“…felvont szemöldökökből kialakuló
nagyvonalú szemtelenség.”

                                 Nádas Péter

A sziklaszerű cigarettacsikkek. A kövek megvadulhatnak. Az arc gyönyörű, felébredt a mély szomorúságból. Begyulladt, lassan futott egy lassított filmben. Nem is volt képes, csak egyszer, amikor a házban szomorkodott. A kőgömbök előtt Somfai megriad, és halotthalvány lesz. A felületek megrezdülnek a zajra, kalimpálnak, eldőlnek. A sziklák magasak, bámulatos, hogy az ajtón beférnek. A szoba közepén áll, tombol, iszik. Elképesztően ráz. Romlott előítéletekkel öntötték le, mint egy löttyel, kártyázni tanult, de felcsapott gazembernek. A feje,  vérszínűvé vált a foltoktól, ebben a pillanatban látszott, mozgott. (Értesült arról, hogy meg kell halnia.) Felesleges vagyok, mondta, itt maradok két-három méterre (a föld alatt).

Megforgatta, összepréselte a kezét, belehasított, beleharapott a szél.

(Somfai gázt adott, felkereste az egyetlen domború homlokút, aki holtan feküdt a királyi úton. Elindult más irányba, át a kerten, a gyakorlatok következtében egy távoli faluba. Megriadtak, a fák koronáit láthatták a vasláncok között. Kezében szorította a pisztolyát, visszanézett, hamu volt a tekintete. Bármi is volt az igazság, egyféle volt a válasz. Azt akarta, hogy féljenek tőle, kiegészítsék, vagy éppen megtalálják. Vaknak nevezték, pedig egymás szemébe néztek.)

(Egy mozdulattal adalékanyaggá változtatta a tájat. A hegy felfalja önmagát, állati ürülék, emésztőszervek, nem sok közöm van hozzá. A kifosztottak kifosztották otthonainkat. Botokkal felszerelt csimpánzok, hátraszorított hajjal, melyet a szél előrefújt. Mondanak valami titkosat csillogó szemmel. Az ablakpárkányon áll, csúnya lelógó füle van, mintha semmit sem hallott volna. Tőrőlmetszett csimpánzok ereszkednek lefelé, sárosak, komor, eltökélt arcúak. Másznak le a háztetőre. Lehajtják a fejüket és a lelküket, útonállók a salakkal borított országúton. Ráérnek még agyonlőni a vastag fülűeket. Remegett, hogy előbb kell meghalnia, mint azoknak, akiknek igazuk van. A magyarázatból kiderült, ez így logikus és természetes. Somfai vonaglik a félelemtől. Egy rongyokba tekert meztelen vad. Tréfálnak, felpattan egy kavics, egy katona a földre zuhan. A feje eláll, jobb keze nincs, a bele kilóg, félórát pepecsel az iratkötegekkel.)

Nagy fehér anyagot kevert egy farakásba. Ez volt az első, ami a sebesség következtében a levegőbe emelkedett. Az utolsó kísérlet hordókkal, műszerekkel, melyet már nem kívánnak végrehajtani. Bevonulnak, nem tesznek kárt, csak egy nap van még a forradalomból. A sugárhajtómű égésterében emberek égnek. Ez a tapasztalható legújabb növekedés.  Disznóólak, melyek eléggé üresek. Habzó, büdös, ragadós, felsorakozik a kivégzőosztag. Kezek, fejek és lábak hevernek az erdő legkülönbözőbb részein. Csípős szagú könyvekben elvakult kegyetlenkedők. Összehordták egy kiáltással, rókaábrázatúak, mi bajotok van? Kemény volt, kigondolta, ő megy fel alighanem, a csodaszép, szőke (punci) panaszkodik, riszál, végighuzigálták rajta. Beleharapott, mert deréktól lefelé lány volt, feltápászkodott, a hóna alatt mászott, forgott egy léggömb, valójában egy fonott kalács. Szép, híres, a főzőkanállal hadonászik, alul lány, felül kecske, még feljebb űrállomás, ennyi is elég a hajtóanyagok hasznosításához. Mellbe szúrták, fuldoklik, gondoskodik, szűkebb területre szorul, forog, a szárnyait mutogatja.

Érezte az ínycsiklandozó testet. Rettegésben, fiatal arcán félelem, ott a hiábavalóság. Széles, kerek a sötét zugban, itt kell vesztegelnem, ha sokáig tart. Széles, kerek, lelőtt lovak, kiontott vér, mérőberendezések, melyek feladatokat oldanak meg. Titkos módon az ablakpárkányon ül, szakadt ruhában, gépies nevetéssel. Fegyverük van, sokan vannak. Porzik előttük az út. Felel alázkodó hangon. Távoli nyárfasor, meredek, zsúfolt. Ugatott keseregve. Utasítás kell. Akiknek szükségük van a munkájukra, börtönbe kerültek.

(Nevetgélés közben, ahogy szokták, amikor hiányoznak a dolgok.)

Somfai a helyzetre hivatkozva kunyerált. Összevágta azt a kis fát, amit haza hordott, mielőtt ellopták volna. Barátságos mosollyal rágcsált egész nap, mint az egerek. Megrepedt a szíve, nyitott ajtón rohant a távoli dombok felé, mindent meg akart szerezni. Semmivel sem törődve Szilviát akarta. Azt jósolták, hogy eljön az idő, amikor majd szörnyethal. A kutyák támadtak, ahogy a villám. A Holdat spárgával kötözte a Földhöz. A pincékben lődörgött a fény. Intett, meghajolt, elindult Meglepetés volt több ezer ember előtt. Üres kézzel gyönyörűen cigarettázott, ült a búzakereszteken. Szilvia kőhajításnyira távolodott el a Földtől fehér harisnyában.

