A Szembe Úszó Mécsek Útja

Húzz haza, herceg,
fel csillagok folyóján.
Vágj fel meredélyen ott,
hol mosolyok mosnak alá
éji partokat. Tekints körül
percre sziklák trónusán,
szeretett kőköreidben.
Felizzó mohák,
messzi tetsző idők
palástolják méltóságodat.
Csendüljön dalod,
édesvizű csermely
liget legmélyéről.
Csillanjon kriptán,
kúton, vízmosásban.
Kövesd mély-erek útját,
libbentsd permetük függönyét,
gyöngyöző vízesésed!
Térj hajlékodba,
titkok padmalyába:
már csak, hol szíved
kacaja lakik.

Bizánci mozaik, V. sz. (Isztambuli Mozaik Múzeum)

(Illusztráció: fh. Sir Joseph Noel Paton: A Dream of Latmos)

Ablak kuckómból
lesem a mulatságot:
ősz ropja táncát.

*

Világ valóját
fátyol-vakablak rejti.
Tiszta a fehér?

*

Vörös szerelem
sárga irigységbe vált s
barna porba hull.

*

Frissen hullt avar
préselt levelet fogad –
elengedtelek.

*

Tarka avarból
lila bimbó kukucskál –
itt az új élet!

*

Pajkos erdőben
avar ropog – birkóznak
a szalamandrák.

*

Méghogy hűs az ősz!
Fürdődézsámban veled
lubickol a hold.

(Illusztráció: Irina Sztukowski: Autumn Leaves Serenade)

Lekéstem az utazást. Kalauz lépteit hallom, és egy olvasókönyvet
cipelek magammal egyfolytában.
Egy kapcsolat anatómiája.
A tartalmát tudom. Meg azt, hogy akkoriban
meghógolyóztam érted a Holdat is.
Ha lerakom a könyvet, idővel majd
könnyebb leszek. De téged, a pehelykönnyű
bomlásom mindig vonzani fog.
Ami meg engem illet,
az ártatlanok védelme.
Ennyi maradt meg a közös utazásunkból.
Hazafelé az állomásról, panelházak hideglelése közben,
magánzónaként maradéktalanul
Önmagam cipeltem tovább.

(Illusztráció: Norma Callicott: Waves of my Dreams)

(„A lélek sziklái és útvesztői” sorozatból)

Talán a léleksziklák is elmozdultak egymáson
Midőn beléd hatoltak kérlelhetetlen fekete szembogarak
Mint elsötétülő lézersugarak reményeket oldó pászta-nyalábjai
Szédülő csendekkel sújtva hazug egománokat
Gyűlölet-csilléken rohangáló felfakadó ősgyűlölet mániákat
Oda-vissza beindítva agyakban rég leragadt idő-mezőket
Hogy a mozgás-káprázat látvány-érzelmein rázzák föl végre
A fulladozni készülő lelkiismeret-molekulákat
Legalább egy félelem szülte imára, ha már
Többre nem is jut a lassan szerves hamuvá égő önpusztító ember-világban
A sziklahasadékok labirintusaiba beszorult gondolat.

(Illusztráció: a szerző alkotása, Mozduló ikon)

Kimaradás TD-vel

Eltávozásra megy az én

Az érkezési oldalon: unikális Indulás.
Önmagunk számára, az identitás
Mind-mind kimondja most magát,
Több alkat egyesül, mint mellény,
Bebújtatott nyakkendő, ing, tavaszi kabát.
Gombok, a csikófejű cipőhúzó, zsebben a Solenard
Pipadohány. Szűz szomorúfűz illatú zsák.
Mind előjön, mint kő, mint házak, mint fények,
Mint ágak! Van arisztokratikus alázat.
Azután a test, a korpusz, az arc, az emlék.
Csipetnyi bánat.
A Szpéró-lepkék. Zsebtükör. Hónalj-stift.
A mítosz persze korlátokat állít az idillnek.
S a pökhendi utókor, a túlélők rendre mellélőnek.
Csak a tomus marad. Az áll meg, ami meg van írva.
A fürdőkád szélén tartott, citromsárga szappantartót
Gondoltam a kiállítás első, élő tárgyává emelni.
Amiben az én-mintás mackó nyaklánca pihent olykor.
Mondta a kurátor, a jól értesült Magritte.
Egy krupié. S az álom egy hajón folytatódott.
Majd a lóversenypálya, Hamletre fogad, nagy tételben,
A Joe Lopicollo nevű nyomozó.
Berendezkedett a könyvkuckóban. (Maradj halott!)
Ebből ne engedj! Chiazmus, deixis. Testvérünk voltál és apánkká lettél.
(Petőfi) A klasszikus retorika egyszerre és transzmutációs
(Felcserélő) felfröccsenő mondatalakzat.
Majd jön a rámutatás terminusa. Szép, míves, irodalmi kaptafa.
Hardvererotika. Bocs, retorika, két fülbevalóval
Egy rózsaszínű, pici borítékban. Két piciny csiga, medúza vagy bodobács?
Föld, erdő, Isten. Szabó Lőrinc morzéja.
Majd Szép Ernő jázminja. Ottlik-bridzs Proust álmában.
Majd a becsomagolt vízpart.
Így élt TD. Így halt.

