Ezüstös fényű szürke csepp-zuhatagok vágnak maguknak utakat
Süvöltő sivítás-sírásokkal vernek föl rég szénné vált hamukat
Most már tényleg végleg vége minden vágyvarázsos partinak
Feltámaszthatatlan szavak hevernek szanaszét oszló koporsók alatt

 

 

(Illusztráció: Kiss Tamás alkotásai: “Ecce homo”, “Homo deus”, “Atomcsapás után” )

 

BÚCSÚVERSEK TALÁLKOZÁS ELŐTT

Változó arcod

volt egy arcod amiről mindig azt hihetném véletlenül láttam meg ha le nem hozza a felső ukáz postája hogy szándékos minden ami szervezetlen
akkor elneveztelek nyírnek és átmentünk huszonöt réteg félreértésen
más bőröd azóta sincs csak kicserélődött
ugyanaz a bőr kicserélődött
állsz a hó felett az arcod fehér sápadt és sajnálom hogy tudom
ahogy látom hogyan futnak benned a folyók a torkolatot

most már nem érdekel és szeretném nem tudni
de tudom tudom tudom
hogy
nincs

ez a te ajándékod az örökségem a pillanatból
arcod egyetlen vonása
eltűnésed

amikor újra és újra és újra bemutatkozunk

 

♈︎
kérdezem már nem beszél
fák közt járok ő a szél

 

♈︎
Alámerülve habok torkaiba
egyszercsak ringató
és már nem is ember vagyok
hanem hal.

 

♈︎
virágos rétet vártál
voltam hideg és hó
jó így is

 

 

♈︎
cinegék röpte
szalagot köt csokorba
havas fű felett

 

♈︎
Nagy ember
erdőn át
létrát visz
lelke a szél…

 

♈︎
első tavaszi este
újhold
sapka se muszáj

 

♈︎
mitől bírja ki a fű hogy összevissza hajlik letapossák
lerágják és eszébe se jut
hogy lehetne más is?

 

♈︎
megállok a fenyőfa alatt
számba csorog a madárének

 

♈︎
felkel a nap
régi ismerős

 

 

(Illusztráció: Varga Borbála: virágzó galagonya; védő szellem; Csík. nyeregben.)

 

Holdtér

Hetek óta követed a Holdat,
a pályasíkon egyensúlyozó megújulást.
Az idő, akár egy fej fokhagymát,
gerezdekre bontja, addig zúzza, préseli,
mígnem opálos rejtelem nyüzsög helyén.
(Semmihez nem ragaszkodsz, de a Semmihez sem ragaszkodsz.)
Ablakot nyitsz, hogy beengedd, ami eleve bent volt,
az éjszaka halványuló fényét a szoba sarkaiba tereled.
Utcára vonszolod éveid reliktumát,
lebontod az önmagába hajló lépcső fokait.
Üvöltésed zihálássá silányul, éhes farkas mosolya
pereg arcodról. A tűzfal domesztikál,
pórusaidba szivárog a téglavászon összes graffitije.
Évezredes zuhanással dőlsz a padra,
színültig töltve áhítattal, mint aki túlélt
egy légikatasztrófát, és azóta szárnyakat ragaszt
minden hernyóra. (Légy átkozott, Daidalosz!)
Hajnalban elnevezed a galambokat a téren.
Meztelenre vetkőzöl, máglyát raksz
a levedlett ruhákból, homlokodra szórod hamvait.
Mikrofont szerelsz a térkőre, kamerát a lámpavasra
– hiába. A szemhéjad mögé kell hallgatóznod,
úgy tudhatod meg, mennyi galambtoll fér bőröd alá,
hogy kitömd a hiány huzatos tereit.

 

mustár-asszociációk

(1)

a mustárról olykor te jutsz eszembe
vaj helyett szertartásosan bemázolod és csak
azután helyezed a kenyérre a sajtot szalámit egyebet
összehúzott szemmel fintorogsz a szeletek
száraz felére a nem felkent szendvicseket
ebben az értelemben szentségtelennek nevezed

(2)

a mustárról máskor te is eszembe jutsz
arról mesélsz hogy angol hadifogságban
hónapokon át hasonló textúrájú volt a főfogás
és megfogod a sült kolbászt megmártod a mustárban
forgatod bámulod majd sóhajtva mondod
azóta nem ettél pudingot jelentsen ez bármit

(3)

a mustárról meg éppen te jutsz eszembe
és a francia riviéra ami mellett elhaladva
bámulod a reggel perkusszív fényeit csillogni
a tengeren hatodmagaddal egy kisbuszba zsúfolódva
útban gandia felé narancsot szedni mielőtt végleg
megfojtana a rád csavarodó gyárszalag

(4)

a mustárról végül te is eszembe jutsz
ahogy a baconbe bugyolált juhtúró mellé kínálod
de erről végül nem írsz a búcsúlevélben
amit melletted találnak a padlás korhatag lécei között
csak azt kéred a hegyekben szórjanak szét
messze minden elvetélt próbálkozásodtól

 

(Illusztráció: Dragos Burghiu: Garlic Paste)

 

Kavicsok

Fogatlan, éhessé karcol a vágy,
fullasztó mederbe zár,
s míg kavicsos ágyán fekszem,
a hullámverte stégen
négy lábat mos
a szerelem.

2023. 04. 13.

 

Pálmalevelek

Gurulni, sodródni!
De szürkés az ég,
és fölösleges
az értelmét vesztett idő.

Szeparált lékben
fagyos magány.

Ezt írták a pálmalevelek?

2023. 03. 29.

 

(Illusztráció: Patti Resso: Under the Pier, Surf City, NC)

 

Egy nap

Égig érő tekintetek vágyódása.
Csillaghullás, ezernyi apró pont.
Kézenfogva, kedvesemmel.

Hosszú, egyenes vonalakban
dombtetőn nyíló napkelte,
kutyák ugatása.

Kapualjban ékes szólás,
majd arcodon vendégként,
búcsúcsókból is utolsó.

Krókuszok, nárciszok kísérő
éneke. Zengnek, zúgnak,
süket fülekben nyugtató.

Szoknyás, angyalszerű lények,
szivárvánnyal díszített
fodros masnit viselnek.

Kávé és rántotta szúrós szaga,
illatos. Szemekben megvetés
mögül, árva lelkek sóhaja.

Utak után, madárzajok zöreje,
bár szebb is lehetne,
bár több is lehetne.

Álomból ébredő, téli napok
fehéren villódzó szemcséi,
tavasznak maradva.

S már rég őszi fuvallat nélkül,
levelek poraira lépve,
mindig csak rád gondolok.

Hadként gyűlő, tiszta emlékek.
Képek, rajzok, búcsú idézetek,
a gyorsan múló éveknek.

 

Régmúlt hétköznapok

Halálra koptatott asztalnál ülő magány,
alakjában megfeszül, ez vagyok én.

Korsónyi bánatba csepegtetett szomjúság,
könnycseppek között elmulatott percek.

Pohár alján régi ismerősök,
ködképeknek megsárgult sziluettjei.

Mögöttem nevető alakok, lányok szép sokasága.
Hosszú szőkék, barnák, mind csak önmagukra várnak.

S egyetlen álmom csak, szekérnyi jókedv, vidámság, mi elűzi e sötét, ködlepte

elme ragyogását.

Mert nyári szerelmek gyökereit tépázva,
csak örök gyűlölettel nézek fel magamra.

Soknyi tekintetek, évek vágyódása,
mit egy kartonált söralátét árnyékában
élek át, újra és újra.

 

(Illusztráció: Michael Chesley Johnson: Spring Snow)