihetne újra
virító, könnyű léptű álmainkon túlra.

Kacagva bomlik szét a tér, neszek
hálóján csüng a lét, magán-cseveg
arcomba égett, meglepett idők nyomával:
valós a hűség? – mert gyümölcse mind korán hal.

Csitul zizegve, úgy taszít a porba
fülledt reményem, s kósza pírba vonja
a kék egekre gyűrt hitet, tűrésre szólít:
kitarts, amíg a vég szemedre rácsukódik.

Alföldi július

Tűzaranyba vonva
ring a szilfa lombja,
rekkenő a csend itt.
Rókalepke röppen,
révedő körökben
fényharangot csendít.

Rezge álmaimra,
mintha már ma hívna,
ajtót tár a messze.
Őz-szelíd a vágyam,
nádas ingoványban
jár a mába veszve.

Reng a Nap dagadva,
mint egy sárga labda
gördül át az égen,
s mintha mégse fájna,
port hevít a tájba
puszta létezésem.

Nyári zsoltár

Nyugatra néz a néma ég,
milyen nehéz, tömör!
Idő falán a szél marék
hideg mesét söpör,
Korán, de már a végtelen
hazába vinni kénytelen
a nyárcsodát, s a sárga rét
siratja már, siratja még,
ne menj, te szent gyönyör!

Bolyong a zúgó estharang,
a csendje mélyre nyúl,
szíved porát, giling-galang,
letörli, s elcsitul.
Kutasd a véges út okát,
a fény ezüst selyembrokát
ruhája bő, de felveszem,
csak itt maradj belül velem
te szent s örökre új!

(Illusztráció: Eduardo Rodriguez Calzado: Pilgrimage, 2021)

Az Úrnő Teste

D.-Z. Évinek
(egy cselédleány monológja)

Úrnőm Teste az Oltár számomra
(simogatom s mosom Teste gyümölcseit,
csókolom s kenem bazsalikommal),
megnyalom talpát és lábszárait
– akkor is, ha korbácsa fegyelmez!
(ha nincs ölelés, a verés is jó)
„Bözsi, kemény a víz, nem elég lágy!”
– én már ugrok is, hogy lágyítsam vizét!

Úrnőm párductestű szeszélyes Várúrnő:
látomásait szép vásznakra álmodja…
– rákattantam a vízióira!
(következő létben: szeretnék lenni Ő)
Nekem az Úrnő voltaképp Templom,
amelybe be nem léphetek soha
– csak előtte térdelve imádkozom…
(félek, Rajta kívül nem marad vallásom)

Úrnőm Teste a Csoda-Palota:
a cselédek őt bámulják egész nap!…
(rá lehetne nézni a Kapura,
odaborulni Bejárat elé?)
Maradok rajongva hódoló kiscseléd,
ki vár a további szolgálatra!
Lassan csupán azért él, hogy az Úrnőt
valaki mindig védje s kiszolgálja.

Ajánlás
Úrnőm, létem és lelkem a tied!
Legyek bizalmasod s Titkod tudója.
Avass be engem a Nagy Varázslatba,
legyek majd én a leghűbb segéded…

Cseléd tanka

az Úrnő lesz a
„férjem”, ha első éjen
felavat egyszer!…
– ha mégsem: talán inkább
kolostorba vonulok…

A Nagy Ábránd

Úrnőm egyszer leültet az asztalhoz,
s megfogja a kezem és megszorítja
(ez lesz a mi valódi „kézfogónk”)
– tán akkor: VELE LESZEK egy pillanatra!

2020 júliusa
„Bözsike”

(Illusztráció: Tiffany Bozic)

/Szepesi Attila emlékezetére/

Betonkockás lakótelep/autóút a szélte-hossza./
Az elveszett ifjúságot/rigófütty talán visszahozza./
mormolom “Parafrázisomat” Szepesi Attila gyönyörű
négysorosa után kullogva:

TALÁN

Gyerekkori akácliget
se lombja már, se széle-hossza.
Lepkéit, rigófüttyeit
talán e négy sor visszahozza.

Igen, gyónom a mindenható Istennek, gyónom neked is Attila: nem vettem tőled végső búcsút. A korral szaporodó “krónikusok” – manapság gyakran használt fogalom – egyikének makacskodása akadályozott meg ebben. Azóta bánom.
Egy óbudai toronyház ablakából valaki messzire látott. Beregszásztól a Szepességig, Budapesttől Ábrahámhegyig, és a Mátráig. És valahol a távolban ott kéklettek a Kaukázus ormai is. Dehogy csak odáig!
A szakrális idő ciklusainak visszatérő messzeségeibe, a szakrális tér közeli-távoli pontjaiba mutatott verseinek és kisprózájának felemelt varázspálcája. Mert valóban az utolsó bölények közül való volt ő. Egy személyben kultúrtörténész, nyelvész, családtörténet kutató, Hamvas Béla és Weöres Sándor nyomába lépő tanító költő, és mester. Költői nyelvezete, igényes formatudása az utóbbihoz hasonlítható gazdagságú, zeneiségű.
Esterházy Péter találó soraiból idéznék: “Szepesi Attila szelíd, kíméletlen alkat. Szereti a szépet, keresi is azt, de ha nem találja: nem találja. Bízik a teremtésben, növényben, állatban, természetben – legkevésbé az emberben”.
Az óbudai toronyház ablakában már nem áll ott egy szemüveges, halk szavú költő, akinek verseiből – az ő szavaival élve – kibomlik egy Kálijuga – táncot járó, pusztuló világ: korunk világa.

(Illusztráció: Frank Wilson: Dandelion Hill)