Csak motyogás,
csak a motyogás…
Kiismerhetetlen szél fúj,
az a fajta, ami mindenkit megcsavar.
A legkisebb ellenálláson nehezedik
a szemrehányás a még fiatal gondolatra –
persze tündököl, akár olajfolt az élő vízen,
ahogy maga alá zárja pusztulni az egyszeri életet.
Ilyen világot teremtünk mi.
Üres templom vagyok,
erős akarat, de gyönge erő,
érzékeny és röhejesen csámpa kitartás.
Önmagát csak az üresség szereti,
miközben kiszívja a szélforgók színeit a félemeletek távlataiból –
ő az, ki nálam mindenben több.
Itt nincsen más, csak szeretet.
És kétség: képes Isten megtartani saját törvényeit?
Rólam semmi sem szól,
hiszen újra kell tanulnom szeretni,
hogy üres lehessek,
hogy templom lehessek.
Ami fontos, velem van –
s én vagyok elég hiú magamba meríteni:
bennük vagyok valaki,
bennük vagyok fontos.
Emlékszem, akkor adtam fel,
mikor összetakarítottam az őszi avart a kertben:
rádöbbentem, hogy meztelen vagyok,
de kíváncsi már nem.
…mit tettél velem, Vejnemöjnen?
Ha mégis békét kötök mindazzal,
ami ellehetetlenít – kié lesz az a béke?
Mivel töltöm fel az áramtalanított hűtőt?
Hol kapok összepréselt pet-palackba
egy gondtalan napot, hangosbeszélőt, epekövet?
– érdem szerint, hogy elszórhassam.
Fonok-e majd karkötőt a vajasparti füzekből
annak a széplánynak, akinek ágai gyökerei közül isznak?
Örökségem, nekem, tönkre tenni a szépet,
és ajándékom magammal rántanom örökségem.
Nincsen más itt, csak szeretet.
Mázsán mérik, áldozatnak hívják –
habosat, haragosat köp rá a molnár dühe,
amíg léháját túlsúlyra zsákolja.
Köszönöm a korán érkező,
sűrű lelkű holttérben utazóknak –
megtanultam értéktelen lenni.
Mama mellé temetem gyermekkorom,
elveszett-megőrzött szerelmem.
Napom voltál.
*
A magány melegsége az enyém,
megborzongat, mint reggel az első csurrantás:
erős, szagos, de megtisztít, ha már mérgező.
Az én jóságom terméketlen.
…és egész egyszerűen szarok a fényre,
világom világossága,
ami kedve szerint mutat átlátszónak:
nem tudom hova öltöztetni lelkem;
kelleti, dobálja magát a nevetséges kis rüfke,
hogy eladja s eladjam vele én is magam, mígnem elárul.
Ne várjatok rám, előttetek vagyok.
Nincsen más velem, csak szeretet.
(Illusztráció: Nives Palmić: Autumn Fairy II, 2020)
