(Tatjana leveleiből)

Nem érdemli meg,
ám ismer úgy,
szólásra bírhat, amikor
tékozlásokból megtért szeme
fájdalommal zsarol,
a kocka fordul, íme elveti
megkésve bár, de könyörgőre vesz,
cserepes szájjal hajol a kútra –:
ne apadjak ki hűs vize.

* * *

(Puskin kihagyta: ezt)
gondoltam akkor elég lesz
egyetlenegy a levélből,
melyet egy falusi délutánom
álmodott meg a szenvedélyről,
reméltem, a szégyen foltját
megöleli, majd feloldja a visszhang,
akaratomba simul, ernyedve emel fel, és
egy másik minőségben, a létnek rangot ad…

Tekintetében hiába kerestem a választ
az arc napraforgója földrebillent,
csak a fohász fohászkodása,
lezárni valahogy, mit visszavonni nem:

* * *

Meg akarom bocsátani,
hogy múlni engedett,
amiért, ha szerelmet suttogtam,
a magány kínzókamrájában
tüzes fogókkal büntetett –
a táj lehangoló képét,
hol vérbefagyva, ami az
érzés eleven csírája volt.

* * *

Megkérek valakit, a zizegő kísértetet, levelét
mielőtt remegve nyúlnék utána, tépje el,
szabadítson ki a szabadba,
mindegy már hova, csak ne nézzek
árnyékával farkasszemet az üres szobában,
és könyörgök neki, maradjon velem
éjszakára is, ébresszen fel, mikor eltúlzott magányát
a párnák újra zokogni kezdik,
és maguktól nőnének vállaimon
hosszú, áruló szárnyak,
üljön az ágyam szélén, kapcsolja be a rádiót,
ne halljam dúdolását többé a virradatban,
nyisson ablakot, tenyerén szolgálja fel
az ég megmaradt kékjét,
forduljon el, amíg a hajnal gyóntatófülkéjében
félszeg vallomásom tisztára mosdat,

várjon, várja ki, amíg kivilágosodik bennem,
mert rájövök, csupán a lehetetlent kísértettem
amikor magával akartam nyerni
a fokozhatatlan felé egérutat.

* * *

Kérem, ha szeret még,
ne törje össze többé, örüljön
hogy elvesztett, büszke élét a sors
arcomnak újra visszaadta.

 

(Illusztráció: Eva Gamayun: Supermassive Sunflowers)