POLOSKASZAG

és végül tényleg nincs semmi, csak úgy
a fák sehol. és talán a pokróc alatt egy kis
poloskaszag, megérezve riadtan kapjuk a
kezünket fölé, nem nyúlunk magunkhoz
soha már, ezt ígérjük félálomban. és ez a
szag, ez hozza magával a nagy felismerést,
hogy tényleg nincs nyelvtan könyve a
kiábrándulásnak, a szobrok nem beszélnek,
mackóék nem voltak kezdetben, sem
kazettán, sem dvd-n, nincs állománya
a betiltott patikának, brenner nem írt
naplót, nem szeretünk semmit, nincs
sárga ház, csak ez a szag van, és talán
még egy kicsit a fák, csak úgy sehol.

ÉNTEMITI

magamat érted, magunkat értük. hibáztatni
bárkit muszáj. mert semmi sem történhet
magától, keressük a tetteseket. favágókat,
szegényeket. lesújtani, lesújtani, kiáltva
cselekedni a fákért, szerelemért, a zacskós
semmiért. a vonzó üvegbe zárt levegőért,
a fagyban száradó kutyaürülékért. bármiért
megmozdulni, tenni, akarni, vágyni, most
nem tudok többet tenni, de veled teszem,
veletek háborodtam fel, oktogonok,
kossuth terek, mind az ezer arc az enyém.
a fákat látod a szemeimben, félelmetesek.

A+B=8

engem tulajdonképpen az egésznek csak a
matematikája érdekel szüntelenül, mert
képtelenség felfogni. ugyanis a fákat osztom.
ha bokrokkal, maradnak a sugarak, ha
vakondokokkal, maradnak a földtúrások,
ha nappal, marad a hold, ha hágcsókkal,
marad a gyökér, ha avarral, marad a
kéreg, ha veled, maradok én, ha semmivel,
marad a sehol. de az már egy algebrai, túl
végtelen sehol, kilóg a füzetből, felfut
a széleken. és ebbe a végtelen seholba
kapaszkodom napról napra, én, a
megmaradt végtelen-védtelen maradék.

VERGILIUS

a hontalan vergilius kezében rosé bor.
pár korttyal küszködik a koszos üveg
alján, majd összeesik a fatemetőben.
a rönkök között eltűnik a teste, pedig
rá akartam hagyatkozni, kit kövessek
most, hogy lehet kijutni ebből a földig
tarolt mészárszékből? ő talán tudta.
most tessék, csak a baglyok huhognak,
hamisan szól egy hegedű pár sorral
feljebb, valaki itt akar varázsolni egy
elveszett szonátát. azt hiszi, találhat
mást, mint a részeg vergiliust.

ANGINA

és csak abban a pár töredéknyi másodperben,
amíg leveszem a pólóját, és a fejem a szívére
hajtom, akkor jutnak eszembe a fák. és akkor
ugrok fel és indulok, a macskát megkerülöm,
hidegen hagy, mint a koktél, akárcsak a hátamon
koppanó zsebkendős doboz. már a liftet hívom,
és a ház előtt jut eszembe, hogy tulajdonképpen
a saját otthonomból menekülök. és indulok is az
erdőbe. a fák szívére hajtom ma inkább az elálló
füleimet. és nincs bennem több kérdés, nincs
több megoldatlan képlet, csak némi bűntudat.
ez már legalább egyszer biztosan megtörtént.
fa tusfürdőt öntök kivágott csonkok között
a libabőrös testemre, és hajnalig várom az esőt.

(Illusztráció: Toni Demuro: Tree 071)

A FÁK SEHOL

három dolgot szerettem
volna elrejteni közöttük:
interferenciát, koincidenciát,
valamint expozíciót. és bár
nem látom már őket, vagyis
az erdőt, de úgy érzem,
hogy mégis
sikerült.

