POLOSKASZAG

és végül tényleg nincs semmi, csak úgy
a fák sehol. és talán a pokróc alatt egy kis
poloskaszag, megérezve riadtan kapjuk a
kezünket fölé, nem nyúlunk magunkhoz
soha már, ezt ígérjük félálomban. és ez a
szag, ez hozza magával a nagy felismerést,
hogy tényleg nincs nyelvtan könyve a
kiábrándulásnak, a szobrok nem beszélnek,
mackóék nem voltak kezdetben, sem
kazettán, sem dvd-n, nincs állománya
a betiltott patikának, brenner nem írt
naplót, nem szeretünk semmit, nincs
sárga ház, csak ez a szag van, és talán
még egy kicsit a fák, csak úgy sehol.

ÉNTEMITI

magamat érted, magunkat értük. hibáztatni
bárkit muszáj. mert semmi sem történhet
magától, keressük a tetteseket. favágókat,
szegényeket. lesújtani, lesújtani, kiáltva
cselekedni a fákért, szerelemért, a zacskós
semmiért. a vonzó üvegbe zárt levegőért,
a fagyban száradó kutyaürülékért. bármiért
megmozdulni, tenni, akarni, vágyni, most
nem tudok többet tenni, de veled teszem,
veletek háborodtam fel, oktogonok,
kossuth terek, mind az ezer arc az enyém.
a fákat látod a szemeimben, félelmetesek.

A+B=8

engem tulajdonképpen az egésznek csak a
matematikája érdekel szüntelenül, mert
képtelenség felfogni. ugyanis a fákat osztom.
ha bokrokkal, maradnak a sugarak, ha
vakondokokkal, maradnak a földtúrások,
ha nappal, marad a hold, ha hágcsókkal,
marad a gyökér, ha avarral, marad a
kéreg, ha veled, maradok én, ha semmivel,
marad a sehol. de az már egy algebrai, túl
végtelen sehol, kilóg a füzetből, felfut
a széleken. és ebbe a végtelen seholba
kapaszkodom napról napra, én, a
megmaradt végtelen-védtelen maradék.

VERGILIUS

a hontalan vergilius kezében rosé bor.
pár korttyal küszködik a koszos üveg
alján, majd összeesik a fatemetőben.
a rönkök között eltűnik a teste, pedig
rá akartam hagyatkozni, kit kövessek
most, hogy lehet kijutni ebből a földig
tarolt mészárszékből? ő talán tudta.
most tessék, csak a baglyok huhognak,
hamisan szól egy hegedű pár sorral
feljebb, valaki itt akar varázsolni egy
elveszett szonátát. azt hiszi, találhat
mást, mint a részeg vergiliust.

ANGINA

és csak abban a pár töredéknyi másodperben,
amíg leveszem a pólóját, és a fejem a szívére
hajtom, akkor jutnak eszembe a fák. és akkor
ugrok fel és indulok, a macskát megkerülöm,
hidegen hagy, mint a koktél, akárcsak a hátamon
koppanó zsebkendős doboz. már a liftet hívom,
és a ház előtt jut eszembe, hogy tulajdonképpen
a saját otthonomból menekülök. és indulok is az
erdőbe. a fák szívére hajtom ma inkább az elálló
füleimet. és nincs bennem több kérdés, nincs
több megoldatlan képlet, csak némi bűntudat.
ez már legalább egyszer biztosan megtörtént.
fa tusfürdőt öntök kivágott csonkok között
a libabőrös testemre, és hajnalig várom az esőt.

 

(Illusztráció: Toni Demuro: Tree 071)