ne gyere
(gonosz fény)

ne gyere
az égből gonosz fény szivárog
fákat tett keresztbe az úton a szél
kialvatlan szemmel gyűrt
felhőket látok
rémesen csikordul az ablakzsanér
résre nyitott ajtón
a vérhold bebámul
hintázik s az öreg bükkön fennakad
a madáretetőt csillagok szurkálják
madarak holtteste a bokrok alatt
ne gyere
a tetőn óriás lyuk tátong
belógatja lábát a hajnali csönd
korhadó szarufák vonala meggörbül
vihar előtti feszültség odafönt
ne feszegesd osztriga-szívemet késsel
elvesztettem rég a
mesék fonalát
gubanc-hegyeim karéján elbotolnál
megkapnád a közöny
méregpoharát
nincs hely mellettem a
benti magán-éjben
nincs szerelem-lámpás
vagy mi kéne még
nem lesz újabb kezdet
semmiféleképpen
idővel mindenki szíve körbeég
ne gyere
az égből gonosz fény szivárog
fákat tett keresztbe az úton a szél
vén csontokba bújva a
szerelem átok
hogy
benned is csalódjam
annyit nem ér

***

Fenyőcsúcsról csillagot

Sokszor ültünk hétszer három éve
a kályhánál, kint a tél, s hideg,
félelmet és gátlást félretéve,
körülzsongtak langyos tévhitek,
kizártuk a hangos, vad világot,
bízva, elég erősek vagyunk,
hogy átadjuk egymásnak a lángot,
a közönyt meg legyőzzük magunk,
ami vár, kiválasztottak sorsa,
átlátszónak tűnt a sok talány,
rakosgattuk álmainkat sorba,
szívünk fiatal volt és vagány,
beszéltünk a hetedik szobáról,
mennyi tudás, titok bújik ott,
s teremtünk majd az utak porából,
s fenyőcsúcsról szedünk csillagot,
és nem tudom, hogy történt, barátom,
túl nagy a csend, az erdő közel,
kikövezett utakon jársz, látom,
kihűlt világ az, mi átölel,
az életünk lassanként elolvad
mint a gyertya, ez is tiszta giccs,
több már a “múlt” kevesebb a “holnap”,
az ajtókon nincs zár, csak kilincs,
cserépből nem építettünk várat,
oszlanak a régi illatok,
de valahogy tompább, ami fájhat,
fenyőnk sem érintett csillagot,
a szabadság is kétélű fegyver:
ha nincs, rab vagy, s elkallódsz, ha van,
jó lenne már találkozni egyszer,
de lehet, hogy elunnám magam.
Hellerup, Koppenhága, vagy London,
álom volt tán s jött az ébredés,
azóta ezzel csak az a gondom,
hogy minden más barátság kevés.

Emlékszem, kezdetben még nem volt mire,
de volt kire szegezni tekintetünk,
noha, kezdetben még mi sem voltunk,
magunkon kívül vesztegeltünk.

Emlékszem, egyszer csak eszünkbe ötlött
a külvilág, hogy sziporkázik a Nap
sugározva ránk Isten aranyát
a felhők felett s a csillagok alatt.

Emlékszem, a távoli ragyogásra,
az éhségtől kopogó szemekre,
miként sóvárogtak az élet után
az időtlenségbe préselődve.

Emlékszem, egyetlen detonáció,
hirtelen a semmiből valami lett,
s míg testet öltöttünk magunkra
hittel ruháztuk fel lelkeinket

Emlékeznék, de képtelen vagyok,
meddig tartott e csodás stádium?
Hűtlenek lettünk szabadságszédelgők,
mint véráramban a narkotikum.

Emlékeznék, de ellene állok
az idea szédítő vonzásának,
mely tükröt tart ártatlanságunk elé
felfalva maradék méltóságunkat.

Emlékeznék, de ha akad is mire,
nincs már kire hivatkozni e földtekén
magunk maradtunk vétkeinkkel,
mint megkerülhető ellenvélemény.

