Észre sem vettük

Haldoklik a nyár,
múltat keres neki
a kézikönyv.

Alkonyatkor mindig érezni:
az illatod a régi,
de elfogytak a csámpás
vénasszonyruhák,
borús az ég – mindent
betakar egy hálóköpeny,
újragondoljuk az ígéretet.

Haldoklik a nyár,
baljóslatba botlik,
zúg valami a halántéka mögött,

innentől kezdve
múltban beszélünk el mindent,
egymáshoz nőttünk az idővel.

 

Madárösvény

Lerágott kanyartáncokat
szakítanak szét
a zuhanó szárnycsapások.

Olyan nehéz most leesni – talpunk
alatt a bőr szemeket szippant
magába. Látjuk a megbotlásokat,
látjuk, ahogy vizet nyel
az olcsó, múlékony anyag.

Sétálok a téren – nincsenek madarak,
minden ráfagyott a hótakarta
emlékezetre.

 

(Illusztráció: John W King: Bird in flight against cloud in dark sky)

 

A bőr alatt halovány árnyék

A rakodópart alsó köve[1]

A tradíció nemcsak raktár –
Lélegzet, mimika és szcenika –
Nem pusztán írás, hanem ujjak és ajkak.
Hárfa, oboa és akcentus, magzat és törölt hiba.

A bensőnkben van egy hologram-keret.
Hozzá egy szék, meg ajzószerek.
A kibetűzés szépségének része,
Megannyi érzelem, jel. Hangyányi létek.

Ha már túl leszel a szövegen, mint eseményen,
S másképp emlékezz rá, mint jómagam.
Ne zavarjon, ami nem érte el

Hogy egy elvarratlan szálba harapott a hang.
A mű egy másik jelenben találja önmagát,
A kulisszák mögé vonul az egykori hatás.

2
A mindenkori potenciál visszavár.
Oda a reflektáló kívülmaradás álmának.
A történetbe való belépés jobb zárlat.
Ha hozzám érsz, ne tégy erőtlenné!
Hogy félelem nélkül záródjon ki a nemlét.

A nyelvem sötétben foszforeszkáló bíbor,
S az ízlelőbimbók, mint ezer harang.

 

Lamellák

Együtt időző korszakok

A szél ujjai a billentyűk felett

Van, aki egyszerre írja és éli
És értelmezi az egymásra következést.
Milyen az, amikor az időtlennel átellenben
Ott álldogál a múlt és a kétkedés?
S a filológia rápillant. Csodálkozik a rost.
Az ízlés szövődménye. Minden piros.
S elgondol egy új mintázatot.
Egy Henry James és Alekszandr Nyikolájevics Szkrjabin
Ihletett narancssárga-kék billentyűzet –
A lézerezett és elektromágneses ég.
S mellé még ott a noktürn melankóliája, varrótűje.
Alul a földnyelv bozótos boglya-fűje.
Mohás kéreg, élénkzöld fűcsomó,
Egy szál szilvakék szirom, sárgarigó.
Mintha az örökké levés, a MINDENKORI VAN.
Recepcióprófécia volna.
Az elfeledettség reflektálatlan volta.
Ó, mennyire mélyen van a géniusz gyökere!
Ami keletkezteti a szövetet,
S milyen jó, hogy a mű egyáltalán hozzáférhető.
Rátalál a képzelőerő.
Mintha megcsókolná a part a szomjas tengert.
Csak egy picit keveredik a nyál és a méz.
A két száj, melyekből két pólus származtatható.
S az, hogy őszinte, már eredetiséget jelent.[2]

 

Procedúra

Az eljárás esztétikuma

Agamben és a diszpozitívum

A világban benne lét
Felfeslik, mint a napszítta női váll.
Lehull a kéreg, új hámszövet születik.
Életveszélyes lehet a napozás.
Önmagának oka a helyreállítás.
Az idea voltaképp geometria.
Szubsztancia és morál.
Egy Cromwell által elhagyott kanál.
Amiben színültig telik a balzsamolaj.
Az időtlen mibenlét, a történelem.
A szubjektivitás, ami személytelen.
Rítus, vasfegyelemben penge, hang.
Csillagkép, apparátus, olvadó fajansz.
A szavak és a dolgok. Nüánsznyi mozzanatok.
Hajszálselyem-irónia. Vízfelszínre nőtt habok.
A háztartás. Aki enni akar, az vásárol.
Majd a nyersanyag aprítása, őrlése jön.
Hozzá majonéz, piros arany.
A só alap. Fenomén és játszi öröm.
Végül a textus a fedő alól kijön.