Fölemeli, eszik a házban, búcsúzóul illendően bólint.  Összeköttetésben állt az endokrin mirigyekkel, azokat termelésre serkentette. A hosszú füst eloszlik, belép a semmibe. Kiszárad a malter, már nem tart fegyelmet, a médiák botrányokról adnak számot. Csipegetik a szélét, ami ehető. A kútban, meg a kráterben bőven talált. Megijesztette a mosolytalan zörej. Valami bottal üldözik, vicsorítanak az ablaka alatt. Embert akasztanak. A hátára fekszik, Szilvia onnan támad, és ez nem biztató jel. A szeme nevet, ráhajol, a közelébe kerül. Átkarolja a lábával, lovagol, mintha a lova a nyakát szegné. Sebet rajzol a testére, és bűnbocsánatért esedezik. Bosszúból verekedett. Ló ló ellen, szúrt seb szúrt seb ellen legényesen. Meteorkövek, kiugrott, nem zuhant, lebegett, zsongott a végtelennek tűnő világűr. A fény fehér keze nagy buzgalommal utána nyúlt.

Nem lehet forradalom, mert vasárnap van, gondolta. Nem szoktak forradalmat csinálni.  Már gyógyítják a halottakat, akik kibírhatatlanul kócosak, a szemhéjuk repedezett. A telefonos kurblizza a telefont, és elzavar. Kedd este van, egy szakajtó almával, vagy krumplival hárfázik, ennyi igazságtalanság már önmagában is elég. Szóljatok, harcolni akar, lövöldözik, a becsületesek hónapja lejárt. Digitális halhatatlanság, függvények begépelése, legfeljebb néhány pusztuló ház körvonalazódik. Örök életet nyer egy távoli szerveren. A körlevélkészítés befejező fázisa. A természet még asszonyosan lágy és kellemes. A víztiszta lélek hűvös, mondta hetykén. Ellökte magát, lebegett a súlytalanságban, majd meglátta a mozdulatlanul álló tömeget. Süvít, a maga ura, megjelenik a képernyőn a szélein lévő jelekkel együtt. A tettlegességben bízik, begépeli, ez a levelek funkciója. Elképzeli a nagy erejű nőket és férfiakat, az édent ábrázoló fotókat, a csontdarabokat, és a rózsasziromhoz hasonlító égi szemetet.

Azok a francos logók, dőlnek előre, hátra. A koronát láthatta volna szívszorítóan. Várta a fegyvereket, amikor felcsattant a sortűz a szemben lévő épületek tetejéről. Szilviát látta fehérneműben, régtől fogva menekül. Megfordult a levegőben, fél füllel figyelte az embereket. Búgó hangján megváltoztatta a dalokat. A címer is rázuhant vizenyős szemével. Hibás testtartása miatt agyonlőhetnék. Felkelt és magára kapta a köpenyt. A fejébe tódul a fény, és a motor zaja. Összevarrta magát, kilóg a ruhadarabokból, rohannak táncolni. Ilyen cselekedetekhez emberi nagyság kell. Pedig csak érdeklődik közönyösen. (A falnak tántorodott, folyt a vér, lőttek.) Észrevette, hogy aki utolsónak száll le, az lélekpusztító. Lángol a víz, a ház előtt a vizelet, gondolkodom jót mondani. Veszélyességi pótlékot kap, mert meggyújtja a vizet. Nesztelenül faragja fagyökérből. Egymás után tankok járnak a macskaköveken. Égnek a pocsolyák, a vízvezetékek, a tenyérnyi ágacskák. Így gondoltam? – kérdezte és megtántorodott. Szobrot állított vendégszereplése alkalmával, mondván, hajlandó lenne együttműködni. Csupán azt bizonyítja, hogy az öröm jegyre kapható. Állt a talpán, és összekuporodott.

Megbízott bennük, az emberi méltósághoz jobban illő forradalom napjaiban. Egyik reggel kaptatott a kockaköveken. Fegyelmezetten folytak a távoli robbanások. Körülvették a várost. Belőttek a mi udvarunkra, telkünkre. Arra emlékezett, hogy a személyautó elüti, vagy csak csetlik botlik. Fehér ruhában, bepárásodott szemüveggel az ablakhoz vezették, sorban indultak, a himbálódzás elringatta őket. Nézz ki, mondták, azt lövöd le, akit akarsz. Géppuskafészket építettek ki a műteremben. Zászló lobog, csattan, a falhoz ér. Az asszonyok zsákba teszik a gyereküket, hogy elrejtsék, de hagyják nőni a hajszálakat. Megfeszülnek és megfelejtkeznek. A hátukon cipelik, alig hallhatóan, és mechanikus eszközökhöz folyamodnak.

És tényleg, az út túloldalán tovább. A lélek szirmait tépkedik. Felháborító törekvés, tévedés és megtévesztés. Testté válás,  feltámadás a lábujjak között, csak akkor érthető, ha a törvények ellenére követik el. Feljebb hatol, ahol már lehetetlen tenni a halál ellen. Kigömbölyödnek, vagy egymás copfjába kapaszkodnak a csendes, kihalt épületben. A test ül, és a vér a fejbe tódul. A harcoló öregasszony megmozdul, lábra áll, nekitámassza a fejét a falnak, és lassan megfiatalodik. Suttogni kell, másképp nem érthető. Egzotikus fény, elröhögcsélhetünk, megpróbáltuk kivívni a szabadságot. Lyukas zászlót lengetünk eldobható öltözékben. Kinek az érdeme a hamutartóban hagyott füstölgő cigaretta?

A korsó a földön, egyre tisztább, átöltözik ünneplőbe.

 

A borítókép a szerző munkája.