(Illusztráció: Gill Bustamante: Anticipation)

KÉKBEN

Kékben játszik a véletlen,
szemedben tenger,
azúr mélység tükröződik bennem,
a lélek bíborban éled,
ultramarint kever és kér,
a három lépés már nem kell,
kékben ketten,
türkizt taszít a vágy,
testünk tűzpiros ágy,
időtlen rév…
Milyen titkokat rejthet a „még”?
Egy születő kapcsolat enciánba lép!

ÚJÉVBEN

Szilveszter éjjele van,
varázs libben a titokban.
A tegnap táncol, sír és kacag,
harsányan forog a forgatag…
A létünk zúg és zajong,
talán túléljük valahogy.
A holnap is ünneplőben vár,
majd halványul a zaj, a perc megáll,
a lelkünk a mélyben
levedli hozzánőtt álarcát,
felölti a szépet, a tisztát,
a zene megrendülve szól,
és hófehérben megszületik
bennünk a jó.

ADVENTBEN

Még vagyok neked!
Cipelem a keresztet szívemben,
melynek fele tiéd…
Uram, a lét mindennap felemészt,
kérlek, szeress minket,
ne adj több szenvedést,
küldj nekünk békét, erős hitet,
a kegyelem legyen miénk,
gonosz ne kísértsen benne,
kárhozz minket szeretetre,
teremts lelkünkben nyugalmat,
űzd el az aggodalmat,
add, hogy ne legyünk mostoha!
Ennyivel beérnénk,
többet nem is kérnénk,
már nem lázadunk,
hűek maradunk örökre.
Uram, légy igaz bíránk,
itt nagy szükség lenne rád,
váltsd meg a bitangját,
javuljon végre az ember,
virágozzék a türelem,
abban a mennyország!
Erősítsd meg a lelkünket,
hogy soha ne féljünk!
Istenem, kérve kérünk!
Jó, hogy vagy nekem!
Várakozom Jézussal szívemben,
advent fénye bennünk ragyog…
Veled én is megváltott vagyok!

a fiúk

ketten jönnek
kimosakodott gyerekek valami céges buliról
vakító fehér kocka ing, szorosan belegombolva a két dalia
vajon a kezdődő háj repeszti így őket vagy az önbizalom
hátranyalt haj, ragyog rajtuk az éttermi vacsora
tisztelettel megállnak tisztes távolságban
röviden meghajtják magukat, aztán elkezdik
lenne egy kérdésünk, mosolyognak
a leereszkedő, jóindulatú biztatást nehezen tudom megkülönböztetni a magabiztosságtól
felváltva beszélnek, mintha követek lennének
két egymásra nem hasonlító, mégis egyforma iker
kafka kastélyának két bizniszmen hírnöke
már egy ideje néztünk téged a teraszról a többiekkel
nagyon érdekes, mi ez, amit csinálsz?
tánc? küzdősport? valami keleti dolog?
vakít a ropogós kocka ing, akár szobor is lehetne
hirtelen újra megértem a hiperrealistákat és a pop artot
már vagy két órája ugrálok itt a víz mellett, mint akit felhúztak
dobáltatom magam égtől-földtől
zene nélkül
mit is gondolhattak ezek
pantomim? sztrítdensz? vagy tájcsi?
nem, vagyis csak úgy, improvizáció
mosolyognak és bólogatnak, ahá, csak úgy!
fejüket oldalra biccentik, jeléül a búcsúzásnak
hát akkor… nem is zavarunk!
a mosoly, a biccentés, a fénylő vörös arc a kezdődő toka fölött
meghajtják magukat megint
röviden, aprón, cakkosan
nehogy azt higgyem, hogy akarnak tőlem valamit
nem elég a valóság,
be akarják biztosítani magukat a látszatok ellen
és ezért mindenféle preventív eszközöket vetnek be
ezért is jöttek ketten, többek közt
de amúgy sem vagyunk egymás esetei
a kicsattanó arc és az ing, amibe még éppen beleférnek, meg a hosszú orrú, fényes cipő
más ideálokat enged sejtetni,
mint itt ez az én
a turkálós melegítőben, fejbúbra kötözött hajjal, vonalvékonyan,
érthetetlen elszántsággal

