Anyák és fiúk

Sosem engedted, hogy felüljek Kincsem hátára.
Csak csodáltalak az erdei lovaglásokkor,
ahogy elvágtattok a bükkfák alatt.
Gengszter sosem maradt le.
Hiába zavart, nem lett volna otthon hagyni szíved.
Rászóltál, ha csípkedni támadt kedve,
és közben gyönyörködtél az ötéves csikóban.
Csutakolás után a legelőn hagytad őket szürkületig.
Ekkor értettem meg igazán,
anyák és fiúk elválaszthatatlanok.

Évelő

Az álmosodó legelőn tanítod a füveket.
Hasra fekve súgod nekik a lovak nevét.
Mikor látogatni kezdtem a tanyát, azt hittem,
a ménes tagjai egyformák,
a fű szúr, a föld pedig süket.
Egyszer megkérdeztem egy fentőfüvet,
hogy találtok meg mindenhol?
Évelő vagy te is,
suttogta a föld.

Zsurlók, lovak, szerelmek

Egyszer elújságoltam neked,
a mezei zsurlók rámtaláltak a réten.
Azt mondtad, ügyes vagyok.
Tanulom a zsúrlókat, a lovakat, a szerelmet.

(Illusztráció: Rachael Koppendrayer: Dala Horse: To Run with Endurance)

A Mémrá tanítása

Az írás emberi alakja

A Tóra elkötelezett hívei elképzelhetetlennek tartották,
Hogy Istent emberhez hasonlítsa bárki
Sőt, az Örökkévaló bármilyen hasonlítgatása
Eleve halálos bűnként jött számításba, mert a hasonlat, mint eszköz,
Kvázi egyenlővé tenni valamit egy másik entitással.
Közös nevező alá hozni a szubsztanciát az esetlegessel?
Már azt engedte volna sejtetni, hogy a klasszifikálás egyfajta uralom-vétel,
Fölülkerekedés jele. Természetesen a Mindenható fölött nem uralkodhat senki,
Még egy metafora vagy egy elképzelés erejéig sem. Mégis, a Biblia írja,
Hogy az Úr, Jah/Adonáj a saját képére és hasonlatosságára teremtett minket,
Tehát a tiltás erre nézve, látszólag, ellentmond a kinyilatkoztatásnak.
Isten megszülte a Messiást, kimondta, szavával hozta be a létezésbe.
A Vele egylényegű Fiút. Jézust. És testté lett Igeként szólt –
Aki végül az Újszövetségben megjelent testben és vérével váltott meg.
Az Isten képét, ikonját, az embert.
Végül azt a parancsot kapjuk, hogy legyünk szentek, mint Isten.
Tehát kezdjünk el hasonlítani Rá.
Az ellentmondás feloldása egyértelműen a Mémrá.
Az írásnak a bensőnkbe kell kerülnie, hogy természetünkké váljon.
S ez az örökkévaló Szellem által lehetséges.[1]

Szó nélküli alap

Inspiráció folyója

Megint a szubsztancia csinál kiutat. S a szellem meg lapozgatja az átírt forgatókönyvet. Átfogó, tendenciák: a helyreállítás és az elpilledés. Mintha szférák szállítanák az értékeszményt. Plasztikus bölcselet. Hemzsegnek benne a kurzív karakterek. És szerkeszti az életművét a lelet. Talált tárgy. Az alkotó fantázia az Úr lelkében nyugszik. Mintha egy szilárd jellem lakna a bekötött papírtömegben. A könyv szeme éjjel is nyitva van. Álomi szerviz, ami a meghalást tartóztatja fel. Íme: látomás és hatás. Mindig ki van téve az újraértelmezésnek. Az üzenet, ami a műben hozzáférhető. A remény széttrancsírozott, de összerakható teste. az a szerencse, hogy ki vagyok választva. Ámen a hegyen lakik. A létezésen kívülről érkezik a megoldó képlet-élőlény. S az égből remek gondolatok hullnak. Egy összefüggés áll össze: pillanat. Mint aki mészárszékre vitetik, hallgat.

[1] Ruff Tibor, teológus ragyogó könyve alapján, Az Újszövetség és a Tóra. Jószöveg Műhely,  Budapest, 2009.

(Illusztráció: Marcus Sherman: Sententia)

Szép világ

virágzó világ
mint illúzió éltet
gyilkos egy élet

Várok

a múlt egy átok
a jövőtől még félek
állok a ködben

Törés

ugorj a tóba
ha vékony jég borítja
akkor értesz majd

A reggel szava

szólít a hajnal
mert tudatni akarja
Ő is jégből van

Kertész

és most haldokló
virágok világában
kapálok gyomot

(Illusztráció: Mandy Disher: Ice Flower)

Kartonmagány

átázott kartonon ült az öreg
lyukas pokróc alól dugta ki a lábát
poros arcú nő lépett mögé
fogaikat egymásba vájták
megborzongtam
néha jó félni

Repedések

Barna tenyérrel integettünk a nyaralónak,
mielőtt beültünk a szürke Daewoo-ba
és elnyelt minket egy porfelhő.
Azon a nyáron temettem el először apámat.
A strand homokja úgy fogadta magába,
mint régi jó barátot. A hanton nem voltak repedések.
Órákig tartott a ceremónia, mégis éveken át ismételtük,
azt hiszem, azért, hogy mindketten készüljünk rá.
Csendben figyeltük egymást a végén, nem nyíltak
köztünk a szavak, de egyszerre lélegeztünk.
Néha fel tudom ismerni a mozdulataimban,
de sikeresen túléltem a nevét.
Már csak akkor riadok meg, ha látom megmozdulni a
földet, és a rések közt integető karokkal nyúl utánam
a kapkodva növő emlékezet.

Sarló és kalapács

Emlékszem, ahogy rohantam utána
záporeső mosta le vádlinkról a sarat,
miközben átvágtunk egy búzaföldön.

Már sajnálom, hogy nem volt a kezünkben sarló.
Nem tudtam learatni az egyetlen pillanatot,
amit apámmal töltöttem
és szép volt.

Tulajdonrész

A testek ölelésébe könnyen el lehet fáradni,
ahogy egyre feszíti a megígért szavak közti
távolságot a kihízott idő.

Lehajtott fejjel ülök a rám roskadó szürkületben,
miközben a neved ismételgetem és minden perccel
jobban értem, az örökké neked azokat a napokat
jelenti, amíg a tulajdonod voltam.

Elfáradtam a testek ölelésébe,
lelkek érintésére vágyom.

(Illusztráció: Vincent van Gogh: Rain, 1889)