Címke: vers

Robert Laszlo költeményei

Gólem

 

az óriás lábánál

ültem

ujjai között

csak szemeknek tűntek karjaim.

halántékom

üres oltárfalán kivirágzott a fagy

de hidegrázós kis imádatom

csak feszengett

és ő közömbösen eltaposta

szemcse lettem

a pecsét lenyomatában.

a könnyek jege feltöredezett

arcomon

sírva szolgáltam uramat

a világ széle felé

tűz mardosta a fagy nyelvét

 

 

 

Haiku

 

ne sértsd a fényt, vak

szeméből hamis éj fut

fekete képbe

 

 

 

 

Kézikönyv

 

pontosan

egymillió-négyszázezer

könyv és értekezés szól

az anyáknak és a bábáknak.

a világra jövés

minden részletére van magyarázat

és nincs egyetlen útmutató sem,

semmilyen kézikönyv

a meghalásról

egy sor sincs

vagy egy szó legalább

se egy jel

se egy árnyék

 

 

 

 

Dream maradt

 

és a holtakat szülő

merengésben

a rockzenész ujjai

elcsúsznak a gitáron,

mint az akasztott ember nyakán,

amin annyi hurok szorult.

valaki áramot táncol

a pillanat öngyilkos lesz józanságában

egy üveg van az ágya fejénél

egy cigaretta hamvad ebbe a dalba,

nyugodtan és beletörődve elmerülök

a holnap csak veletek kezdődik

én benne maradok ebben a dallamban

 

 

 

 

 

Napló

 

az árvaház

megtelik angyaltollakkal.

fojtogató lebegés

egy mindig erőltetett

vidámság rutinja felett

jön a felvigyázó bácsi

és számolja: egy toll, kettő, ezer

jön a szakácsnő

és lecsíp az adagokból:

mínusz egy szendvics, mínusz egy leves

aztán belép

az igazgatónő, mint egy fekete vihar

mint a tömörített rémület.

mind írjuk, térden állva, szófogadóan:

mínusz – mínusz – mínusz

amíg az angyalkák tollai

szemtelenül szállnak a mosodában

 

 

 

 

Diagnózis

 

kőkoporsó van a nyelőcsövében –

ezt tudták megállapítani.

gyógyszerek és orvosok

egyaránt beleroskadtak

ebbe az értelmetlen időhúzásba.

a szemébe néztem.

mit láthattam volna,

mikor a fájdalma máshol volt?

már véreset beszélt,

a sebei

szemcsésen és forrón virágoztak.

ne halj meg, mondtam neki,

ne halj meg!

miért ne halnék meg?

hörögte szinte felszabadultan

még adtak egy injekciót

aztán

már csak arra vártam, hogy feltámadjon.

 

 

 

 

Azonosítás

 

egyik tömbház

a folyón túl,

az a lemállott falú

az a graffitiba bugyolált:

ez a pontos címem.

ha nem telik el a nap,

hogy jöhetne akkor az éjjel?

elbotlok, de van támpontom:

a hídon rosszul leszek,

alattam a víz mocska,

előttem a világ fogoly szennye,

egy temető,

csak felettem nincs, nem maradt semmi

 

 

András Orsolya fordításai

Szoborátadás

 

Mások a szobrok. Meg a formák.

A tömbök ugyanazok, meg a kő.

Vagy húsz esztendő elhaladt,

de a tömbök ugyanazok.

Más viszont a bőr és

mások a csontok a bőr alatt.

Új izmok mozognak, más emel,

de érzem szinte ugyanazt, mások a repedések

a vers szövetén és mások a forradások.

A szobrokat tőled vettem át.

Újak a szavak, de hasonlók a filozófiák.

Meg a kő.

Ez lehetett Isten álma,

ez az évmilliók geológiája,

hogy csak a tömbök maradnak.

Időn és térben a horpadások,

a te és én viszonylagossága.

Új az érzékek ébredése,

de a régi a kozmoszból

ugyanúgy szervezett anyag.

A szó csak kettőnk lélektévedése,

de ahogy a génekben a korok örökléttanúsága,

egy kvantumpillanatban összecsúszunk

mi ketten, és az éppen elkezdettet, vagy a

már nagyon rég lezártat is

átformáljuk, mert ez az alkotás morfológiája.

És a szobrokat tőled vettem át.

Önmagamat hozom újra létre benned,

ha mást nem is, ezt muszáj észrevenned.

Innen a szavak ismerős transzcendenciája,

innen a feszültség, és innen a feloldása.

Ami a tiéd, az a tudat és a többlet,

ami az enyém, az a keresztrímek sutasága.

Megteremtem magamban tekinteted mását,

hiszem a kapcsolatot veled, a követ,

ahogy a test feltámadását…

Mert nem lehet csak megírni az élményt,

kell az ásvány és kell az anyag hasadása.

Magamat, ha tehetem én is egy tárgyba,

vagy valami másba

dobom,

vagy beburkolózom a hallgatásba,

vagy szobahőmérsékleten kikristályosodom.  