a fiúk eltűnnek
visszamennek enni-inni a teraszra,
ahol majd elmondják a tapasztalataikat érthetetlen velem
én maradok tovább a parton
újra mozogni kezdek
a sétálók mögöttem egyre ritkulnak
és a lépcsőn is egyre kevesebben ülnek már
félkört horzsol a szakadt sportcipő, nyomában száll a por
sötétedik
egyedül maradok a vízzel
meg az éles, sárga holdsarlóval odafönt

kád

éjjel két óra és én épp a kádba szállok
a jó nagy félköríves sarokkádat élvezem
zubog a víz, orromba mászik a fürdőolaj szaga
te pedig ekkor már órák óta dolgozol
pulverbeschichtungsanlage – így hívják a mai aktuális gépet
hát meg kellett néznem, hogy mi a fene az, képen is, hogy fogalmam legyen
éjszakai műszak tíztől hajnal hatig
úristen, hol vagyunk, buchenwaldban?
a legnagyobb leállások és corona-szigorítások alatt is
teljes lendülettel kell gyártani az ipari polcrendszereket
termelni megszakítás nélkül egész éjszaka
a gépre ütemezve, a géphez alakulva
a nyolc órán át tartó csikorgásban elolajosodva, elfémesedve

ez az egyik oldal
a másik, hogy én egyedül fürdök itt
így telik el az idő
az időnk
ahelyett, hogy engem fürdetnél itt az illatos gőzben
mellém merülnél a széles, kerek kádba
és hozzám igazítanád magad, az én nagyon is organikus formámhoz
az én nagyon is organikus ritmusomhoz
és engem olajoznál, kenegetnél és mindenféléznél
arany olajcsöpp! most és akármikor

de most ez az egész, ami én vagyok a kádban
egyedül fürdik sajnos
felnyújtom a lábamat és megfeszítem
a habos vízből a levegőbe szúr
egész messzinek látszik
most a lábam az átló a fürdőszobában
mennyivel jobb geometria, nem?
felnyújtom a másikat is, kicsit egyensúlyozok
csillogó foltokban lesimul róluk a víz
aztán elképzelem, hogy bejössz az ajtón
áhh hagyjuk a robotlétet,
a munkát, pénzkeresést, járványt, szabályokat
egyszerűen csak gyere ide MOST
és robbantsuk szét az időt

havas erdőkből (1–2.)

(1. variáció)

havas erdőkből írunk egymásnak üzeneteket
szoros, szűk, szigorú tél

lábad alatt ropog a vak hajnali hó, mikor munkába mész
és alattam óriás, szürke mozaiklapok, mikor rámegyek a befagyott folyóra délután
az erdőben hallani a hópihéket
kék-lila árnyékok, a szilárd folyón állva hallom a hideget
az üvegerdőben most elpattannak az ágak
és a sötétfehér neonlámpában zúg a hajnali hideg
összehúzódott, kicsi élet
minden kondenzált, sűrített, tömörített,
a dolgoknak is csak felét mondjuk ki
a másik felét magunkban tartjuk
de néha nem lehet
néha kilélegezzük, bele a telefonba
közvetlen közelről fülembe fúj a hangod, ahogy széllel szemben kaptatsz a hóban
már több, mint három hónapja nem láttuk egymást

havas erdőkből írunk egymásnak ahelyett, hogy a havon szeretkeznénk
fehér erdő, kék éjjeli homály, foszforeszkáló hajnali lámpák
mintha nem lenne város ezekben az üzenetekben
hóban te nyersz, szélben-vízben én
bár te is küldtél egyszer egy esőt
tág rétek, falu széle, vízpart – ez én vagyok