KÖRZŐ

kijelölöm az új erdő területét.
körzőt formálok a testemből,
csak egy széles terpesz kell
hozzá. ezen a kopár mezőn
az origóba ültetem majd a
nagy tölgyet. miért nem
adtam időben egy kis
paraszolvenciát a sok
beteg fáért? erre
gonodolok
közben.

TEMETŐ

és így lett az erdőből temető.
minden rönk egy magányos,
jelöletlen sír, szörnyű ez a
természeti holocaust. hisz
ők csak nem költözhettek
el maguktól. leülök az egyik
eres csonkra. talán ez volt
maga silverstein adakozó
fája. valaha. rágyújtok.

KONZERV

még nincs dél. zsibbad
a bal karom. lehet, hogy
ma vége. talán az utolsó
kattintások most ezek.
gyenge a jel, az internet
is haldoklik. én sem
vagyok jól. a felhőket
nem találom az égen.
kinn a fák helyén
konzervdobozok
bűzölögnek a
rönkökön.

FAVÁGÓ

addig nyújtózom ameddig az erdő.
az a néhai, ledózerolt erdő, addig.
hosszában a fákkal. csillagleplekkel
takaróztam. most remeg a libabőrös
testem, eső kopog rajta. ne haragudj,
de nem ismerkedem. a kockás inged,
a gumicsizmád… annyira zavarnak.
nekem te túlságosan is gyanús vagy.
én inkább csak forgolódnék tovább.

PENTHOUSE

pont annyi erdőt irtottak ki, amennyit
elért az új hullám. most a penthouseok
légkondícionált árnyékában ejtőzünk.
minden darab pattogatott kukorica
szétrágásakor érzem egy múltban
kidőlt fa esését, a dőlés gyorsasága
felzárkózik a rágáséval. és arra
gondolok, hogy érted-e, miközben
nyomogatod a távirányítót, hogy
hobbiból vagy-e bikiniben, ha már
tél van egy szűrt erdő tömegsírjában.

HÁNYÁS

színésznek már megdolgozhatatlan
anyag vagyok. semmit sem látok
a kivágott fák egykor összeérő
lombjaiban. a csapatnyi jimi
hendrixet, ahogy egymáshoz
bújnak a fagyban. csak a vonatokat
látom, ahogy száguldanak a hófödte
dombok között. abba a hóba temettünk
el azon a reggel. sejtem, hol nyugszol.
de már nem bírok keresztet vetni, ha
elhaladok a hányásod mellett. nincs
bennem részvét, csak kiábrándulás,
most a nyelvtanát szabályozom. de
szóltam előre. vigyázz hát magadra,
én már nem tudok többé. alszom.

SZOLNOK

már szolnokon vagyunk, amikor hirtelen
eszembe jut: vonatkóma. de ezt nem lehet
leírni, a tökéletes kifejezést arra, hogy
a melegben képtelenség jól aludni. ilyenek
az egyszerű, banális képtelenségek, csak
hajladozások, a gravitáció gyötrése. de ott
van a kómám, látom. a fegyveres biztonsági
őrség tarkójának egyetlen ráncában bújt el.

IMPOTENCIA

a fák nem sírnak. a lombhullás öntisztulás,
a hulló levelek a vedlést jelzik, minden
évben eljön ez a lassú, rothasztó időszak.
egy fa kivágásakor nem szabadul fel
semmilyen energia, nem szöknek ki
szellemek a meghasadt törzsből, csak
a széllökésnyi sóhajtással megcsorbul
egy család, egy hatalmas generáció. a
fáknak nincs tudománya, nincs irodalma,
nincs művészete. ezért értetlenül állunk
előttük, elveszettek vagyunk az erdőben,
erőlködünk, hogy magunkra találjunk,
hogy figyeljük a megszámlálhatatlan
sóhajtásokban a saját lassú, cinkos
légzésünket. semmit sem tehetünk.
eszköztelenek, impotensek vagyunk
fa téren, ezért kivágjuk őket, mindet.
az erdő nem más, mint az emberi
bukás sixtusi kápolnája, egy alapábra.

(Illusztráció: Toni Demuro: Tree 136)