a metabohóc menekülési kísérleteiről

még nem érez semmit
óvatosan ejti meg az első
vágásokat de jó lenne ezt
bemetszésnek nevezni
gondolja magában

számtalanszor elképzelte már
csak áll a teleengedett fürdőkád
felett és a pengeéles hegedűvonóval
eljátszik az alkarján egy schumann
szonátát

és a víz szép lassan vörös lesz
de semmi exodus

ezt még egy black metal
videoklipben látta vagy talán
mesélték neki de a lényeg

hogy még mindig semmi
és ki tudja ennek talán
ilyennek is kell lennie

septima

a metabohóc rendszeres
műsorszáma lényegében annyi
csak hogy újra és újra feloldódik
önnön abszurd naivitásában
és a nézőtérről ez nagy eséllyel
tűnhet a halál nyers
visszatükröződésének

de ilyenkor lényegében
csak rálátunk egy hetedikes
gyermek belső félelmeinek
táguló horizontjára

egyszerű

(Illusztráció: Emile Calus: Grainstacks In The Snow)

suttogások

úgy indult hogy miért nem
lehet kinyitni a gumicukros
zacskót mit kezdene ezzel
egy szerencsétlen gyerek
pedig a gumicukrot pont
hogy nekik találták ki

de hogy fogja ebbe belekeverni
bergmant pláne úgy hogy ez
egy komoly téma lenne

hát inkább csak leírja hogy
a suttogások és sikolyok volt
az örkény és a dollár
papa koprodukciójaként
az asbóth utcában

mindenfélét írtak róla
a leporellóban de szerinte
nem volt benne más
csak a halál és a fájdalom

és egyedül volt ahogy mellette
ő is és azt hitte hogy ismeri
profilból gyönyörű volt elölről
már kevésbé azt hitte tizenöt
éve egyszer már beleszeretett
és eltervezte hogy a darab után
úgy indítja majd el a dolgot
hogy felajánlja neki a nevét
igen hogy elárulja neki
a nevét de minden
tönkrement

a világosban ismét látta
és már biztos volt benne
hogy ez nem ő mégsem
őt látta tizenöt évvel
ezelőtt

és amikor kiment részeg
hajléktalanok üldögéltek
a színház bejáratánál
és várt rá otthon
egy szék

amiben helyet foglalhat
és gyötrődhet a kibonthatatlan
gumicukros zacskóval csak
hogy a keret is meglegyen

a vadászatról

minden alkalommal
amikor eszembe jut

lezajlik egy mini
apokalipszis

beteljesedik
az elmúlás

régről és
messziről

kancsal szemek
fényiránya

egy múltban rekedt
pillanatba fúródik

ilyenkor hallható ahogy
fent a hegyekben elsütnek

egy fegyvert mielőtt
szétárad a csend

és a kétes némaság hogy vajon
mi lesz majd a vaddisznókkal

(Illusztráció: Irina Laube: Evening in the mountains (Germany, 2020))

aki az elsőt vetheti

ha néha még szembejön de már
nincs kedvem úgy tenni mintha
ismerném pusztán csak lesütött
szemmel bizakodok hogy ő sem
emlékszik már semmire és így
mehetünk tovább cipelhetjük
a hordalékunkat különböző
irányokba mindaddig amíg
a két vaskos keresztfánk
be nem akad a sínek
közé valahol cegléd
és szolnok között
a lényeg hogy
megyünk
tovább

nem
történt
semmi

késő estike

hogy az én és te csak kontrasztfény
nem tudom de az érzést jól ismerem
azt az önző és tomboló túláradást
a természet látványos lebomlásába
oltott kábulatot ami mindig azt súgja
hogy most még azért létezik levegő
és azért bújhatnak meg ezek az
apró élőlények a frissítő
folyóvizek legmélyén

mert a dolgok változása mindig
visszafelé tart az eredeti állapotban
való tartós megnyugvás irányába
aminek csak járulékos és átmeneti
stádiuma lehet a megsemmisülés
de ilyenkor azt már nem is nagyon
mondjuk hogy elmúlás és társai

és talán azért nem mert túl sok volt
már túl sokszor és túl sokféleképpen
hallottuk ahogy ezt kimondják mások
csak azért hogy valami konduljon egyet
a belsőnk csöndjében aztán folytatódjon
a megszokott zakatolás de semmi egyéb

(Illusztráció: Lois Hoveke: Winter (detail))

csak kérlek, legalább haragudni ne haragudj,
vedd úgy, hogy megkérdeztem: haragszol rám?
és ha tényleg nem haragszol, csak akkor,
de tudd, én nagyon szeretném, hogy ne haragudj rám,
de tényleg csak akkor, ennyit írj vissza, kérlek,
hogy: “NEM… annyira…”
kérlek.

(Illusztráció: Paul Bond: The Kindest Premeditation)

csak amíg nem késő, kérdem:
a kutyákat belövik, ugye?
csak nincs bőr a szíveken
józan kuvaszt a ringbe
zavarni… csak keresik
a fájdalmukban
a szükséget is,
valami jó
szerre,
igaz?

(Illusztráció: Sera Mac: Mother Blood)

a tó partján ülök, és arra gondolok, hogy mi mehetne még csodaszámba, ami velem megtörténhet. talán, ha gyógyulttá forrna minden seb az arcomon, ha eldobhatnám a maszkom és a bozótvágóm, majd olasz márkájú angyalluxus szárnyaim nőnének, és felemelkednék a dunántúlra, a gazdaság és menedzsment hepehupás, vagy az elte jog lankás vidékeire, hogy én is indexet lapozgathassak mosolygós nosztalgiával, hosszú évek távlatából. azt hiszem, ezt csak valaki más akarja bennem. az én csodám ott van más maszkja mögött, hosszú göndör hajszálak korpáiban, simogató, rózsaszín nyelű bozótvágóban, tóba fullasztó, mégis pusztán egy sóhajtásnyi ölelésben. benne a szemtől szemben én, aki vagyok, a tiszta tükör kromoszómás kacsintása: a betlehemi jászol maga volna.

(Illusztráció: Neil Simone: Daydream)