Én csak egy álmodozó vagyok, te meg fénylő álom
Gyengéd könnyként hullsz alá a csendben
E véráztatta, haldokló világon
Hajót béreltél egy életre, hogy velünk vergődhess
Boldogtalanságra ítélve tenmagad
Bolond műveletlen milliók miatt
Hogy fordítsák fejüket a világító Nap felé
És szívbéli örömre bukjék az vissza borszínű tenger habjai mögé
De a fejek lehajtottak, a térdek megrogyottak
Égre is éj kúszik, sunyi gondolatokat rejtő
S az agyakban gyúlni vágyó lángot végleg eloltja
A már gyermekkorokra időzített szemfedő
Csendes gondolatok suttogva tűrnek ostoba orkánt
Mint földre hullott ropogva jajgató őszi falevelet a taposást
Minden elhullik, mert ez az elrendelt tragikus rend
Ember, állat, növény mind-mind eltiporható
De a jövendő sohasem
Bár alig mondatik ki egy szó, fogantatik egy gondolat
A fellibbenő jelen palástja máris elmúlt, s eljövendő időkre tapad
Hol is vagyok? Hogyan is juthatnék egy összevissza létezésből haza?
De hol is a „haza”? Kinek a keze, arca, mosolya az,
Ami visszavár egy nem is tudhatod hova?
Valószínű, hogy csupán a belső vágyban van „olyan”
Valaki, akit a külvilágban úgy hívnak, hogy „Senki”
Pedig létezik, csupán kincseit félelem okán, vagy
Megaláztatások elől rettegve önmaga mélységeiben rejti
De süllyedő bárkád végső pillanataiban észre veheted, hogy
Igenis veled van Ő, akit csak te látsz úgy és te értesz:
Egy arc, melyből a csend mindent elmondva szól
Egy tekintet, mely a kozmosz örök életét nyújtja át
S rögtön megvilágosodsz, hogy:
Ez az élet értelmére a válasz, s a szenvedésekért a jutalom.

 

(Illusztráció: Kiss Tamás alkotása)

 

/haikuk/

hajnali erdőn
ezüst harmattól ékes
vadrózsaszirom
–
nyíló gyöngyvirág
te Mária-illatú
rejtőző ima
–
reggeltől estig
gyémántpatájú éhség
lobog szemében
–
hegy magasában
parfümös meztelenség
– Hej, harapj belém! –
–
gyönyörű leány
erdei rét illata
libben nyomodban
–
ó, szőke gyermek
gyémánt ékszer a lélek
koromsötétjében
–
szent fiatalság
vén, szatír lélek mélyén
lobogj, még lobogj
–
a vágóhídra
űzöttek szemeit, jaj
tudd megsiratni
–
elhullt levelek
hullaszagán borong az
ősz: közel a tél
–
lombok alól szól
megtört kőből is beszél
útszéli Krisztus
—–

 

(Illusztráció: Graham Ogden: Winter Leaves)

 

Peter Handke 80 báránya

Évek: pillanatok

Thomas Manntól jött, Cervantes génjei
Éltetik, Tolsztoj inspirálja naponta.
A lelke a pecsét, műgond a gondja.
A nyilvánosságot, mint csomagolást, kibontja.
Analizálni akarja a csillagos eget.
Várni, hogy megjelenik a neki szóló jel.
Megvárni a reggelt a verandán,
Ülni a kősziklán s a lankán.
Ahogy rászáll a margarétára az első méh.
Az est becsukódva zárja magába
Az ént, hogy boldoggá abálja.
Majd a hajnal kinyitja a kaput
Csupa Debussy, Chopin a tranzisztoros rádió.
A szorongás tűnik, és újra apokrif a rezignáció.

