Vasas Tamás összes bejegyzése

1989-ben születtem Debrecenben. 2008-ban érettségiztem, majd Budapestre költöztem. Jogász vagyok, jelenleg PHD - kutató, valamint teológiát tanulok végzősként. Zenész vagyok, író, költő, slammer és rajzoló. Játszottam több zenekarban, utcazenészként tevékenykedtem Magyarországon és külföldön is. Amatőrként foglalkozom fényképészettel és műfordítással.

suttogások; a vadászatról

 

suttogások

úgy indult hogy miért nem
lehet kinyitni a gumicukros
zacskót mit kezdene ezzel
egy szerencsétlen gyerek
pedig a gumicukrot pont
hogy nekik találták ki

de hogy fogja ebbe belekeverni
bergmant pláne úgy hogy ez
egy komoly téma lenne

hát inkább csak leírja hogy
a suttogások és sikolyok volt
az örkény és a dollár
papa koprodukciójaként
az asbóth utcában

mindenfélét írtak róla
a leporellóban de szerinte
nem volt benne más
csak a halál és a fájdalom

és egyedül volt ahogy mellette
ő is és azt hitte hogy ismeri
profilból gyönyörű volt elölről
már kevésbé azt hitte tizenöt
éve egyszer már beleszeretett
és eltervezte hogy a darab után
úgy indítja majd el a dolgot
hogy felajánlja neki a nevét
igen hogy elárulja neki
a nevét de minden
tönkrement

a világosban ismét látta
és már biztos volt benne
hogy ez nem ő mégsem
őt látta tizenöt évvel
ezelőtt

és amikor kiment részeg
hajléktalanok üldögéltek
a színház bejáratánál
és várt rá otthon
egy szék

amiben helyet foglalhat
és gyötrődhet a kibonthatatlan
gumicukros zacskóval csak
hogy a keret is meglegyen

 

a vadászatról

minden alkalommal
amikor eszembe jut

lezajlik egy mini
apokalipszis

beteljesedik
az elmúlás

régről és
messziről

kancsal szemek
fényiránya

egy múltban rekedt
pillanatba fúródik

ilyenkor hallható ahogy
fent a hegyekben elsütnek

egy fegyvert mielőtt
szétárad a csend

és a kétes némaság hogy vajon
mi lesz majd a vaddisznókkal

 

(Illusztráció: Irina Laube: Evening in the mountains (Germany, 2020))

aki az elsőt vetheti; késő estike

 

aki az elsőt vetheti

ha néha még szembejön de már
nincs kedvem úgy tenni mintha
ismerném pusztán csak lesütött
szemmel bizakodok hogy ő sem
emlékszik már semmire és így
mehetünk tovább cipelhetjük
a hordalékunkat különböző
irányokba mindaddig amíg
a két vaskos keresztfánk
be nem akad a sínek
közé valahol cegléd
és szolnok között
a lényeg hogy
megyünk
tovább

nem
történt
semmi

 

késő estike

hogy az én és te csak kontrasztfény
nem tudom de az érzést jól ismerem
azt az önző és tomboló túláradást
a természet látványos lebomlásába
oltott kábulatot ami mindig azt súgja
hogy most még azért létezik levegő
és azért bújhatnak meg ezek az
apró élőlények a frissítő
folyóvizek legmélyén

mert a dolgok változása mindig
visszafelé tart az eredeti állapotban
való tartós megnyugvás irányába
aminek csak járulékos és átmeneti
stádiuma lehet a megsemmisülés
de ilyenkor azt már nem is nagyon
mondjuk hogy elmúlás és társai

és talán azért nem mert túl sok volt
már túl sokszor és túl sokféleképpen
hallottuk ahogy ezt kimondják mások
csak azért hogy valami konduljon egyet
a belsőnk csöndjében aztán folytatódjon
a megszokott zakatolás de semmi egyéb

 

(Illusztráció: Lois Hoveke: Winter (detail))

jason vorhees a tó partján

 

a tó partján ülök, és arra gondolok, hogy mi mehetne még csodaszámba, ami velem megtörténhet. talán, ha gyógyulttá forrna minden seb az arcomon, ha eldobhatnám a maszkom és a bozótvágóm, majd olasz márkájú angyalluxus szárnyaim nőnének, és felemelkednék a dunántúlra, a gazdaság és menedzsment hepehupás, vagy az elte jog lankás vidékeire, hogy én is indexet lapozgathassak mosolygós nosztalgiával, hosszú évek távlatából. azt hiszem, ezt csak valaki más akarja bennem. az én csodám ott van más maszkja mögött, hosszú göndör hajszálak korpáiban, simogató, rózsaszín nyelű bozótvágóban, tóba fullasztó, mégis pusztán egy sóhajtásnyi ölelésben. benne a szemtől szemben én, aki vagyok, a tiszta tükör kromoszómás kacsintása: a betlehemi jászol maga volna.

