irodalmi félreolvasások 52.

a gyömbér a munkaerő ára
(a bér)
*

főkönyvtáros
(könyvfőváros)
*

már az író a költő elvesztette régi gagyogását
(ragyogását)
*

a valóság és a frikció viszonya
(fikció)
*

a jelek minisztériumait kutató alkotások
(misztériumait)
*

lezuhant Veres Péter
(a Veres Péter Gimnázium plafonja)
*

kivitelezett helyzet írónak lenni?
(kivételezett)
*

A KISZ hableány
(kis)
*

letette a lopott szöveget az előszobában
(szőnyeget)
*

hányás számú pavilon?
(hányas)
*

ő lediktálta nekem a könyvet
(dedikálta)
*

több könyvkiadónak is levelet küldtek hogy nyilatkozzanak – könyveik a gyermekvédelminek mondott törvényben felsorolt oratóriumoknak megfelelnek-e
(kritériumoknak)

 

irodalmi félreolvasások 53.

ötlettelen lakóházat ért rakétatámadás
(ötemeletes)
*

vásárolj sírkert-listás könyveinkből!
(sikerlistás)
*

Lóugrás gyomorszájra
(Lórúgás)
*

Egy nap medencében
(Velencében)
*

Európa Kulturális Főorvosa
(Fővárosa)
*

úgy ismerhetjük meg a tihanyi apátság tólevelét ahogy eddig soha
(alapítólevelét)
*

akció és redakció
(reakció)
*

Novák Katalin is beleszólhat majd a Lenin-békedíjak kiosztásába
(Kossuth-díjak)
*

a díjakat minden évben egy tíz főből álló cirkuszi testület ítéli oda
(tíz főből álló bizottság)
*

kijelentése sértő mindazokra nézve akik a kommunista diktatúra megújításán fáradoznak
(lebontásán)
*

már csak a politikai hülyeséget jutalmazza az írószövetség
(hűséget)
*

ritka nagy skarlátja van a magyar irodalomnak
(skálája)

 

(Illusztráció: Kaël: Circus, 2016)

 

beurre demi sel

egyik este claire küldött egy vajat
képen persze
kis kocka breton vaj, sós
ah sóország, guérande!
kibontva és megkezdve feküdt a piros csomagoláson

épp az s-bahnon ültem
és a szokásos lencselevest terveztem megmelegíteni, ha hazaérek
de a képtől olyan kedvem támadt a vajra, hogy bár nem volt otthon kenyér, se semmi
mégis, alig vártam, hogy kezemben legyen a lapos, kerek orrú kés
és kenhessem végre én is a vajat
mindegy, mire

ugyanolyanom volt, mint claire-nek: sós breton vaj, piros papírban
vannak ilyen nagy következmények közös nyaralások után
lefotóztam és elküldtem neki
válasz-vaj
a képen még sárgábbnak tűnt, mint a valóságban
ráadásul nálam még az asztallap is sárga
na nem a vajtól
bár lehetne attól is
vágyaim kivetülése és kiteljesedése: minden levajazva! lekent lakás!
grandiózus tálalása kétszázötven grammnak!

sőt, micsoda bőség, volt még egy másik vajam is itthon
nagy, egész sókristályokkal
mindig, mikor a hűtőből kiveszem és hasas poharából kiborítom, a vajdombban csillog a hó
a sószemekből kis vízcsöppek buknak elő
a vaj könnyezni kezd
vagy izzadni, nem tudom
a csöppek telnek, nőnek, megülnek a fagyott zsiradékon
átlátszó tiszták és picit rezegnek
ez most egy szerelmi vallomás

száraz rizstallért eszem felváltva két pompás vajjal
aszkétikus igénytelenségre a barokk
de tán épp ez mindkettő értelme, nem?
telt, fehér, sima íz, jó vastagon
simítom a kerek, lapos késsel
hol a lágyat, hol a fagyos-törékenyet
hol a kenőset, hol a kristályosat
az egyik olvad, a másik sír
két vajammal
ó
csak én nevetek

 

valaki a tengernél

helena végre elutazott
végre rászánta magát és felkerekedett a titkos szigetre
most ő küld képeket nekem
ahogy pár hete még én küldtem neki bretagne-ból,
ahol claire-rel kalandoztunk a sziklapartokon
szalmaszínű, pomponfejű füvek, zöld vattaalgák,
homokkristályok és só-tükrök között a szélben, ég-óceánban!
londoni kényszertartózkodásában helena mindig sóvárogva válaszolt:
az óceán hírére megmozdult atlanti lelke

azóta már én is és claire is újra beton fővárosok beton utcáin járunk
már nem sokáig, de még egy darabig süt rólunk az a nap
és most én kapom a képeket
és a borult, vad partot most én csodálom sóvárogva itthon a lakásban
mekkora ég! mennyi felhő! a csík, amit a hajó húz maga után!
bretagne már csak emlék, elnyel minket újra a beépített, kontinentális észak
helena képei a folytatás

azt hiszem, ez a lényeg:
valaki közülünk mindig legyen a tengernél
és szóljon a többieknek és mondja el és küldjön képeket
és ha visszajött, induljon a másik
és ő is írja meg és mondja el
aztán a harmadik és így tovább
itt a szárazban nekünk ezt tudni kell,
hogy most is, ebben a pillanatban is:
valaki közülünk!
a tengernél van!