Apokrif kulcs

Megesett velük

Aki szeretetben marad, Istenben marad.
Mondta a javítások tamburmajorja. TD.
A díva és a koncertmester a büfé kocsiban
Pezsgőztek. A szerző kabátjába voltak
Belevarrva a meta-poétikus citátumok,
Hallani lehetett, hogy fickándoznak egy táskában,
S ahogy zúgnak a metonímiák. A zeugmák.
Oszcilláltak és felfénylettek. A szóközökből
Áradtak a fahéj-, és bodza illatok.
A szeretet kiűzi a félelmet. Minden általa lett.
A pillangó-mintás atlétatrikó meg egyenesen
Patinásnak tűnt. Ódon gránátalma-parfüm
Delejezte. A nagylábujja kinézett a zokni ablakán.
Na és? Megírja majd az És?
Nem találtak se tiltott gondolatokat,
Se rejtett mannát. Köszönés nélkül váltak
Köddé a drón-fejű harcsák. A kalauztáskáról
Lelógott egy szőke hajszál. Amikor a vonatfülkében
Az olvasók szemében kitágultak a pupillák,
Egy selymes, lágy paradigma ereszkedett
A lelkekre. Trillák. Az éden víziója Az élőbeszédet
Szinte teljesen elnyelte a hóhullás.
Haydn zenéje hallatszott. Erre ébredt a bőröndön
Elaludt korrektor. Eszter. Ölbe tett kezekkel tüsszentett.
Majd Mallarmét fogyasztott Rilkével és Baudelaire-rel.
A vonat megállt. Az idő leszállt. A pillanat ünnep lett.

Hanggúla

Kortyolás, pohár és ujjak

A vonó hegyével játszik
S a gyantaporfelhők hurrikánját
A szellem géniusza lélegzi ki.
Kiszabadítja magát, még reggel,
A konfigurációk végtelenéből.
A napsütés egy tökéletes szonett.
Kompendium, mondja a papagáj.
Az íróasztalon a bárány és a zsiráf
Bámulják a többi nippet.
A kanapé redői kibeszélik
Az ellenállhatatlan vágyat.
Inspiráció. Lánykori nevén: ihlet.
A szeretetben nincsen félelem.
Belépni a versbe. Nincs test.
Aranyló cérnán lóg a kilincsen
Egy elkékült tejfog.
Az ügyeletes angyal végre elfog.

(Illusztráció: Bric-a-Brac. 250 Large piece jigsaw by House of Puzzles)

Esti beszélgetés

Beszéljünk azokról, akik a nyár
felén a hattyút már tanítják őszre,
kik szélkakast és zászlót stilizált
józanság partján teremtenek össze;

beszélnünk kell ciszterci druidák
esélyeiről, körükben ki fér el,
s mennyei erdőben mennyi driád
vet számot föld mívelte lelkiséggel.

Kikosarazva mámoros lidércek,
elbabitsoltak melankóliák;
esti beszélgetésre, aki vérzett,

most idegyógyul, szavai leheljék
örökdeden a csend mondattanát:
a fű is Isten embere, s a lepkék.

Helyeslések könyve

A kövek titkos életét titoknak
hagyd meg. Elég, ha a nyelvet teremtőt
teremti nyelv. A többiség eltikkad
csodától, csillagokat nem igénylők;

de őket is mélyűr szomjazza önként.
Isten elnézi, ha a szent tan: lózung.
És megírjuk a Helyeslések könyvét.
Odád érek. Összehatárolódunk.

Létben az ember anomália,
de ha már így, muszáj lesz tudati,
magasabb renddé alakulnia.

Nem én mondom, hogy nem az én molyol.
Halhatatlanságból kisiklani
elég egy élet. Vissza: egy mosoly.

Fehér türkiz

Egyszerre volna részecske és hullám?
Varázstermészetű a valóság itt –
s másutt ugyancsak. Az anyag világít,
láthass végig az energia hosszán.

Összehatárolódni végtelennel
eszme segít, és eszmény biztat vágynod,
a teljességet miféle hiányok
töltsék ki. Földi test is égi hangszer;

a vox humana nemcsak orgonák
jussa: új élet szól hangokon át,
míg sötétben tapogatóznak fények.

Világtalan a csillag, ha csak űrt hisz?
Az ember ritka, mint a fehér türkiz,
de mindenek a semmiben elférnek.

(Illusztráció: Janelle Patterson: Autumn Swan)