 

[1] Reflektálás Kulcsár Szabó Ernő: Mi az, hogy műalkotás? című tanulmányára. Irodalomtörténet, 2022. 2. És József Attila emlékére.

[2] Wittgenstein.

(Illusztráció: Ernst Haeckel: Mosses, Muscinae (Art Forms in Nature, 1899))

 

Golgota

Korán van még.
Megcsap a hűvös szél.
S a Duna felől mégis
……..lágyan morajlik az élet.

Fohászt mondok.
Várom a pillanatot.
De mi van, ha mégsem,
……..újra megcsal a remény?

Meglátom arcod.
Lelkem pirulva lángol.
Megyünk a hegyre, hogy
……..lassan keresztre szegezz.

Ülünk a padon.
Együtt nézzük a távolt.
Hajadba kap a szél, s te
……..mérgesen fogod össze.

Beszélgetünk.
Útravalónak, reményül.
Önfeledt szívembe
……..vörösen ömlik a vér.

Eljött az óra.
Meggyónnék, de már tudtad.
Nem ítélsz el, irgalmasan
……..fel sem oldozol.

Sétálunk vissza.
Halkan ring a Duna.
Utánad kiáltanék, de
……..hangom elvész a ködbe
………………………………………….a csöndbe’
……………………………………………………örökre.

2023. 05. 01.

A megfoghatatlan

Szertefoszlott kezem között
……..a megfoghatatlan:
Álomként hullott millió
……..kicsi darabra.
Mint mikor díszes üvegváza
……..törik szilánkjaira,
Sok apró tükörben
……..nézheted magad.

Lehet, volt… lehet ,nem,
……..helyén csak űr maradt,
Félelmetes vákuum marja lelkem,
……..elfog az iszonyat.
Nem tudhatom, mit
……..szippant magába,
Csak reménykedni tudok, hogy
……..nem roppant halálba. –

Szertefoszlott kezem között
……..a megfoghatatlan.
De talán mégis, egyszer,
……..majd, újra!
Talán újra enyém lehet,
……..ha kell, más alakban,
S többé nem porlad el
……..a megfoghatatlan!

2020. 10. 30.

Vörösfekete hajnal

Örvénylő fájdalom omlik alá a Napba.
Arcomba csap a fekete hideg.
Uszály helyett már csak keserűség folyik a Dunán.
Vörös öltözetét az ég vércseppként hullajtja alá.
Magányosan áll a kőkereszt.
Mégis ezer pacsirta zengi: Irgalmazz, Uram!

2023. 03. 29.

 

(Illusztráció: Dina Belenko: Bottle full of spring)

 

ANTONIO CANOVA: Bűnbánó Magdolna

A félmeztelen igazság
elengedi magát,

megszabadul
teherként hordott
szárnyaitól.

Leeresztett keze
azután készülhetett,
miután kibontotta a felcsavart
szőnyeget.

Balján a koponya
a halhatatlanság
sírásójáé.

 

DONATELLO: Habakuk szobra

A bal vállon átvetett lepel
folytonos zuhatag,
tanulhatna belőle
az idő.

Az álló Habakuk szobor
talapzata a példa rá,
hogy nincs megállás.

Feje elhagyott darázsfészek,
a részletek dezertálnak,
futónövények.

Az igaz ember
a hite által él.

 

JACOPO DELLA QUERCIA: Ilaria síremléke Luccában

A gyermekágyi lázban elhunyt
fiatal feleség lábánál
a házastársi hűség szimbóluma,
egy kutya, arra vár,
hogy megetessék.

Dús virágfüzéreket
tartó angyalkák
reszketése kell
a nyugalmi állapothoz.