 

Dolog, álom és szavak

A jelölő visszahúzódása

Kulcsár- Szabó Zoltánnak

Mintha nem volna anyaga a szónak.
Se a nyelvnek, amiből vétetett.
Gőz és pára minden mondat.
Jelentés nélküli jel. Ékezet.
Csak játszunk a színekkel, illatokkal.
Mintha valamit teremtenénk.
Olyan magabiztos a nem tudás.
Ahogy elképzeli, hogy tartja az ént.
Pedig valami valóságos indult el felém,
És biztos voltam, hogy szeretni akart.
De csak egyre távolodott a part.
Engem meg a felhő magához emelt.
Ihletforrássá változott a hely.
Nem elnyelni, hanem megérteni akart.

 

Létezést talál a szó

Jelölés, kitapintás

Minden szó tartozik valamely dologhoz.
Ha nem dolog volna az, amihez hozzárendelhető,
Akkor gondolat. Vagy épp egy cselekedet lesz az.
Amire utalhat. Jelölés és közvetítés.
Ez a szavak munkavégzése.
Utalni valamire, ami e nélkül
A megjelölés nélkül némaságra
Volna ítélve. A szó mond valamit
A látható, tapintható világról.
Megállapítja, hogy létezést talált.
Talált lenni akarás. Rátapintás a pulzusra.
Az ujjbegy érzékeli, hogy ver a szív.
A szó lefogja ujjaival az adott akkordot
A nyelvnek, mint hangszernek a húrjain.
A gyantával bevont húr a megszólalás pulzusa.
Vérér a hang, ami a szívhez vezeti a lüktetést.
Ezek tehát az ujjbegyeknek kedves helyek.

 

(Illusztráció: Fiona Ross: Ocean-inspired paintings)

 

Audició[1]

Ne feszéjezd magad,
rabszolgának jelentkeztél,
az Úrnő a találkozónkról ma elmarad.
Kezd hűvösre fordulni az idő.
Kérdezek. Volt-e olyan,

hogy az akaratodat meghajlítottad
akár egy arasznyit is? Ezen töprengj el kérlek –
nem hiszem. Előttem, amíg itt ölbe ejtett kézzel
csendben ülsz, még titkolhatnád

makacsságodat, ha a feketémbe kortyolok
– így kérlek – a mozdulataimat se vedd támadásnak;
de van úgy, hogy az ember nem tud nyelni,
a szájpecek jobb tanító, mint gondolod.
Ártatlannak tűnik, de eddig ügyesen
kínzott minden állkapcsot és torkot.

Amíg próbálod megszokni hideg zsibbadását,
de ernyedni nem akar,
kattogjon állad – mint ünő lépte nyomán –
nyál fényétől – puhán az avar

– öntözd meg szőnyegem virágait!
Ó, önfegyelem zsenge késztetése –
ifjúként alázza önmagát
meg ajkaid feszülő kékje.

 

A lepkebáb-szájú fiú

Akárhogy is, a végén mindig háziszolgaként
végezzük. Csak türelem, ha most nem tudsz
hódolni jól bevált, kedves elfoglaltságaidnak,
mert meghatározzák majd, hogy mit tudsz és mit nem,

ettől legalább nem kell tartani – ettől éppen nem.
Vagy betapasztod a szád, hogy a rólunk szőtt
hiedelmeinket ápold addig, amíg
nevetés nélkül képes leszel kiállni

az engedelmességet váró parancsokat,
amikkel együtt majd leléphetsz,
vagy a biztató mosolyt, mely most a csendben
helyet foglaló árnyékodhoz hasonlít –

lepkeszárny-verdeső szádon – a hipótól
Holdszagú lépcső fehér fogán,
gyengéden felkelti a megtorló vonalzó,
hogy eltűnődjünk azon felette, hogy

végezd vele ajkadon a dolgod,
míg felragyog a letisztult kötelesség benne.
Ha elhallgattat a zongorajáték,
halk biccentéssel jelezd, hogy vagy,
és csukott szád lepkebáb legyen.

 

Angyal

Ha az árnyékokban nem
találom fel magam, öntudatlanul
teszem, amit kérnek anélkül, hogy
nevesíteném, ahogy a galagonya

tövises ága ezüst, csipkés hálót sző a bogyók közé,
az ég felé. Ma is elhaladtam mellette.
Megbökni nem tudom, csak tartani
ezüstszálon, dicsérni, és lehullani.

