Kartonmagány

átázott kartonon ült az öreg
lyukas pokróc alól dugta ki a lábát
poros arcú nő lépett mögé
fogaikat egymásba vájták
megborzongtam
néha jó félni

 

Repedések

Barna tenyérrel integettünk a nyaralónak,
mielőtt beültünk a szürke Daewoo-ba
és elnyelt minket egy porfelhő.
Azon a nyáron temettem el először apámat.
A strand homokja úgy fogadta magába,
mint régi jó barátot. A hanton nem voltak repedések.
Órákig tartott a ceremónia, mégis éveken át ismételtük,
azt hiszem, azért, hogy mindketten készüljünk rá.
Csendben figyeltük egymást a végén, nem nyíltak
köztünk a szavak, de egyszerre lélegeztünk.
Néha fel tudom ismerni a mozdulataimban,
de sikeresen túléltem a nevét.
Már csak akkor riadok meg, ha látom megmozdulni a
földet, és a rések közt integető karokkal nyúl utánam
a kapkodva növő emlékezet.

 

Sarló és kalapács

Emlékszem, ahogy rohantam utána
záporeső mosta le vádlinkról a sarat,
miközben átvágtunk egy búzaföldön.

Már sajnálom, hogy nem volt a kezünkben sarló.
Nem tudtam learatni az egyetlen pillanatot,
amit apámmal töltöttem
és szép volt.

 

Tulajdonrész

A testek ölelésébe könnyen el lehet fáradni,
ahogy egyre feszíti a megígért szavak közti
távolságot a kihízott idő.

Lehajtott fejjel ülök a rám roskadó szürkületben,
miközben a neved ismételgetem és minden perccel
jobban értem, az örökké neked azokat a napokat
jelenti, amíg a tulajdonod voltam.

Elfáradtam a testek ölelésébe,
lelkek érintésére vágyom.

 

(Illusztráció: Vincent van Gogh: Rain, 1889)

 

 

 

 

 

zölddzsekis nő

egyre nagyobb szimpátiát érzek az utcán ordítozókkal
akik dühüket nem nyelik vissza
nem udvariasak és nem halkak
nem akarnak „közlekedni”
hanem zavarnak és artikulálatlanul lökik ki magukból az elviselhetetlenséget
mint itt ez az őszhajú, zölddzsekis nő
folyamatosan, megállás nélkül mondja
néha nekivadul
nekidühödik
nejlonzacskói fölött rikácsol érthetetlenül
csak egy-egy szó vehető ki, meg hogy többes szám második személyben beszél
ti! ti!
köpi a szót
kiköp minket a földre
nyálfröccsök az aszfalton
nektek! tőletek! titeket! rátok!
szid minket, mint a bokrot, lehalkul, sziszeg
összepréselődő ajkai közt morzsolja szét a világot
és újra kitör
rekedten ordítozik
aztán felszalad a hangja és rikácsol
rikácsolj értem is, zölddzsekis nő

 

