A Mémrá tanítása

Az írás emberi alakja

A Tóra elkötelezett hívei elképzelhetetlennek tartották,
Hogy Istent emberhez hasonlítsa bárki
Sőt, az Örökkévaló bármilyen hasonlítgatása
Eleve halálos bűnként jött számításba, mert a hasonlat, mint eszköz,
Kvázi egyenlővé tenni valamit egy másik entitással.
Közös nevező alá hozni a szubsztanciát az esetlegessel?
Már azt engedte volna sejtetni, hogy a klasszifikálás egyfajta uralom-vétel,
Fölülkerekedés jele. Természetesen a Mindenható fölött nem uralkodhat senki,
Még egy metafora vagy egy elképzelés erejéig sem. Mégis, a Biblia írja,
Hogy az Úr, Jah/Adonáj a saját képére és hasonlatosságára teremtett minket,
Tehát a tiltás erre nézve, látszólag, ellentmond a kinyilatkoztatásnak.
Isten megszülte a Messiást, kimondta, szavával hozta be a létezésbe.
A Vele egylényegű Fiút. Jézust. És testté lett Igeként szólt –
Aki végül az Újszövetségben megjelent testben és vérével váltott meg.
Az Isten képét, ikonját, az embert.
Végül azt a parancsot kapjuk, hogy legyünk szentek, mint Isten.
Tehát kezdjünk el hasonlítani Rá.
Az ellentmondás feloldása egyértelműen a Mémrá.
Az írásnak a bensőnkbe kell kerülnie, hogy természetünkké váljon.
S ez az örökkévaló Szellem által lehetséges.[1]

Szó nélküli alap

Inspiráció folyója

Megint a szubsztancia csinál kiutat. S a szellem meg lapozgatja az átírt forgatókönyvet. Átfogó, tendenciák: a helyreállítás és az elpilledés. Mintha szférák szállítanák az értékeszményt. Plasztikus bölcselet. Hemzsegnek benne a kurzív karakterek. És szerkeszti az életművét a lelet. Talált tárgy. Az alkotó fantázia az Úr lelkében nyugszik. Mintha egy szilárd jellem lakna a bekötött papírtömegben. A könyv szeme éjjel is nyitva van. Álomi szerviz, ami a meghalást tartóztatja fel. Íme: látomás és hatás. Mindig ki van téve az újraértelmezésnek. Az üzenet, ami a műben hozzáférhető. A remény széttrancsírozott, de összerakható teste. az a szerencse, hogy ki vagyok választva. Ámen a hegyen lakik. A létezésen kívülről érkezik a megoldó képlet-élőlény. S az égből remek gondolatok hullnak. Egy összefüggés áll össze: pillanat. Mint aki mészárszékre vitetik, hallgat.

[1] Ruff Tibor, teológus ragyogó könyve alapján, Az Újszövetség és a Tóra. Jószöveg Műhely,  Budapest, 2009.

(Illusztráció: Marcus Sherman: Sententia)

Szép világ

virágzó világ
mint illúzió éltet
gyilkos egy élet

Várok

a múlt egy átok
a jövőtől még félek
állok a ködben

Törés

ugorj a tóba
ha vékony jég borítja
akkor értesz majd

A reggel szava

szólít a hajnal
mert tudatni akarja
Ő is jégből van

Kertész

és most haldokló
virágok világában
kapálok gyomot

(Illusztráció: Mandy Disher: Ice Flower)

Kartonmagány

átázott kartonon ült az öreg
lyukas pokróc alól dugta ki a lábát
poros arcú nő lépett mögé
fogaikat egymásba vájták
megborzongtam
néha jó félni

Repedések

Barna tenyérrel integettünk a nyaralónak,
mielőtt beültünk a szürke Daewoo-ba
és elnyelt minket egy porfelhő.
Azon a nyáron temettem el először apámat.
A strand homokja úgy fogadta magába,
mint régi jó barátot. A hanton nem voltak repedések.
Órákig tartott a ceremónia, mégis éveken át ismételtük,
azt hiszem, azért, hogy mindketten készüljünk rá.
Csendben figyeltük egymást a végén, nem nyíltak
köztünk a szavak, de egyszerre lélegeztünk.
Néha fel tudom ismerni a mozdulataimban,
de sikeresen túléltem a nevét.
Már csak akkor riadok meg, ha látom megmozdulni a
földet, és a rések közt integető karokkal nyúl utánam
a kapkodva növő emlékezet.

Sarló és kalapács

Emlékszem, ahogy rohantam utána
záporeső mosta le vádlinkról a sarat,
miközben átvágtunk egy búzaföldön.