Jorge Luis Borges: Dal egy emlékről

 Dal egy emlékről

 

Mondd el nekem, kérlek, hol nem találok rád

hol nem lehetek a hiányod,

hol élhetek anélkül, hogy emlékezzem rád,

és hol emlékezzem úgy, hogy ne fájjon.

 

Mondd el nekem, kérlek, mely hézagban

árnyékod a központokat nem tölti be ;

ahol az én magányom önmaga,

és nem távolléted érzése.

 

Mondd el nekem, kérlek, milyen úton

járhatnék anélkül, hogy nyomdokod legyek;

ahol rohanhatok, de nem azért, hogy keresselek,

ahol minden bánatot kipihenhetek.

 

Mondd el nekem, kérlek melyik az az éjjel,

amely nem hordozza pillantásod színét,

melyik az a nap, amelynek magányos fénye van,

nem pedig azt sejteti, hogy hangod megidéz.

 

Mondd el nekem, kérlek, hol találok egy tengert,

amely fülem hallatára nem suttogja szavaidat.

 

Mondd el nekem, kérlek, melyik zugban

nem látja senki keserűségemet;

mondd, melyik vánkosom ürege,

amely nem támasztja alá fejed.

 

Mondd el nekem, kérlek, melyik éjszakán

jössz el, hogy vigyázzam álmod;

mert nem tudok élni, mert hiányzol;

mert nem tudok meghalni, mert szeretlek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Japán költőnők (Száz költő egy vers)

A Száz költő egy vers költőnői 3. (X–XI. század)

 

 

 

Későbbi szemelvények gyűjteménye (Szerelem második kötet, 680.)

 

Amikor a főtanácsadó még a palotaőrség harmadrangú parancsnoka volt, Akazome asszony rokonának udvarolt. Ígérete ellenére nem látogatta meg, így Akazome asszony másnap kora hajnalban ezt a verset írta a nő nevében:

 

Jobb is lett volna,

hogyha rögtön elalszom.

Ehelyett éjjel,

míg szép lassan eltűnik,

néztem a holdvilágot.

 

 

 

Szóvirágok versgyűjtemény (Tavasz kötet, 29.)

 

Icsidzsó császár idejében, amikor egyszer egy nyolcszirmú, telt virágú cseresznyefát adományoztak a császárnénak, Isze no Taifu is jelen volt, és megkérték, írjon róla egy verset. A vers így szólt:

 

Régi főváros,

Nara nyolcszirmú, pompás

cseresznyefája

kilencszintű palotában

kilenc szirommal virít.

 

 

 

Későbbi szemelvények gyűjteménye (Vegyes témájú dalok második kötet, 939.)

 

Kózei nagytanácsos egyszer Szei Sónagonnal társalgott, majd – mondván, a császárné tisztulási idejét tölti – hazasietett, és levelet küldött: – Sürgettem a kakasszót – írta – Az éjjeli kakasszót talán ismered a kínai Hangu-átkelőről szóló történetből – majd hozzátette: – Nálunk pedig itt van az Ószaka-átkelő – Szei Sónagon ezzel a verssel válaszolt:

 

Éjszaka mélyén

még ha az álkakasszót

fel is ismerni,

ez az Ószaka-hágó;

át nem enged senki sem.

 

 

 

Fordította: Fittler Áron

Földi szivárvány

Ikerkáprázat? Nem pihen

teremtőnk körzőkészlete – 

De megnőttek határaim

tágabbra és csodásabbra,

hogy azt a kismamát vigyázva

lesegítettem a város

helyi-járatú autóbuszáról

érezve mint kettőzte meg 

csuklójában a  jövő emberi

ütem-csírázás szaporítván

a tapintható, határtalan esélyt.

Földi szivárvány. És billeg tovább

kettőződve, végtelenedve

von sugarat, ha már hullanék

kőtábla előtti özönvizekbe.

 

Seamus Heaney: COLUM CILLE CECINIT

i IS SCÍTH MO CHROB ÓN SCRÍBAINN

 

Görcsöl a kezem már az írástól.

Kúpalakú a pennám hegye.

Tátogó madárfiókák szájában

a bogárgyöngyök: a sötétkék tinta.

 

Elállja a tapasztalat a felbugyogó

tintafolyást a megkímélt, sápadt

kezemtől: megfolyt a tinta

a zöldkérgű magyal pergamenlapon.

 

Apró folyós tollam tovább folyik

könyveken, legyen az vaskos vagy vékony,

egészen a tudományos ösztöndíjakig –

az írás az, amelytől görcsöl a kezem.

 

ii IS AIRE CHARAIM DOIRE

 

Örökkön dédelgetett Derry.

Mindig csöndes, mindig szabad.

Minden zugát angyalok hada

állja körbe-körbe.

 

iii FIL SÚIL NGLAIS

 

Egy zöld szempár visszafordul

majd, de nem néz vissza többé

Írország felé,

Minden ír vagy azok asszonyai.

 

Nagypál István fordítása