Olajfa elégia

Ezüstös pormilliárdok vibrálnak a rekkenő hőség-kékség univerzumban
Hatalmas, roskatagon erős, hullámos-fényesre csiszolt élő kandeláber-lények
Szoborcsoport-csodái, mint megannyi megszelídült pantokrátor-tekintet
Veti ki vészesen békés, ártatlanságtól megszentelt csend-csóváit
Felrántva megszentségtelenített lelkek, rozsdás hisztéria-, és önsajnálat-koporsó fedeleit
Szanaszét szalajtva a létgyilkos egomán-sarjtelepek ribanc-hadoszlopait

Egy nagy ütés a gyomorban, egy váratlan extrasystole, kitáguló szembogarak
Amott kecskék szaladgálnak lombok alatt karcsú szökkenésekkel egymással játszadozva
„Kri-kri, kri-kri, kri-kri” – szavalják hangosan porlepte köveket gurgatva patáik alatt
A hétrét gyűrt olajfa levélkék meg, mint szélfútta lazára tupírozott hajkoronák
Réges-régen elfeledett szent énekek rigmusaira észrevétlen ringanak
Mintha hallanád a pásztor-, és a hős-dalok csendességben újjászülető szimfóniáját

Pedig csak a hőség-hullámok hátán elhalkuló szellő-maradvány simogat észrevétlen
Kétkedésben edzett arcokat, a bámuló szemekkel megáldott nem látókét
Miközben gátlástalan életvidámsággal sivítva csivitel a kabóca-katonazenekar
Ha akarom nem is hallom nevezetű jelentéktelenségben tengődő fákhoz ragadt csapata
Valahol a messzeségben boldogságában az egeket ostromolva az Égei-tenger zaja
Nyit a lelakatolt, titkosított lélek-ajtók számára további végtelenség-érzet áradatot

Olajfák, fák, fák, olajfák – göndörhajú öröklét-mementók göcsört-ércsomóiban futó
Életvonal labirintus-csatornák Miért is élek én? Mivégre ez a világ? Mi is a halál?
Tán azért, hogy csiszolt munkadarab légy/legyek valahol egy robot-világ imbolygó tornácán?
Nem, nem, nem – az tényleg az élve-halál, inkább üljél a törzsek közé és igyál
Bor-, és asszonyvágyó, porból, légből álló szálló kozmoszcsírákat itt a végtelen mostban
Tengerköd cseppekkel keresztelt pusztaság-csendességbe költöző éledő önvalóddal

Támadj fel magadban – magadnak légy olyan, mint a fák, fák, fák, olajfák
A kri-kri kiáltó szava maga az igazság. csak hallgasd, hallgasd és ráébredsz
Mit is üzennek a fák, fák, olajfák, feltárva önmagad majd’ elhamvadt életerő-mámorát
Ebben az igaz-igazi porból, kőből nőtt szentély-csoda egyszerre ős-új áramán
Fürdik meg, tisztul és kel időtlenség-táncra gyermek, asszony, férfi és lány
Az ember-idők kezdetétől a folyvást mostban, és tovább a halhatatlanságon át…

Fák, fák, fák, olajfák…

 

Stádium-töredékek

Félbeszakadt mondat, szétszakadt szó
Nyitva maradt ajtó, leesett lakat, visszatartott lélegzet.
Stádiumok.
Valahogy, valahol, valami mindig töredék marad.

Néma csend volt, s most feltámadt a szél.
Nem ő zörög, csak a fák, sikátorok süvítik, hogy itt van, megjött.
Aztán félbeszakad.

Háttérzenéből madárcsicsergés lett, de jöttek az emberi zajok
És megtörtek a madárdalok, macskajajok, kutyaköhögések.

Arcom egykor sima volt.
De eltört, ezer ráncra tépődött.
Évek szilánkjai karmolták lelkemen át a bőrt.
Stádiumok, melyek elmúltak, de láthatóak maradtak.
Velem vannak.
Az idővel tovább sokasodnak, új stádiumokba jutnak,
majd elenyészve széthullanak.

Ránc-töredékek kihunyt tánca lesz az öröklét,
mint végső állomás.
Soha meg nem hallott harangzúgás.

Mindörökre nyitva felejtődnek a gondolat-kapuk is,
mert az a sorsuk…
És továbbra is elakad a lélegzet,
ha valaki nagyon nagy érzésekbe téved.

A madarak pedig egyre csak zörgetik
a barnává halt avart a kihalt parkokban
őszökön és fagyos teleken át
Miközben utcákon, sikátorokon át futnak haza az esőcseppek által űzött
és a lélek szilánkjaitól rettegő lábak.

Nyughatatlan stádiumok ők mind:
élettánc-remegésekkel elhulló töredékek.

 

(Zárójel voltál…)

(Zárójel voltál, zárójelben élve szóltál – ahogyan hagyták.
És zárójellel vetted magad körül, hogy rejtőzködni tudjál,
hogy jelentéktelen senki-semmi-zárójel maradhassál.
Féltél, hogy mi lesz, ha nem bírod tovább,
és felszabod magadon éned, zárójeled beton-falát,
mert akkor jön majd érted valaki, vagy kivág,
otthonodból, életedből,
és testedből-lelkedből rongyokat csinál.)
Ilyen voltál: () () () () () …sok zárójel-világ,
és még a csend is titkos volt, amihez szóltál.
Jellemedet nyelették le veled, nem a „békát”,
hogy majd egy szörnyű hajnalon,
elhaló üvöltés – vérpacnivá váljál egy utcán…
„Pedig milyen becsületes, rendes ember volt”, – vagy elvtárs…
Megnyugodhatsz: most is ők mondják meg, hogy
miféle ember voltál…
Halálodban is () () () () () …zárójel-halmaz maradtál…

 

(Illusztráció: Anil Yadav: Bells)