Hadnagy Eszter összes bejegyzése

93-as, budapesti. Sose akart semmi mást, csak írni.

Rózsát enni

A fiúra néz. Már egy ideje az esküvőjükről beszél. Ő kérdezte, még érdekli is. Nagyon drága a ceremóniamester, az eskü (eskünek hívják, amit a menyasszony elmond a vőlegénynek és fordítva is?) végén kötelezően el kell hangozzon a „Jó étvágyat kívánok!”.

A lány elneveti magát és elmondja, ő azt tanulta, az emelkedett szerelem ellentéte az evés. Ha egy író profánná akar tenni egy szerelmet vagy a konkrét aktust, csak beleír valami ételről szólót a részbe: említést tesz róla, vagy étkezés idejére helyezi a jelenetet, a nő testrészeit ételekhez hasonlítja, vagy egyszerűen ételeket kever a mozdulatok és szavak közé.

A fiú nem érti, talán sértésnek vette. A lány pedig megérzi a szakadékot maguk között.

Sokszor érzi ezt. Egyszer egyként tekint magukra, a humoruk, a tekintetük találkozásakor érzi az egy ritmust a gondolatok mögött, aztán a fiú megáll, mintha abbahagyná a gondolatdobolást és kilöki őt. Erősen (érzi a lendületét, mintha mellbe vágná és ő hátrafelé esik), messzire, onnan kell visszamásszon. Nagyon munkás, a lány kezd fáradni tőle. Dühös is, amiért hagyja a fiúnak, hogy dobálózzon vele, mégis mindig visszamászik.

Talán tényleg sértésnek szánta. Talán mégsem beszéltek el egymás mellett.

Jobbat akar a fiúnak. Többet. Szebbet. Igazibbat.

Annyiszor érzi, hogy hasonlóak. Szinte majdnem ugyanazok. Ha a fiúnak kell kimondani, hogy „Jó étvágyat kívánok!” az majdnem olyan, mintha neki kéne kimondania.

Fulladjon bele az összes vendég az első kanál húslevesbe!

Még az is lehet, hogy a házasság intézményétől fél, attól viszolyog és a fiúnak (kollégája) semmi köze az egészhez, csak jó projekciós felület, rajta keresztül saját magát sajnálja. Irigy is rá, a fiúnak van bátorsága meglépni a nagy dolgokat. Nem is érzi kihívásnak, nem is tudja, neki mennyire nehéz lenne. Lány, persze neki csak egy igent kéne mondania a lánykéréskor, de… Olyan kiszolgáltatott. Utálja magát, amiért kezdeményezni nem merne (a társadalmi szabályok amúgy se nagyon engedik, de ez nem nyugtatja meg), igent mondani meg olyan, mint bárd alá hajtani a fejedet, hogy aztán azt mondassák veled az esküd végén az esküvődön, hogy „Jó étvágyat kívánok!”.

Ha lehetne, soha többé nem enne, csak rózsaszirmokat meg gardéniát, mint Florentino Ariza, a Szerelem a kolera idejénben, hogy megtudja, milyen a szerelem íze.

A magyar szerelemnek biztos másabb, mint a kolumbiainak. Biztos, hogy semmi köze a jó magyar húsleveshez.

Vagy talán pont olyan, és ő tévedett?

A szakadék megint tágul közöttük.

Vajon a fiú most belöki oda?

A lány minden alkalommal attól fél, hogy most tényleg beleesik.

És a legszomorúbb a félelmében ráadásul nem is az, hogy ki tudja meddig, de zuhanni fog, hanem hogy valójában attól fél, lehet sosem fog tudni visszamászni, hogy beszélgethessen vele.

A kapcsolatuk olyan, mint egy rózsa.

És ő attól fél, hogy a fiú megeszi.

 

Illusztráció

Üreg

Ma a csöndek űrjéről írok. Ahogy kitépted belőlem. Ahogy nemhagyod nekem.
Nekem születési előjogom,
hogy nem kell beszélnem.

Én nem tudom, ki csinált engem ilyenre.
De folyton halott macskákat emeltem fel a járdaszélről,
hogy megöleljem őket.
Ezt nem kérheted tőlem,
hogy elbeszéljem.

Én nem tudom, engem mi rág. A tied nagyjából tiszta.
Könnyebb lenne úgy szenvedni, hogy valaki tényleg bántott.
Így csak fehér vagyok, lány és fiatal.
Néha rettegek, hogy megerőszakolnak, félek, hogy elhízok, fáj a létezés. Más nők bántanak.
Mindennapi kínok, semmi elfelejthetetlen.

Néha eltörölnék mindent, aztán annyira imádom. Annyira szép, hogy sírok.
Néha furán néznek rám a buszon.
Semmi elfelejthetetlen.
Néha annyira fáj, hogy lebénulok.
Tehetetlen és erőtlen vagyok. És irigy.

Add nekem, ami neked van.
Az úgy lenne fair, ha olyan lennék, mint te.
Akkor próbáljon ki a világ, amikor már minden vagyok.
Ilyen csöndekről nem lehet beszélni.
Tartalmatlanok.

(Illusztráció: Xuan Loc Xuan: Dark Night)