öt óra harminc, még koromsötét
munkába mész
árnyékod belenő a képbe, ahogy a lámpa mögötted elmarad
mész, árnyékod a havon egyre fogy
aztán a közeledő lámpa fénye hátravet, te maradsz el, és a lámpa nő
egy pillanatra lihegve megállsz
látlak, sötét hajnalban munkába menő

szétaludt fejjel, nagy boglya hajjal kikelek az ágyból
akkor látom, én, a későnkelő

mikor este a fürdőszobában vetkőzöm, szinte meglepődöm
a zuhany alatt az jut eszembe, hogy a múltkor épp zuhanyozni készültél, mikor hívtalak
és persze mondtad is
elejtetted, mintegy véletlenül
hogy most jöttél meg a havas erdőből, és forró zuhany kell,
olyan forró, hogy bizseregjenek tőle az ujjaid
állok a gőzben, a zuhany forró
bizseregnek tőle az ujjaim

(2. variáció)

havas erdőkből üzenünk egymásnak
mintha nem lenne város ezekben az üzenetekben
se forgalom, bevásárlás, munka, lakáskeresés,
sőt emberek se
csak erdő, növények, állatok
víz
(a víz én vagyok, az erdő te)

az ég nálad most világoskék üveg, nálam meg vatta, égtelen
nálad fehér bóbitás a kert, itt hosszú vesszőárnyékoktól csíkozott az út
ott pattogzik le épp a jég az ágakon, szikrázó nappal a gyémánterdőben
nálam borongó homály, a hóhullást is hallani
a dombon vézna, elgyötört füvek, ahol megállsz
mellettem fémes vízben áll a nádas
lépteid alatt csikorog a hó, ahogy munkába mész a hóesésbe szívódó neonok alatt
zúg a hajnali sötét
én csúszós fekete sárban megyek, az útszélen ősi avar
árnyékod a lámpafénybe belenő és újra elfogy
látlak, sötét hajnalban munkába menő
birkák rágnak közömbösen az erdei úton, amerre mész,
a házatok elé mosómedve téved, megriad az ajtónyitástól,
ágyadba öreg, horkoló macska gömbölyödik
nálam sötétkék fényű szarkák repülnek elő a fenyőfák közül,
és az autók közt róka surran, az utcánkban lakó –

mikor este a fürdőszobában vetkőzöm, szinte meglepődöm
egyfolytában vastag melegítőben vagyok, a többi réteg még erre jön
hóbundát hordok én is
most meg hirtelen itt állok a gőzben a forró víz alatt
ami olyan forró, hogy bizseregnek tőle az ujjaim
aztán aranysárga, virágos, meleg olajligeteket kenek magamra
lesz egyszer itt az én kezem helyett a te kezed?

(Illusztráció: Gill Bustamante: Escape Through The Bluebell Wood)

rejtett világ

árva magánhangzók
mással hangzanak
élethangok kettéváltak
néma hangszalagok
lezárták ajkad
a harmat lett
csended magánya

eltévedt idő

mire megérkeztél
már nem az az ember voltam
aki várt rád

jelenleg

inkább tagadom mint vállalom
(magam)
fejembe kúszik majd végigfut hátamon
(szótlan)
nem mondom el csak szűrve sejtetőn
(útvonalam)
túl sok a látszólag megértő illető
(s a komolytalan)
nem tudtam hogy egyszer majd tagadok
(mást is)
a jó érzés céltalan
(mint önámító frázis)
ne gyömöszöld tovább ha megtelt
(már nem kell több öntelt)
…és elborít mindent a messzi tenger
(még az Óperencián túl is)
volt egyszer egy ember…

Sírvers

Rossz helyre mártottam pennámat,
kedvemet szegte, hát így jártam.
Lara ma szomorú,
csipkés a koszorú,
égess a síromon gyertyákat.

Kaotikus koreográfia

a mélységek felett
szürke kavalkád lebeg
-a dacoló természet túlélése-
fulladó árnya lassú sorstánc

Színek és formák

A tavasz kibontja a nyár virágzását.
Az ősz lombhullató elmúlás.
Oltalmuk a tél.