Már sajnálom, hogy nem volt a kezünkben sarló.
Nem tudtam learatni az egyetlen pillanatot,
amit apámmal töltöttem
és szép volt.

Tulajdonrész

A testek ölelésébe könnyen el lehet fáradni,
ahogy egyre feszíti a megígért szavak közti
távolságot a kihízott idő.

Lehajtott fejjel ülök a rám roskadó szürkületben,
miközben a neved ismételgetem és minden perccel
jobban értem, az örökké neked azokat a napokat
jelenti, amíg a tulajdonod voltam.

Elfáradtam a testek ölelésébe,
lelkek érintésére vágyom.

(Illusztráció: Vincent van Gogh: Rain, 1889)

zölddzsekis nő

egyre nagyobb szimpátiát érzek az utcán ordítozókkal
akik dühüket nem nyelik vissza
nem udvariasak és nem halkak
nem akarnak „közlekedni”
hanem zavarnak és artikulálatlanul lökik ki magukból az elviselhetetlenséget
mint itt ez az őszhajú, zölddzsekis nő
folyamatosan, megállás nélkül mondja
néha nekivadul
nekidühödik
nejlonzacskói fölött rikácsol érthetetlenül
csak egy-egy szó vehető ki, meg hogy többes szám második személyben beszél
ti! ti!
köpi a szót
kiköp minket a földre
nyálfröccsök az aszfalton
nektek! tőletek! titeket! rátok!
szid minket, mint a bokrot, lehalkul, sziszeg
összepréselődő ajkai közt morzsolja szét a világot
és újra kitör
rekedten ordítozik
aztán felszalad a hangja és rikácsol
rikácsolj értem is, zölddzsekis nő

mai düh

bizonyos dolgok annyira közhelyesek, hogy már őket szidni is az
arról nem is beszélve, hogy nincs semmi értelme hatszázhuszadszor is feldühödni olyasmin,
ami abszolút mindennapi és kábé az életünk alapja
lett
valahogy az lett
bizonyos dolgok, bizonyos metódusok
minket és egymást kezelések
bizonyos fajta levések, vanások
általánossá válása
rendben, akkor tehát ezekről ne, fókuszáljunk a pozitívumokra
tulajdonképpen
így kezdődik ez az oldal
tulajdonképpen nem is olyan rossz
például lakom valahol
ez mindenképp említésre méltó
de nemcsak lakom: ki is mehetek
a kaja meg a számlák, az ilyen-olyan díjak, amiket manapság fizetni kell, szintén folyamatosak
az alapvető egzisztenciál-minimál valahogy, csodák csodája
és épp nem akar kinyírni semmilyen hivatal se
aztán, nagy újdonság
dolgaim megvalósítása is történik
leépítettem egy csomó mindent, ami ennek útjában állt
először is egy sereg idiótát
lapátra velük, kidobni a ballasztokat
a magánéletemben nem vagyok hajlandó se szórakoztatóipari, se karitatív, se pedagógiai  tevékenységet végezni
mi ez, valami szociális projekt
önmagam redukálása egy-két részterületre
ó te, te… süketsszívű! tökszívű!
úgyhogy szevasztavasz, lehet menni
hátat fordítottam az engem kizsákmányoló és tönkretevő – a tönkretevésemre épülő – munkahelyeknek is
felmondtam, leléptem, beintettem
drámaian, hivatalosan vagy eltűnéssel
és nahát, milyen érdekes, elkezdtek megvalósulni a dolgok
a dolgaim
lettek létrehozások
egyik a másik után
ahhh kibontakozás!
ezt még ebben a mostani helyzetben is elmondhatom
de mégis
és itt érkeztünk el újra ugyanoda
ahová nem akartunk, amit ki akartunk kerülni
hogy de mégis
és ez most ugyanaz lesz, mint az eredmény-oldal
hogy de mégis
ez mind csak én vagyok
csak én
a „csak” mindenféle értelmében
saját erő
végre –
de kit érdekel, ha se közös játék, se közös tervezések,
se közösség, se közönség, se közeg!
hol a köz-?
csak a közhelyben és a közönyben?
hol a csiszolódás, kavics a kavicsok közt, a folyóban?
hol a megosztás? csak szósölmídia-fogalom?
a relativizálásból elegem van
ezt hívják más szóval „pozitív gondolkodásnak”
holott csak arról van szó, hogy az ember bedobja magának az agyába azt, hogy „mihez képest”
és ezzel ping! egyből olyan, mintha nyert volna
vagyis pontosan az, amit én csináltam most –
holott NEM a részeredmények a lényeg!
NEM a tulajdonképpen!
NEM a mihez képest!

(Illusztráció: Karen Richardson: Superior Sunbathers)