 

(Illusztráció: Fanitsa Petrou: Ocean Hair)

 

A látszat bosszúja

Egy személyre szabott
science fiction dolgozik benned
sokszor csak képzeled a valóságot
megtévesztenek a szenvedély
rezdülései, léted kártyavárán
keresed az illeszkedési pontokat,
újra meg újra átértékeled,
szelektálod az indulatokat.
a megrémült valóság falán
nehéz a kapaszkodás a fénybe,
titkos szándékaid önkívületébe
menekülsz; de hiába vigyázol
minden rejtett csapdára,
a szeretet, mint finomított önzés,
mindenhol belép a struktúrába.
már nem vonz az emberszabású
képzelet, nyers ébredéssel
végtelenített pályára küldöd
a megbolondított rímképleteket.
Mondanivaló keresztjére feszülsz,
kivéreztet a líra bosszúja,
de törtetsz előre rendületlenül,
s nem bánod, ha néha megállsz kicsit,
olykor hálás vagy, ha mások megelőznek,
akkor nem gondolsz saját halálodra,
inkább próbálsz lemaradni,
míg mások gyűjtik a koporsószegeket.

 

Tükör előtt homályosan

A köd már fürtökben lógott, a hangok
tévelyegtek a homályban,
a világmindenség csaknem belehalt
sebeibe, a képletekből megszöktek
a zárójelek, a hexameterek rendezetlenül
szétszóródtak a papírlapon.
A költő is ott üldögélt a legalsó lépcsőn…
nem akart már többé világcsavargó lenni,
s a remetelakba sem akart beköltözni,
nem akart hiány lenni, s több sem akart
lenni annál a kevésnél, mely csak annyi,
mint egy tengerforraló áramütés.
Imára kulcsolta kezét, rövid fohász mondott,
majd elővette a zsebébe rejtett
tükröt, s hosszasan belenézett.
Ekkor felismerte önmagában Isten arcát,
lassan egy felhőre lépett, majd az éteri magasságban
lévő laboratóriumban vérátömlesztés adatott
magának a metamorfózis reményében.
Ekkor karjaiban hihetetlen erőt érzett.
Kicsit még álldogált a tükörrel a kezében,
majd felcsatolta a lételőtti csendből
kimentett szárnyakat, s az emelkedés felszabadító
mámorával átlibbent a végtelen kékség kapuján.

 

(Illusztráció: TheDigitalArtist (Pete Linforth): Human Glow Lightning)

 

 

Utórezgések

Nekirugaszkodásom
befejezetlenségbe torkollt.
Túl nagy falat, fennakadtam
halálra sebzem torkod.

Nem a halál angyala
békéé akarok
valahányszor álmodban
jelenés leszek,
ha megbocsátható
a rettentő gyávaság
megtette már hozzád írt
sok-sok levelem.

***

Micsoda fény
képez köztünk árkot
világ költözik szobámba
ha mozdul a vászon.

 

Szerepkörök

játszottál
kísérleti
nyulat,
holdnak
doromboló
párducot,
opart
pázsiton
táncoló
részeg
madarat,
partravetett
fuldokló
halakat,
rózsát
a kertből,
őszt és
rothadás
szagot,
mészárszék
udvarán
vacogó
embercsupasz
nyakat,
ősök
énekéből
felszálló
jajokat
ellenséget
kenyérrel
megcélzó
Dávidot,
fényt
könnyező
titokzatos
cseppkövet
homályos
barlangfalon

 

(Illusztráció: Lisa Jan-Bohne’ Clay: Light vs Dark)

 

Égi pásztorok

Estbe hajló őszi óra
és parázsló távolok
rőt fuvalma hull a szóra,
míg a dal, e régi szolga,
lelkeinken átforog,

s bár a jajszót felsöpörné,
mint a hit, a küzdelem,
álmodásunk szent öröklét,
s Dúl királynak dús örökjét
tékozoljuk szüntelen.

Szép magyar beszédet őrző
versek, égi pásztorok!
Hadd legyen ma fény a költő,
mely az éjen szívbe ömlő
békeszóval átlobog.

*

 

Felriadva

Még éjjelente felriadsz, ha csörtet
szobád alatt a pesti forgalom,
sziréna vijjog, reng a ház, a körzet,
s az utcazaj egy suttogó vadon
neszével rémít, vállaidra görnyed,
előtte körbeleng a négy falon,
verítékcsepp pereg, akár a kláris;
nem oly rég így hagyott itt jó apád is.

