Címke: vers

Lélekben a kert – IV.

 

Jó piszkosnak lenni.
És jó tisztának is.
Ügyetlenül csókolózni, a nyálat letörölni,
rúgni a port az enyésző játszótereken,
és hogy te pirulsz, mikor engem vetkőztetnek
azok, akiknek mi mutattuk meg a szabadságot.

Gyávák vagyunk.

Istentől a homokszemig ölelem magamhoz
ezt a kipattogzott csuszamlósságot,
és csak szorítom, szorítom ki belőle
leharcolt akarattal a lélegzetet:
a fölöslegessé kényelmesedett életet.

Hogy érdemes lehessek – ezért pusztítom a
közönségeset és az ellenállás nélkülit.

Nem hűs huzat vagyok, hanem szemétszag.
Váratlan és izgató – abból a lezárt utcából,
ahol az önpusztítás isten-igenlés.

 

(Illusztráció: A szerző alkotása)

Lélekben a kert – III.

 

Bennem mindig az
a nehéz, illatos eső szemerkél –
van, hogy csak beköszön,
máskor alaposan végigver rajtam;
minden cseppje: egy élet.

– ez most így sikerült,
talán a következő jobban.

Tükörből vagy, te visszanéző,
megforgattál, jól becsaptál:
hogy támadnak a védekezők,
hogy megússzuk a hétvégi nagytakarítást,
hogy a lényeg elfér egyetlen szóban.

Önzőbbnek kell lennem az egészséghez.
De azt csak pusztítva-pusztulva lehet, ugye:
kicsit bólogatni, kicsit odab*szni,
kicsit jólesően beleszakadni (?)

*

Elakadt a lift az utolsó előtti emeleten,
öregház érzésem van és fém-allergiám –
kezi’csókolom, Jézuska feljöhet a tetőre játszani?

 

(Illusztráció: A szerző alkotása)

utcák; a meztelen király; rágás közben

 

utcák

……….egy nap rádöbbenek – olvasom valahol
hogy Déri Miksa bizony… Blátival és Zippernovszkival…
megütődöm, hogy évekig nem sejtettem
kié a név, utcáé, ahol lakom! mily zsákutcáin
tévelygünk a tudatlanságnak? életed helye, laksz ám
nem lakozol, hányezer hasonló sikátorán kóválygunk
az ismeretlennek e haszontalan röpke testben
semmit nem ismerve
se utat se várost, se férfit se nőt, se téged, se őt
hisszük mégis: csoda vagyok, már-már a hős…
……….
elpattan néha a buborék……….búrája az énnek
mit maga köré vérzett…..mintha lenne saját lénye
vagy ő maga lenne………..hisz emlékszik mennyit vérzett

 

a meztelen király

a kelme útja gubótól
paraszton-szövőkön-kalmáron át
udvari szabóig
tízezer rőf megvolt
halált vajúdott
vérrel könnyel érkezett
mikorra méretem vették
szabták és összevarrták
olybá vált egészen
mint e szélesebb vég – álomvilág
már-már léttelen fátyol
sunyi vigyor a tömegen
mikor e derengést
illő kellem testemre ölti
király másképp nem tehet

vigyora nyálán
hadd másszon tovább
a lárvaarcú
a meztelen tömeg

 

rágás közben

Sabbaṃ bhikkhave ādittaṃ”[1]

rágás közben
vinnyogó zaj ijeszt
csikorog herseg
……….mintha visongna
röfögne valami bent
hegyezni fülem
állkapcsom leáll
……….halkul a zúgás
……….szélen lebbenő
……….ének ül helyébe
ám az étel zamata kiált
rágj tovább! nyelj! igyál!
állkapcsok rajtolnak:
fogak örvénye darál
összes porcikám rág
szemem kékje felhőt nyel
csillagot……….perzselt pillét
mécses lángját
mind szomjasabb
(bár érzem így látnak
……….kik látni tudnak)
mohó szél harap bőrömbe
szívem fogyón kalapálja
a mindenség ledarálja

szökő lázban
olthatatlan vággyal
faljuk egymást a világgal

 

[1] Bhikkuk, minden lángban áll.

(Illusztráció: Aaron Morse: Cloud World (#3))

Tenger és könnyek

 

