Mondjuk: kapd ki az autódból a motort
és ha beszállsz nem tudsz elindulni…
De kikaphatod magadból a morált is
és akkor szabad lehetsz – bármit megtehetsz…
Hát nem jó?
Például vele mehet a lelkiismeret is
mert mennyivel könnyebb nélküle!
Majd kapd ki magadat másokból – nehogy foglalkozzanak veled
Hogy végre szárnyalhass önmagadba zártan…
Magadban, magadnak, megtakarítva mindent
Ami emberi volt egykoron, de mára elavultan
Régi sírhantok rögei közt honol
Sehová se néző szempárokkal állhatsz majd
Bárhol, mondjuk egy pulpituson beszédet mondva a békéért
Miközben szemrebbenés híján ezreket öletsz sokfelé
Röhögve mormolva magadban: „Na ezt kapd ki!”
De talán a legfontosabb kikapni az észt az agyakból
Persze alkatrész cserével programozva önelvesztést
Hogy megszülethessen egy „nem tudjátok mit tesztek” tömeg
Mozgathatod őket, mint a lábfejedet, ha mondjuk labdába rúgsz
Jól tudod, hiszen felsőbbrendű vagy,
Hogy a tömeg: tárgy, személytelen húshalom
Mely vérzik, ha belelőnek
Egyszerűen ilyen a szerkezete
Az észt vesztett, eszeveszett emberkék már csak robotok
Parancsok teljesítésére kondicionáltak, mint aranyos kutyusok
És üvöltve ölnek, mint szófogadó ebek
Miközben zeng-zúg az éterben a „Ne ölj!” parancs-zene
Istennek se a pokolban se itt e Földön nincs többé helye
Ravaszra tapadó mutatóujj lett az emberi nem esze
Törmelékben, vérben olvad el végképp lelkiismerete
Hiszen: „Ha te nem ölsz, akkor megölnek!”
Örök igazság! „Tedd azt, amit tenned kell!”
A történelemnek nevezett hazugsággyárban egyetlen tény a mészárlás
Százmilliók asszisztenciája mellett zajlik permanens népírtás
„Minek az a sok senki?” – erre gondolsz ugye te nagy hazafi
Vagy netán holmi internacionalista liberálisnak titulált gigerli
A gyilkolásra (háborúra) adott parancs és az ölés is kielégülés
Ha az agy már szellemi szenny-törmelék alatt porlad önmagát feledve
A felszólítás szelíd rózsaszínben szalad ki a szájakon
A hazáért, anyádért, apádért, vagy valamiféle elvesztett jussért
És te sokszázmillió meg is eszed a népi hazugság-piacokon
„Jaj nincs meg az alkarom!”
Szegény – hadba hívták egy szép hajnalon
De majd hősként tesznek zászlóddal fedve egy gödörbe
S valahol ott lesz nagy vezéred is fogai között halkan röhögve
Beszédek is harsannak, mint értelmetlen kukorékolások
Holtadban lehullnak rólad rád ragasztott kollázsok
Okossá válhatsz, mint a por, a hamu meg üres himnuszok
Minden pillanatodban meghal benned az, ami addig voltál
S valamelyikben az is, ami lehettél volna
Mint mások akarat-folyománya
Lőtted főbe magad nagy szorgalmadban
Ne haragudj, de nem sajnállak
Tán kikaphattad volna innen-onnan magadat
De nem tudtad – nem akarhattad
Rád pakolt kollázs-ruhádról ronggyá nyűtt szakadékok hullnak
Szerteszét a semmivé vált világba
Mely csak pillanatokra – ha egyáltalán észlelhettél – köszönt be agyadba
Idegfonat-szálaid szakadozva rogyasszák össze málló testedet
Lassan már semmit sem érzel
Érzelmeid tudat-romokba botlottak s haltak el
Lehet, majd valahol lelőnek, vagy összeesel éppen
Egy kis utcán sántikálva mindenféle éhezésekben
Te kis rongybaba… Akit kiságyadban gyúrva dédelgettél valaha…
De egyszer csak kinőtted ketrecedet, hogy egy másikba zuhanjál
Láthatatlanná hadovált rácserdők közé
Halálon túl is őrző börtönödbe
Melyben tudva-tudatlanul folyvást várod/vártad, hogy valaki kimentsen onnan/innen
De csak a senki állt ott a végállomásnak hitt útkereszteződésben
Éreztetve veled, hogy az öröklét legföljebb pár évtized
S az igazi végállomáson majd vár „egy maszkos muzsikus, kit senki sem hallhat…” –
…………………………………………………………………..– Apollinaire
A mindenkiben élő, de evilágra sohasem engedett…
Na, azt kapd ki majd! Ez nem sikerülhetett…
(A szerző eszmei kiindulása, „A kollázsember” című regénye. Novum Publishing, 2021).
(Illusztráció: Kiss Tamás alkotása)