mai düh

bizonyos dolgok annyira közhelyesek, hogy már őket szidni is az
arról nem is beszélve, hogy nincs semmi értelme hatszázhuszadszor is feldühödni olyasmin,
ami abszolút mindennapi és kábé az életünk alapja
lett
valahogy az lett
bizonyos dolgok, bizonyos metódusok
minket és egymást kezelések
bizonyos fajta levések, vanások
általánossá válása
rendben, akkor tehát ezekről ne, fókuszáljunk a pozitívumokra
tulajdonképpen
így kezdődik ez az oldal
tulajdonképpen nem is olyan rossz
például lakom valahol
ez mindenképp említésre méltó
de nemcsak lakom: ki is mehetek
a kaja meg a számlák, az ilyen-olyan díjak, amiket manapság fizetni kell, szintén folyamatosak
az alapvető egzisztenciál-minimál valahogy, csodák csodája
és épp nem akar kinyírni semmilyen hivatal se
aztán, nagy újdonság
dolgaim megvalósítása is történik
leépítettem egy csomó mindent, ami ennek útjában állt
először is egy sereg idiótát
lapátra velük, kidobni a ballasztokat
a magánéletemben nem vagyok hajlandó se szórakoztatóipari, se karitatív, se pedagógiai  tevékenységet végezni
mi ez, valami szociális projekt
önmagam redukálása egy-két részterületre
ó te, te… süketsszívű! tökszívű!
úgyhogy szevasztavasz, lehet menni
hátat fordítottam az engem kizsákmányoló és tönkretevő – a tönkretevésemre épülő – munkahelyeknek is
felmondtam, leléptem, beintettem
drámaian, hivatalosan vagy eltűnéssel
és nahát, milyen érdekes, elkezdtek megvalósulni a dolgok
a dolgaim
lettek létrehozások
egyik a másik után
ahhh kibontakozás!
ezt még ebben a mostani helyzetben is elmondhatom
de mégis
és itt érkeztünk el újra ugyanoda
ahová nem akartunk, amit ki akartunk kerülni
hogy de mégis
és ez most ugyanaz lesz, mint az eredmény-oldal
hogy de mégis
ez mind csak én vagyok
csak én
a „csak” mindenféle értelmében
saját erő
végre –
de kit érdekel, ha se közös játék, se közös tervezések,
se közösség, se közönség, se közeg!
hol a köz-?
csak a közhelyben és a közönyben?
hol a csiszolódás, kavics a kavicsok közt, a folyóban?
hol a megosztás? csak szósölmídia-fogalom?
a relativizálásból elegem van
ezt hívják más szóval „pozitív gondolkodásnak”
holott csak arról van szó, hogy az ember bedobja magának az agyába azt, hogy „mihez képest”
és ezzel ping! egyből olyan, mintha nyert volna
vagyis pontosan az, amit én csináltam most –
holott NEM a részeredmények a lényeg!
NEM a tulajdonképpen!
NEM a mihez képest!

 

(Illusztráció: Karen Richardson: Superior Sunbathers)

 

ÍRÁSGYAKORLATOK MÁSIK IDŐBEN

égen vándorló felhők, hatalmas víztömeg!
sötét párátokat fényesre világítja át a nap
és súlyotokat sem érzem
csak képek idelent. a bogáncs között
ahogyan a lepkék csápja eléri egy gombakalap szélét
egyetlen tükörtó

SZÖCSKÉK utaznak ingemen
némelyiknek letörött a lába
fémesen csillognak ragyogó zöldek
egy itt van épp, a füzetet rágja

 

 

VÁLTOZATOK EGY PATAKRA

♈︎
kövek szerettek engem csak addig a-
míg a talpam róluk egyet ugrott
egy másik kőre

♈︎
míg szaladsz nem látod az eget a földet
lábad alatt egy pont s a patak: ez a táj.
és találd ki hogy micsinálj.

követ markolsz, engeded. ágat zörgetsz
és a szederindát nem érzed ha fáj.

♈︎
hogyha kőről kőre haladsz nyári patakban
lábad előtt egyetlen  pontot néz a szemed
száguldás közben lesz tiszta a táj.
könnyűségedet
sosem feleded.

 

♈︎
„itt vagyok míg rólad elugrom”
…egy kő sem haragudott meg érte
„itt vagyok míg keresztülszöklek”
…zúgott a hullám nem állt félre

 

 

TRANSZFORMÁCIÓ

tegnap egy csapat kamasz ült itt.
kérdések röpködtek a víz fölött.
zene szólt a mobiltelefonból.
egyik csiklintott, másik röhögött.

jövök az ösvényen lefelé
a fenyők mögül halványul a nap
a kövek élesen látszanak

a por arany színekben ragyog
belepi lábam már lent vagyok
a patakmederre nézek ahol
tegnap a kamaszok távolabb

senki – csak a víz csorog
megyek haza    jön felém
egy nyáj és vele pásztorok

 

VISSZATÉR

ha elszáll a fény és helyette felhők
gyűlnek össze nagy tömegekként
eső esik és nem fekhetsz már
a rétre ég alá meztelenül

ismét begubózni ismét kabát ruha
és más fölösleg
lóg rajtad és úgy jársz az úton
ahol azelőtt otthon voltál
mint egy idegen,
a ház csak egy doboz ahol tárgyaid tartod.
zokni melegít mesterségesen
villanyt gyújtasz és gépet kapcsolsz
de akkor sem. ez mind nem elég nekem.

az öt mozdulatból most a járás és az állás marad
ha erdőn nyirkosak a törzsek
nincs mi felszárítsa ruhádat mikor őket öleled.

ha elszálltak a hőség hullámai, visszamész tavaszig
kilépésről kiutazásról kintfekvésről
álmodol
erdőt ahol aludni lehet
nem kell ruha – a test feloldódik
és levelek közt eloszol.

