Az ember fia

Nem ismertem.
Csak egyszer találkoztunk
egy barátom esküvőjén.
Már nem emlékszem
a nevére.

Néhány nappal a halála után
álmomban
az ágyam szélén ült.
Csak zokogott. Nem tudtam
megvigasztalni.

Örökség

Már olvashatatlanok
a jelek
a homlokunkon
és a tenyerünkben,

sorban
elhullanak mind
az ég madarai:
hiába hát az áldozat.

Egymást nézzük
szótlanul
a pecsétvörös
derengésben.

Az utolsó dolgok

Vonatra szállsz,
ami soha nem hagyja el
az állomást.
Az ablakon át látod,
a szürkületben riadt madarak
köröznek. Nem lelnek
irányt.

(Illusztráció: Eric Ravilious: Train Landscape, 1939)

Valaki más

Neked teríti meg
az asztalt,
a te poharad
tölti meg borral,
téged ünnepel –

ágyad is
ő veti majd meg,
ha véget ér
az ünnep,

ő mossa le arcodról
valaki más
vonásait.

Azonosság

Fák
a lángoló, déli
csöndben.
Az ég
megbélyegzett
állat. Őket
legeli.

Szaturáció

Lezárt szemhéjak mögött
szétmálló hegyek,
a felhők

lassú, nehéz
vonulása:

maradj, vagy indulj bárhová,
mindegy – ő
színültig csordult
már

benned.

(Illusztráció: Roz Wilson: Morning Sunshine)

Jeltelen

Meddő,
porzó földutak.
Egy ember áll a tűző napon.
Hunyorogva nézi
a Teremtés határait –
túl éles a fény.
Túl nehéz.

Elindul
a lüktető nyárban:
lassan, ahogy a homok
a Bárány vérét,
fölissza
az ég.

Samsa/ra

Túl éles a fény.
Ezek a rovarszárnyak
nem az enyémek,

hová repülök?

(Illusztráció: David Friedman: Bright Morning – Koko Head)