Tenger és könnyek

Miért hullajtsz könnyet
Mikor tengernyi tengercsepp zúgva zörget
Benned ezerhúrú hárfát gitárt és mennyet
Nem úgy mint süvöltő rakéták aljasság hajtóművekkel
Élő és holt célpontokat keresnek
S minden apró kis könnycseppből óceánnyi vérző bánat lehet
Sírni kell
Mint tavaszi illatmámortól pillangóknak elalélni
Szélviharokban széttépetve nászindulókat fújva
Mindhiába
A Napnak mindegy hová mikor ér el a milliárdnyi foton-pászta
Őszi csendet havas lábnyomokat vagy barna hajadat eltalálva
Tedd csak kis kezedet kezembe halkan
Dúdolva rég elhalt elfeledett dalokat
Néha oly édes tud lenni a lét mint éretlen narancs régi karácsonyokon
Egykoron mintha tényleg jött volna mennyből az angyal
Drága apám szívéből  fakadtan ünnepi gyermekkori áhítatokon
De hol van már Ő és Az?
És az ikon a Madonna?
Kinek barnuló kemény táblája szanaszét zúzódva hullik törmelék-porba
Most már csak Ő imádkozik zengve zokogva
Glóriájában halványuló remény-mosolyával
A világ végső búcsúját mormolja
Háború van
S a zajongó hullámtarajokból sarjadzó cseppek
Az esti aranyhídon bíborszínű fénytörést kapnak
Valahol talán imádkoznak
Könyörgésük lámpásai csupán saját lelkük mélységeibe jutnak
Néhány delfin pattan ki a víz hátára
Játszadoznak
„Nézd a lábam már milyen barna!” – szól egy szőke szépség
Kezét napellenzőként szemei elé tartva
Még pár óra s ismét itt a vacsora
Kinek kaviár jut kinek kenyér kinek csak hamuvá égett romos torta
Talán valahol ez az utolsó vacsora
Kicsiny hangyák keresik otthonaikat
Koszosan rovátkált poros útvesztőik között
Sürögnek-forognak futnak hirtelen megtorpannak
Mintha valamin megdöbbennének néha-néha pillanatokra
Időszünet lehet az miközben jópáran elhullanak
Védtelenül kegyetlenül taposó talpak alatt
Minden pillanat létharc
Talán van még valahol a haza és élnek tán páran a bolyban
Teljes a bizonytalanság
Vajon hányadszorra rokkant meg a becses emberi értelem?
Csak ”most” e borzalmasan modern eldigitalizált korban
Rózsaszirmok hullnak jeges záporokban
Esőcseppek lennénk csupán?
Sok milliárdnyi Földre huppant magány
Egyenként érkezünk mégis összefolyva sodródunk tovább
Egymásban feloldódva leszünk áradás és apály
Létünk égi sírásörökségként zuhan ránk
S mire felocsúdnánk elmúlt már…

 

(Illusztráció: Shaiba Pv: Raindrops on a Leaf)

Kódolatlan üzenet; Elegáns önirónia; Fojtások és oldások

 

Kódolatlan üzenet

Míg ketten függhetünk,
a végtelen fogasán,
addig létezünk.

 

Elegáns önirónia

Kerülgetem a feladás küszöbét.
Átlendítem magam egy liánnal.
De könnyű mozdulatom leültetem.
Vajon a halál felvállal?

 

Fojtások és oldások

Sorsom melletted nehezék,
most nem látok mást csak feketét.
A tudat menekül,
valaki hegedül,
oldja a létezés szemetét.

 

(Illusztráció: Garry Gay: Black Violin And Sunflower)

INSTABIL TÁGASSÁG; ZÓNAHATÁROK

 

INSTABIL TÁGASSÁG

Megfélemlített Csend
ül a látóhatáron,
a szél hancúrozó örömét
idebent nehéz elfogadni,
mégis irigylem, hogy
mindenhol jelen lehet,
én meg csak a szoba négy
sarkába tölthetem ki a teret.
talán az időérzékem is
sántít, s a mába átfolyó
jövőképben nem látom
meg a baljós jelet.
Ma korábban hajnalodik,
a tulipánok mélylilára
váltanak, ahogy a krétafehér
fagyos pára betakarja a füvet.

Valami készül, a barna árnyak
sejtelmesen elvékonyodnak,
s csak annyit érzek az ember-
lakta táj kifosztott paradicsomában,
valami engem is fenyeget.
Van valami instabil nyitottság,
valami belterjes könyörtelenség,
valami, ami a belső rózsaszín
testében hiányt és vágyódást jelez.

Milyen visszafogott az ég kékje
ebben a tavaszban! – az utcákon
kevés az ember, mintha fogyóban
lenne a mindennapi kegyelem
lehetősége, kevés az ének.
A reggeli fény szégyenlősen
borul a pusztulásra, égbe-földbe
vetett bizalommal van csak esély
az ember-fölötti megmaradás folytatására.

 

ZÓNAHATÁROK

A meztelen kék öléből
katapultálnak a madarak,
a felhőkből kivonul a fény,
lepattan a fejsze a fák törzséről,
a szél megtölti az üregeket,
az Édenből száműzött Sötét
benyel füvet, virágot, követ.

Ott ülök a Káosz szélén,
nekidöntöm hátam az almafa
árnyékának, s érzem,
miként olvadok bele a megzavart
állandóság keverékébe.

Távoli sziklák negatívjairól
gyűjtöm az emlékképeket, kezemben
az örökzöld indigócserje másolata.
Még nem látszik az új birodalom
körvonala, de már meg tudok olykor
kapaszkodni a levegőben.

 

(Illusztráció: Absztrakt háromszögek)