álcázott forma és versbontó

a kakukkfű nem
más fű igen
ne nevezzük nevén
ha kellően hat
angyalnak véled az ördög képét
megkövezed önszántadból a pokol szintjét
ne ítélkezz
ma mindenki menekül
ki egy házba
ki legel a mezőn állattá válva
ki egy yam gyökeret rágva
megkérdezi: mi a pálya
az élet kevésbé az ami…
lehetetlen színekben hiába valami
ne legyél megbántva ha meddő a szolgálat
az önzetlen cselekedet állandó kockázat
úgy formálnak ahogy kedvük tartja
a megeresztett gyeplő szabadabb -látszatra
körötted parittyák zizzennek portyáznak
a páciensközpontú orvoslás még beválhat…
ha nem tetszik semmi
válthatsz
új klubod neve legyen: a látszat

(Illusztráció: Kate Bedell: Sun Goddess)

Összkép

A kapu Senkiföldjére vezet
ilyenkor november végén,
az ágak ködbe bújnak,
mindenütt halálos csend.
Lelassult a szívdobbanás
a nedves padra vésett
szerelmes üzenetben, a
támla mögött kuporgó csipkebogyó
ráncos bőrébe szorult magvakba
beleszáradt az örökkévalóság.
Hatalmas állókép a kert,
beakadt a vetítővászon az
égi tekercselőben…
Földönfutó lettél te is,
nem tűröd az Idő érdes tenyerének
simítását… húzna, rángatna
magával,… ügyesen próbálsz kitérni
dühe elől… még van benned remény,
a szél üzenetet hozhat Kelet felől.
A félig kivéreztetett élet követ lankadatlan,
szemedben sziklarajzokká kövesedik a táj,
fagyos tárgyak bánata zuhan rád,
égen-földön télidő van.
Valamiből mégis építkezned kell,
hogy bizonyíthassad létezésed hitelességét.

Visszatérő képek

A koponyaűrben megint nagy
a nyugtalanság, a kéreg-csatornákban
ott rekedt valami kitörölhetetlen
emlékkép; velem hallgat, s én vele hallgatok.
A múlt bűzmirigye kifakad újra meg újra,
nem tudom kitépni a gondolat gyökerét,
a távoli gyermekkacaj elbújik a levendula
dombok hajlatába, többé nem hallatszik már,
elsodorta az örvény, a ferde frufrus kislány
is megszökött, beszippantotta az apátság
zsolozsmázó harangjátéka.

Szemfényvesztő fölénnyel hajol fölém
a maradék élet fegyverhordozója,
pimasz önbizalommal hatol csontjaimba,
véredényeimbe olvad, s már nem tudok
új sarjakat hajtani, görbület maradok
remegő virágszáron.

Anyám már régen kibérelte helyét
a romlás műhelyében,
egy távoli kőszív morzsáit szedegeti,
ott, ahol ő sincs már, s a keresett személy
is hiányzik, senki nem nyújtja a kezét.
Megtanulta nem szeretni, akit szeretett,
megtanulta csigaházban növelni a teret,
megtanult a szél hajába kapaszkodni,
s most könnyű fehér porként kavarog
az éjsötétben, hogy hajnalban égi madarak
tollain utazzon a nagy üresség birodalmába,
hogy végre valaki lehessen az észrevétlenségben.

Tolerancia

Álmodban hallgatnak
a fegyverek,
elalszik a homályban
a láng,
csend ül rád
a kiürült térben,
s megfeketedik
a hajnali aranypor.

Álmodban törött
lépcsőkön oson a szél,
hideg köveken
botladozol,
sötét nyílásokban
remeg a lét,
virág-arcod
megmarja a tél.

Álmodban megtaláltad
a búvóhelyet,
ott, ahol neked egykor
kavicsból raktak hegyet.
A Föld illatába
fontad a hajad,
tudtad mit jelent
az ősi legenda,
s nem volt önámítás
a tolerancia.

(Illusztráció: Claudia Tremblay: Blonde Mother and daughter “our path”)