 

(Illusztráció: Varga Borbála: boróka; hallgatom II; tükörkép rólad)

 

Egy lepke-emlék ül a hamuját vesztett urnán
Elszállt, eltűnt réges-régen, árnyvonala maradt csupán
Melyen, mint rémes szellemen átlátszik a maradék világ
A fémtorzókká merevedő fákkal pusztuló remények
Halott foltos mosolyába dermedt elfeledett Istennő-lány
Szeplős, hullafoltos arcára sötét időtlenség vár
Milliárdnyi kivégzőosztag ölt titeket ó repülő szárnycsodák
Elrebbentetek mindenfelé, hol embert már semmiféle csoda sem várt
Halott kiskatona arcra, vagy csodás tengert szelő jachtra
Ezüst esők fonalain csúszva, vagy napfénycsóvák felé légben úszva
Halálról, gyilokról mit sem tudva
Az erőszak-drótokon rángatott embervilág
Egészen másféle táncot jár…
Lelki-testi börtönöket építve erőszak után kiállt
Életeket lekaszálva dermesztő madárcsendre vár
Szárnysuhogásokat csupán rémképeiben él át
Fél, s e rettegésében lerogyik bűnei előtt az erény
Lepkegyűjtemény módjára tűzi szuronyára embertestvéreit
Évezredek, évmilliók szaladnak el mindeközben
Romokká váló kőidolok, szent tekintetek mondanak értünk
Rég elkésett misét felrobbantott templomok lélek-küszöbén
Elbotolva őrült okokkal magyarázott ideológiák hullafoltjaiban
Gázolva álarcosan, mint holmi régi szép bálokon
Hol csak a korhadó parkett repedéseiből feltörő sikítás
Mond igaznak hihető mesét az élve megsüketültek gyülekezeteinek
A falanszter-világban tengődő itt rekedt rosszkor születettek
Üdvösségére, hogy legalább gyengédebben öljenek
Macskákat, kutyákat, embereket és mindenféle másokat, kik tengenek e létben
Hogy aztán élve, vagy holtan, de önmagukat is eltakarítva
Opálfényesen csillogó radioaktív terekben fürödve és elszürkülve
Lehessenek hősök, árulók és mindenféle csorda-egyedek
Hiszen nincs nagyobb cél és szentebb érzés, mint a boldogság
Ott vannak például a tömegesen elhantoltak, meg a katakombák
Énekeiket csupán széllel felgerjesztett lepkepille-szőrök fújják
Mert nem lehet máshogyan osztályrészük a vágyott halhatatlanság
Legfeljebb a folt-halmokból véletlenül születő úszkáló égfejeknek
Akik egymás hegyén-hátán öntudatlan lebegnek
A mindörökre megállt, ledermedt szelekben
Véletlen nagy okosságukat rejtve mutogatva halnak túl
Rajtuk is átgázoló felhőket, viharok váltogatta színeket
De lényegük valahol mindig kék marad, mert azt mondják, az nyugtat
Ők az igazán meg nem születettek, hisz nem hallhatják a zajokat
Vakságuk okán nem láthatják a lepkegyűjteményekből összeállt dicsőség-fonatokat
De minek is nekik, hiszen „légből kapottak”
Odalenn a síkon ember-rongyok téblábolva bolyonganak
Torzó folt-alak-létüket tolják erre-arra mozdulatlanná dermedt eltakart arcokkal
Önmaguk nemlétében elveszve mogorva ön-távolság-tudatokban
Kátyú-sorsokban bukdácsolva, semmi és senki felé sem tekintve
Kapnak töméntelen csalit, horgot, mint a butuska halak
Rákapnak, aztán egymásba harapva kiabálnak a magánynak
És csak ballagnak, ballagnak, ballagnak a végső haza felé
Észből és tornából mindörökre felmentve…
Mindig csak körbe, körbe, körbe…
Ezt tanítja a monotonná vált halálian unalmas élet-zene
Dallamtalan gépzörejjel urnakész állapotig elkísérve
Szép szavakkal, hogy legalább akkor örülhessen az elhunyt halhatatlan
Aki majd tarka pillangókkal fog kergetőzni odafenn
Vagy valami feneketlen mélységben, de miféle élő tudná megmondani ezt?
Csak a csend a biztos jövő, melyet szárnysuhogás se rebbent
S az öröklétben megfogan az örök idő, melynek neve: soha többé…

 

(Illusztráció: Kiss Tamás alkotása)