„Kicsit mintha leült volna bennem a mi történetünk”,
gondoltam, s még ugyanaznap: „leült bennem a halál”,
ami ugyan annyit akart jelenteni csupán, hogy
„dehogyis”, és legyintés, hogy nem ült itt le semmi sem,
aztán végül véletlenül egészen mást jelentett,
és leesett, hogy jé, tényleg, kicsit halálszerű ez,
ez a történet, a miénk, már ahogy beszélünk róla,
azaz többnyire sehogysem, s ha mégis, hát szanaszét
hullanak az elméletek, jól kitalált frázisok
(és szanaszét mi is benne, végülis, hát végülis),
halálszerű kicsit az is, ahogy folyton jelen van,
ha történik, jelen van, és jelen akkor is, ha nem,
(nem zavarom zavarom nem figyelem csak figyelem)
olykor mintha megértenék egy-két dolgot belőle,
hogy például kiszolgáltatottnak lenni: szabadság,
egyenlőség s ilyenek, de végül „érti a halál”,
ebben viszont tényleg lehet valami, hogy szabadság,
hogy egészen felszabadít ez a lelepleződés,
hogy nincsenek különösebb technikáim, amelyek
megvédenek az alkalmi egyensúlyvesztésektől,
vagy pláné egy véglegestől, attól végképp semmi sem,
és arra sincs technikám, hogy nyomot hagyni legalább,
nyomot hagyni itt e földön, vagy mondjuk egy emberben,
„nem akarok nyomot hagyni” – erre jutok végülis,
és belém ül ettől is egy irdatlan nagy szabadság,
hajlamosak belém ülni, úgy tűnik, a nagy szavak,
és kívülről nézegetem, hogy ez mit is jelenthet,
és ugyanez van az ilyen kifejezésekkel is:
hogy például „kicsit leült bennem a mi történetünk”,
azt hittem, hogy lecsillapult, hogy ilyesmit jelenthet,
hogy vannak már egyéb dolgok, fade out, kész, eltelt,
aztán végül véletlenül— vagyis most csak annyi, hogy
belémült és belémaludt és bennem is ébredt fel, és
nem tudom, ez mit jelent, de bennem lesz már mindhalál.
