Üreg

Ma a csöndek űrjéről írok. Ahogy kitépted belőlem. Ahogy nemhagyod nekem.
Nekem születési előjogom,
hogy nem kell beszélnem.

Én nem tudom, ki csinált engem ilyenre.
De folyton halott macskákat emeltem fel a járdaszélről,
hogy megöleljem őket.
Ezt nem kérheted tőlem,
hogy elbeszéljem.

Én nem tudom, engem mi rág. A tied nagyjából tiszta.
Könnyebb lenne úgy szenvedni, hogy valaki tényleg bántott.
Így csak fehér vagyok, lány és fiatal.
Néha rettegek, hogy megerőszakolnak, félek, hogy elhízok, fáj a létezés. Más nők bántanak.
Mindennapi kínok, semmi elfelejthetetlen.

Néha eltörölnék mindent, aztán annyira imádom. Annyira szép, hogy sírok.
Néha furán néznek rám a buszon.
Semmi elfelejthetetlen.
Néha annyira fáj, hogy lebénulok.
Tehetetlen és erőtlen vagyok. És irigy.

Add nekem, ami neked van.
Az úgy lenne fair, ha olyan lennék, mint te.
Akkor próbáljon ki a világ, amikor már minden vagyok.
Ilyen csöndekről nem lehet beszélni.
Tartalmatlanok.

(Illusztráció: Xuan Loc Xuan: Dark Night)

Vélemény, hozzászólás?