 

(Illusztráció: Neil Simone: Daydream)

Csak úgy a fák sehol (II.)

 

POLOSKASZAG

és végül tényleg nincs semmi, csak úgy
a fák sehol. és talán a pokróc alatt egy kis
poloskaszag, megérezve riadtan kapjuk a
kezünket fölé, nem nyúlunk magunkhoz
soha már, ezt ígérjük félálomban. és ez a
szag, ez hozza magával a nagy felismerést,
hogy tényleg nincs nyelvtan könyve a
kiábrándulásnak, a szobrok nem beszélnek,
mackóék nem voltak kezdetben, sem
kazettán, sem dvd-n, nincs állománya
a betiltott patikának, brenner nem írt
naplót, nem szeretünk semmit, nincs
sárga ház, csak ez a szag van, és talán
még egy kicsit a fák, csak úgy sehol.

ÉNTEMITI

magamat érted, magunkat értük. hibáztatni
bárkit muszáj. mert semmi sem történhet
magától, keressük a tetteseket. favágókat,
szegényeket. lesújtani, lesújtani, kiáltva
cselekedni a fákért, szerelemért, a zacskós
semmiért. a vonzó üvegbe zárt levegőért,
a fagyban száradó kutyaürülékért. bármiért
megmozdulni, tenni, akarni, vágyni, most
nem tudok többet tenni, de veled teszem,
veletek háborodtam fel, oktogonok,
kossuth terek, mind az ezer arc az enyém.
a fákat látod a szemeimben, félelmetesek.

A+B=8

engem tulajdonképpen az egésznek csak a
matematikája érdekel szüntelenül, mert
képtelenség felfogni. ugyanis a fákat osztom.
ha bokrokkal, maradnak a sugarak, ha
vakondokokkal, maradnak a földtúrások,
ha nappal, marad a hold, ha hágcsókkal,
marad a gyökér, ha avarral, marad a
kéreg, ha veled, maradok én, ha semmivel,
marad a sehol. de az már egy algebrai, túl
végtelen sehol, kilóg a füzetből, felfut
a széleken. és ebbe a végtelen seholba
kapaszkodom napról napra, én, a
megmaradt végtelen-védtelen maradék.

VERGILIUS

a hontalan vergilius kezében rosé bor.
pár korttyal küszködik a koszos üveg
alján, majd összeesik a fatemetőben.
a rönkök között eltűnik a teste, pedig
rá akartam hagyatkozni, kit kövessek
most, hogy lehet kijutni ebből a földig
tarolt mészárszékből? ő talán tudta.
most tessék, csak a baglyok huhognak,
hamisan szól egy hegedű pár sorral
feljebb, valaki itt akar varázsolni egy
elveszett szonátát. azt hiszi, találhat
mást, mint a részeg vergiliust.

ANGINA

és csak abban a pár töredéknyi másodperben,
amíg leveszem a pólóját, és a fejem a szívére
hajtom, akkor jutnak eszembe a fák. és akkor
ugrok fel és indulok, a macskát megkerülöm,
hidegen hagy, mint a koktél, akárcsak a hátamon
koppanó zsebkendős doboz. már a liftet hívom,
és a ház előtt jut eszembe, hogy tulajdonképpen
a saját otthonomból menekülök. és indulok is az
erdőbe. a fák szívére hajtom ma inkább az elálló
füleimet. és nincs bennem több kérdés, nincs
több megoldatlan képlet, csak némi bűntudat.
ez már legalább egyszer biztosan megtörtént.
fa tusfürdőt öntök kivágott csonkok között
a libabőrös testemre, és hajnalig várom az esőt.

 

(Illusztráció: Toni Demuro: Tree 071)