 

ADOLFO WILDT: Önarckép (A fájdalom maszkja)

Művészetem
föld-anyajegy
a rejtőzködő nemléten.

Fájdalom érlelte
arcom
maga a honvágy.

Sorvadt izmaim,
mint a felbonthatatlan
mennyország.

 

FRANCESCO BARZAGHI: Vanarella

Ha a földön gyöngyöt lát
gurulni,
magát keresi,
de csak akkor talál
magára,

ha a kavicsot veszi fel,
s a gyöngyöt
lazán
magára hagyja.

 

MICHELANGELO DI LODOVICO BUONARROTI SIMONI: Pietà

Fiát a térdén tartja,
mire a márványból kibontotta,
megteremtette Michelangelo,
újra fiatal lesz a
a fájó vésőnyomoktól,
ahogyan szűzen,
kínok között
világra hozta gyermekét.

Jézus csaknem csupasz,
Mária viszont dúsan redőzött
ruházatban gyászolja őt,
magára veszi,
ruhaként hordja
a gyilkosok bűneit,

vigyáz a fiára, az emberre,
nehogy baja essen.

 

ANDREA DEL VERROCCHIO: Bartolomeo Colleoni lovas szobra

A ló és lovasa,
a büszke zsoldosvezér,
életnagyságú szobor.
Ha nagyobb lenne,
nem látnánk nagyságát.

A ló izmai,
a lovas beszélő
visszafogottsága,
büszke és elszánt tekintete
elhiteti,
hogy bármikor megvédi
Velencét.

Még akkor is,
ha eljön a végítélet,
s többé nem beszélhetünk
sem Velencéről,
sem lovasszoborról.

 

MEDARDO ROSSO: Nő lepellel

Nyugtalan felületek.
A fény
nemes
egyszerűséggel
ülepíti a
csendéletet.

Átlátszóvá varázsolja.

A viaszból készült szobron a
nő a lepelben,
mint az ősmaradványokban
a csiga, a kagyló.

 

LORENZO QUINN: A természet ereje

Az oltalmazó anya
egy óriási sálba fogva
forgatja
gyermekét,
a földgolyót
körbe-körbe.

De a föld
nem tud így forogni
a saját tengelye körül.

 

PAIGE BRADLEY: Terjeszkedés

A választóvonalak
összetartják
a földet.

Ahogy a tetoválások
a bőrt,

belső kisugárzása a
meditáló nőt.

 

(Illusztráció: ANTONIO CANOVA: Bűnbánó Magdolna;
DONATELLO: Habakuk szobra;
JACOPO DELLA QUERCIA: Ilaria síremléke Luccában;
ADOLFO WILDT: Önarckép (A fájdalom maszkja);
FRANCESCO BARZAGHI: Vanarella;
MICHELANGELO DI LODOVICO BUONARROTI SIMONI: Pietà;
ANDREA DEL VERROCCHIO: Bartolomeo Colleoni lovas szobra;
MEDARDO ROSSO: Nő lepellel;
LORENZO QUINN: A természet ereje;
PAIGE BRADLEY: Terjeszkedés)

 

lógnak

rongyos fák lógnak zsebemből
gyűrött papírzacskó a hold
most hullott ki nyirkos kezemből
kuka mellé pottyant
szégyenem mint fèlregombolt ing
lóg

 

utazol

utazol
részévé válva annak
ami fájna ha időd elég volna
megmérni akár hűvös takarót az
ágyban megélni az örökös
vihart tűző napot széttépő
mosolytalanul cudar időt
ó irgalmatlan Uram
ne kímélj most sem

 

ne is figyelj oda

fa mögött fa
ablakból tükör
kérget gyötri féreg
szemem lepi moha
bennem rág a méreg
törzsem tépi noha
erdőnyi a kérdés de
nincs válaszom úgysem
ne is figyelj oda.

 

vágytam

hogy legyere velem oda
ahonnan csak te tudsz felhozni
leszámoltam magammal
mint egy osszáriumban
hevernek egymáson csontjaim
már nem várnak semmire
az öröklét itt van már a nyakamon
de lehet hogy az
a csípőcsontom

 

(Illusztráció: Aneta Soukalova: Tree of Life)