A FÁK SEHOL

három dolgot szerettem
volna elrejteni közöttük:
interferenciát, koincidenciát,
valamint expozíciót. és bár
nem látom már őket, vagyis
az erdőt, de úgy érzem,
hogy mégis
sikerült.

KÖRZŐ

kijelölöm az új erdő területét.
körzőt formálok a testemből,
csak egy széles terpesz kell
hozzá. ezen a kopár mezőn
az origóba ültetem majd a
nagy tölgyet. miért nem
adtam időben egy kis
paraszolvenciát a sok
beteg fáért? erre
gonodolok
közben.

TEMETŐ

és így lett az erdőből temető.
minden rönk egy magányos,
jelöletlen sír, szörnyű ez a
természeti holocaust. hisz
ők csak nem költözhettek
el maguktól. leülök az egyik
eres csonkra. talán ez volt
maga silverstein adakozó
fája. valaha. rágyújtok.

KONZERV

még nincs dél. zsibbad
a bal karom. lehet, hogy
ma vége. talán az utolsó
kattintások most ezek.
gyenge a jel, az internet
is haldoklik. én sem
vagyok jól. a felhőket
nem találom az égen.
kinn a fák helyén
konzervdobozok
bűzölögnek a
rönkökön.

FAVÁGÓ

addig nyújtózom ameddig az erdő.
az a néhai, ledózerolt erdő, addig.
hosszában a fákkal. csillagleplekkel
takaróztam. most remeg a libabőrös
testem, eső kopog rajta. ne haragudj,
de nem ismerkedem. a kockás inged,
a gumicsizmád… annyira zavarnak.
nekem te túlságosan is gyanús vagy.
én inkább csak forgolódnék tovább.

PENTHOUSE

pont annyi erdőt irtottak ki, amennyit
elért az új hullám. most a penthouseok
légkondícionált árnyékában ejtőzünk.
minden darab pattogatott kukorica
szétrágásakor érzem egy múltban
kidőlt fa esését, a dőlés gyorsasága
felzárkózik a rágáséval. és arra
gondolok, hogy érted-e, miközben
nyomogatod a távirányítót, hogy
hobbiból vagy-e bikiniben, ha már
tél van egy szűrt erdő tömegsírjában.

HÁNYÁS

színésznek már megdolgozhatatlan
anyag vagyok. semmit sem látok
a kivágott fák egykor összeérő
lombjaiban. a csapatnyi jimi
hendrixet, ahogy egymáshoz
bújnak a fagyban. csak a vonatokat
látom, ahogy száguldanak a hófödte
dombok között. abba a hóba temettünk
el azon a reggel. sejtem, hol nyugszol.
de már nem bírok keresztet vetni, ha
elhaladok a hányásod mellett. nincs
bennem részvét, csak kiábrándulás,
most a nyelvtanát szabályozom. de
szóltam előre. vigyázz hát magadra,
én már nem tudok többé. alszom.

SZOLNOK

már szolnokon vagyunk, amikor hirtelen
eszembe jut: vonatkóma. de ezt nem lehet
leírni, a tökéletes kifejezést arra, hogy
a melegben képtelenség jól aludni. ilyenek
az egyszerű, banális képtelenségek, csak
hajladozások, a gravitáció gyötrése. de ott
van a kómám, látom. a fegyveres biztonsági
őrség tarkójának egyetlen ráncában bújt el.

IMPOTENCIA

a fák nem sírnak. a lombhullás öntisztulás,
a hulló levelek a vedlést jelzik, minden
évben eljön ez a lassú, rothasztó időszak.
egy fa kivágásakor nem szabadul fel
semmilyen energia, nem szöknek ki
szellemek a meghasadt törzsből, csak
a széllökésnyi sóhajtással megcsorbul
egy család, egy hatalmas generáció. a
fáknak nincs tudománya, nincs irodalma,
nincs művészete. ezért értetlenül állunk
előttük, elveszettek vagyunk az erdőben,
erőlködünk, hogy magunkra találjunk,
hogy figyeljük a megszámlálhatatlan
sóhajtásokban a saját lassú, cinkos
légzésünket. semmit sem tehetünk.
eszköztelenek, impotensek vagyunk
fa téren, ezért kivágjuk őket, mindet.
az erdő nem más, mint az emberi
bukás sixtusi kápolnája, egy alapábra.

 

(Illusztráció: Toni Demuro: Tree 136)