A szenvedésnek csendbe fúló mérge
kihűlt imádra lassan rácsorog,
felszisszennek az égnek nyílt sebére
a görcsberándult, csontos házsorok,
s amint a megnyúlt délelőtt elérte,
még láttam, hogy az élet ellobog,
kiles szeméből, mint a fáklya lángja,
szétcsap felénk, s a dermedt fénybe rántja.

*

 

(Illusztráció: Sunniva Myster (Sunima): Autumn forest)

 

Hárs és tölgy

Gonoszt szelídít bennem, s ezeregyszer
megóv, ha testet lelkesítesz testtel.
Tengerparton nekem te vagy a tenger.

A belső tavasz első tanulsága,
hogy nem csak a nap, a sárga is sárga,
kiül a dal sütkérezni a szádra.

A ringatag ház érted marad veszteg,
otthonunkban az ikszek is keresztek,
kétismerős egyenlet, hogy szeretlek.

S látom benned, ahogy lombosodik,
a hársat, s hiszem, istenek szolid
papnője lettél, bárha alszol itt

éppen, szád szélén csordul, mint a tej,
az álom nedve, csak hogy megfelelj
csodába illésnek – maradj delej!

Látom benned, s magamban ennélfogva
tudom a tölgyet, elmocsarasodva
is velünk a táj készül magasokba.

Aki a véget ismerted először,
s az esernyőt is óvnád az esőtől,
közös időnkben öröklétet őrzöl.

 

Philémón és Baukisz

Ha vándorolnak is a lelkek,
mondja Philémón Baukisznak,
a reinkarnáció színhelye mindig
a damaszkuszi út, és minden út
Damaszkuszba vezet (ha majd csillagok
között is), a pálfordulás elkerülhetetlen,
a többi: Pál-félrefordulás, de azok
csak átmeneti átmenetek, becézve:
ámenek, mondja Baukisz Philémónnak,
ha vándorolnak is a lelkek.

 

Zsid 13,2

„A vendégszeretetről el ne felejtkezzetek,
mert ez által némelyek, tudtokon kívül,
angyalokat vendégeltek meg”, mormolta
fenséges szakállába Zeusz. „Mit mondasz,
uram?”, nézett rá Baukisz. Túl voltak a
vacsorán, túl a beszélgetésen, bűnön és
áldáson is túl. Lent a völgyben mocsár
gőzölgött, míg a két öreg háza bizalmasan
fénylett. Philémón és Hermész kockajátékba
feledkezett. Zeusz elmerengett, ő is csak
most, a száján irányíthatatlanul kibukó
szavak révén ébredt rá, hogy nem isten,
hanem korszakkal több: Isten angyala. Nem
felelt, mert érezte, hamarosan maga a
Válasz fog megtestesülni az embervilágban.
Baukisz pedig elhagyta kérdéseit, hiszen ahol
a ház templommá, ott a szív lélekké változik.

 

Baukisz meglágyítja Zeusz szívét

„Ne tedd, uram, ne büntesd a balgákat!
Mikor haragod heves habbal árad,

és mocsár alá süllyed a világ,
marad-e föld, hogy partra navigáld?

Vizsgáld meg szíved tekintetesen:
ki szereti az embert, ha te sem?

S hová legyen a holt lélek, ha elmész?
Vezetni nincstelent: nincsen oly Hermész.”

Ezt Baukisz halálra készen mondta –
így tanította Zeuszt irgalomra.

 

Baukisz az időre gondol

Ha meghalunk, majd tölgy és hárs leszünk.
De ha meghalnak a gyönyörű fák is?
Nem marad belőlünk, csak szerelem.
Nem marad utánunk, csak aki a
szerelmet tudja. És a mítoszok
igazát hiszi, mint gyermek a labdát.
Meghalsz, meghalok. De mi nem halunk meg.

 

Kiben-kiben

S ha Philémón és Baukisz
kiben-kiben együtt lakoznak?
S az animát és animust
hisszük szerelmes égi lombnak?

Ha hárs és tölgy is bennünk hajt ki,
kinek volna joga meghalni?

 

Mitopoézis

Orpheusz lantján ma Philémón játszik,
és Eurüdikét nem alvilág
tartja fogva, hanem mezőnyi jácint
szabadítja Baukiszt dal iránt.

Az útvesztőben Thészeusz helyett
is Baukisz jár, hogy utat mutasson
a szörnynek, s mennyek alá kivezet
Philémónt is, fonalat is az asszony.

A hegycsúcsra a sziszüphoszi sziklát
együtt a pár magához csalogatja;
és nem olvad meg szárnyuk, ha repülnek;

és szerelem tüzéhez csenve szikrák
égből; Ithaka búvik falovakba;
többisteneket keresztel az ünnep.

 

(Illusztráció: Eoin Byrne: Looking up at two trees, 2020)