Abba, hogy ezt hogyan méltányolod,
nincs beleszólásom. Méltányolod-e, Uram?
Ami elkészült, amellett szarvas-, vaddisznó-
préda a késnyelet, mint régi templomunkban

az áldoztató rács ember és szentély
között díszítve a közbeeső teret,
jelentéssel övezi fel, noha nincs.
Maradok magamnak lankadatlan elfátyolozva

szemed elől mindazt, amit a bokrok és a fák,
pusztán suttogásommal borzolva fel
hideget és kedélyed elegyítve őket, míg megfagy
az ólban, aki túl mélyen hallgat.

De Gazdám, ne hibáztasd a vadászkutyát,
ha az éjviola-fodros levelek közt messzire
riasztja a tompa, érczengésű harangszót
ugatása, csak hűsége az, ami óvja a telked.

 

Goetia

A törődés bennem ajánlólevél:
pecsétes írás – mely rólam neked szól –
szerződésemen fekete-fehér – jól
látod, ifjú Úr, ne félj tőle – a vér,

opportunizmusunk hű patakja, szél,
mikor béke éjjel réteken honol,
virágszőnyegként, mint Tejút elomol,
belőle unciányi aranyat ér.

Sziromlevelek nyakát törő gyermek,
mosolyogva e hiú szavakon,
mondd, hogy mester, legény, lovag, vagy herceg

ruhájában kívánsz látni, Salamon?
Álomfogó bíbor kenderköteled
fűzöm át gyöngyeit öltve húsomon.

 

[1] ~ lat. auditio jelentése 1. hallgatás, meghallgatás, figyelés 2. óra, oktatás, lecke

(Illusztráció: Luna North: Blackthorn Flowers and Sheep)

irodalmi félreolvasások 22.

stanicli volt a jóbarát
(spicli)
*

írók és olvasók halálozása
(találkozása)
*

szétírók és szétolvasók találkozása
(szépírók és szépolvasók)
*

Mikes Kelemen élő töröksége
(öröksége)
*

az irodalom összeköp
(összeköt)
*

a szóval foglalkozni kell
(a lóval)
*

termő énes ág
(ékes)
*

kulturális sintér
(színtér)
*

Kamu és gyémánt
(Hamu)
*

egyre gyorsabban olvadnak a giccsek
(gleccserek)
*

az irodalom hálózatos szökevény
(szövevény)
*

jöjj el rendészet
te szülj nekem rendet

 

irodalmi félreolvasások 23.

Csámpáskirálynő
(Csárdás)
*

a magyar szürkemarha
nem száll minden ágra
(az árgyélus kismadár)
*

tón a lúd flatus
*

mint fák tövén a metafora
(bolondgomba)
*

panorámás csizmát visel a babám
(rámás)
*

Rabatt Mater
(Stabat)
*

a magyarok 12 százaléka már legalább hetente költő a neten
(költ)
*

retro dal vagy leszbikus vers?
(klasszikus)
*

Villon legszentebb versei
(legszebb)
*

Hamlet dán szalámi
(királyfi)
*

antropodermikus biblioplegia
(bibliopégia)
*

Félig bevarrott élet
(bevallott)

 

(Illusztráció: Rick Beerhorst)

 

Madár voltam

Réce voltam,
aztán lelőttek.
Galamb voltam,
aztán lelőttek.
Fácán voltam,
aztán lelőttek.
Varjú voltam,
aztán lelőttek.
Voltam lúd is,
aztán lelőttek.
Voltam fogoly,
Végül az is maradtam.

 

Holdra szállnék

Egyedül én,
Holdra szállnék
Egyedül én,
ott is élnék
Egyedül én,
fát ültetnék
Búra alá,
várost húznék

Egyedül én,
ásnám sírom
Egyedül én,
papként szólnék
Egyedül én,
mint síró asszony
Egyedül én,
szálló lélek

Egyedül én,
egyedül én

 

(Illusztáció: John Gerrard Keulemans: Arachnothera crassirostris)