Akasztófatestvér tavaszi éneke

Tavaszlik ránk is végre majd,
ó áldott szép idő!
A fény felé füvecske hajt
egy szú-lukból elő.

A szélben leng idestova,
a szélben leng-lobog.
Úgy érzem, újra az vagyok,
ki nem leszek soha…

 

A Kőtulok

A Kőtulok rázza fejét,
hogy respektáld az erejét.
Öles szarvával itt terem,
s szívedbe fúrja hirtelen.
Ha!

A Kőtulok a szirtre hág:
alájatörpül a világ.
Mit neki széna, legelő –
abrakja emberagyvelő.
Ha!

A Kőtulok örökkön él,
mert kő benne a hús, a vér!
Pusztulni, mint te, sose fog.
–Lennél-e inkább Kőtulok?
He?

 

Palmström

Palmström a tóparton állva
egy nagy piros zsebkendőt széthajtogat:
ezen egy stilizált tölgyfaábra
látható, alatta olvasó alak.

Palmström beletüsszenteni nem mer,
lévén az a fajta ember,
kit a Szépség mindenütt
borzongatva szíven üt.

Gyöngéd kézzel hajtja össze,
mit alig bontott ki épp.
Érző szív pálcát nem tör fölötte,
hogy tüsszenetlen tovalép.

 

Az Éjfél Egere

Ha éjféllik, az Égi Házat,
melyben Hold, Csillag nem tanyáznak,
tizenkét ízben futja be
az Éjfél Egere.

Ő cincogó, de nem loholló:
bár álmában bőg a Pokolló,
penzumát békén rója le
az Éjfél Egere.

A Nagy Fehér Szellem, a gazda,
ilyenkor el van már utazva,
de Házának van Őrszeme:
az Éjfél Egere.

Havasi Attila fordításai