A fiúra néz. Már egy ideje az esküvőjükről beszél. Ő kérdezte, még érdekli is. Nagyon drága a ceremóniamester, az eskü (eskünek hívják, amit a menyasszony elmond a vőlegénynek és fordítva is?) végén kötelezően el kell hangozzon a „Jó étvágyat kívánok!”.
A lány elneveti magát és elmondja, ő azt tanulta, az emelkedett szerelem ellentéte az evés. Ha egy író profánná akar tenni egy szerelmet vagy a konkrét aktust, csak beleír valami ételről szólót a részbe: említést tesz róla, vagy étkezés idejére helyezi a jelenetet, a nő testrészeit ételekhez hasonlítja, vagy egyszerűen ételeket kever a mozdulatok és szavak közé.
A fiú nem érti, talán sértésnek vette. A lány pedig megérzi a szakadékot maguk között.
Sokszor érzi ezt. Egyszer egyként tekint magukra, a humoruk, a tekintetük találkozásakor érzi az egy ritmust a gondolatok mögött, aztán a fiú megáll, mintha abbahagyná a gondolatdobolást és kilöki őt. Erősen (érzi a lendületét, mintha mellbe vágná és ő hátrafelé esik), messzire, onnan kell visszamásszon. Nagyon munkás, a lány kezd fáradni tőle. Dühös is, amiért hagyja a fiúnak, hogy dobálózzon vele, mégis mindig visszamászik.
Talán tényleg sértésnek szánta. Talán mégsem beszéltek el egymás mellett.
Jobbat akar a fiúnak. Többet. Szebbet. Igazibbat.
Annyiszor érzi, hogy hasonlóak. Szinte majdnem ugyanazok. Ha a fiúnak kell kimondani, hogy „Jó étvágyat kívánok!” az majdnem olyan, mintha neki kéne kimondania.
Fulladjon bele az összes vendég az első kanál húslevesbe!
…
Még az is lehet, hogy a házasság intézményétől fél, attól viszolyog és a fiúnak (kollégája) semmi köze az egészhez, csak jó projekciós felület, rajta keresztül saját magát sajnálja. Irigy is rá, a fiúnak van bátorsága meglépni a nagy dolgokat. Nem is érzi kihívásnak, nem is tudja, neki mennyire nehéz lenne. Lány, persze neki csak egy igent kéne mondania a lánykéréskor, de… Olyan kiszolgáltatott. Utálja magát, amiért kezdeményezni nem merne (a társadalmi szabályok amúgy se nagyon engedik, de ez nem nyugtatja meg), igent mondani meg olyan, mint bárd alá hajtani a fejedet, hogy aztán azt mondassák veled az esküd végén az esküvődön, hogy „Jó étvágyat kívánok!”.
Ha lehetne, soha többé nem enne, csak rózsaszirmokat meg gardéniát, mint Florentino Ariza, a Szerelem a kolera idejénben, hogy megtudja, milyen a szerelem íze.
A magyar szerelemnek biztos másabb, mint a kolumbiainak. Biztos, hogy semmi köze a jó magyar húsleveshez.
Vagy talán pont olyan, és ő tévedett?
A szakadék megint tágul közöttük.
Vajon a fiú most belöki oda?
A lány minden alkalommal attól fél, hogy most tényleg beleesik.
És a legszomorúbb a félelmében ráadásul nem is az, hogy ki tudja meddig, de zuhanni fog, hanem hogy valójában attól fél, lehet sosem fog tudni visszamászni, hogy beszélgethessen vele.
A kapcsolatuk olyan, mint egy rózsa.
És ő attól fél, hogy a fiú megeszi.
