bocsásson meg, hogy néha csak tegezlek.
túlhevülsz: mellkasomon nagy nyári kazlak.
nem gondoltalak bátrabbnak, se szebbnek.
felbujtom magát, könnyelmű szavaknak.
szólítson, ne itt titokzatoskodjék.
maga senkit sem küldhet, csak a ’csába.
nem lesz illedelmes azzal, hogyha meglép.
ha most nem emel, taposson a sárba.
nagy füstökkel ködöl: ne szívasson, kedves.
nem mintha újabban bűzlene, hogy nem vagy.
ha nem bánja, nem nézem el csak. úgy nem megy.
más valaki lesz, ki legközelebb elhagy.
amikor majd hívom, te vedd fel a mobilt.
vagy csak üzenj, hogy épp más ágyában fekszel.
üres magányomban maga nem lesz manír.
hagyom, vigasztalj csak, álommal és szexszel

kert

a fák a kövek a bokrok öle

a magány legmélyebb pontján

a kísértés veresége

a fiúi szeretet mindenen túllépő

önátadása

olajfa-liget

a verejtéket felszárító

sűrűsödő szavak

a csend legmélyebb pontján

meghúzódó harsonák

a test összekulcsolt méltósága

mint végső pecsét

Gecsemáné

az éberség halhatatlansága

egyedül a haraggal szemben

az eljövendő megtisztulás

előtti percek

imádság értük

mikor mind alszanak

imádság értünk

mikor mind alszunk

mert fáj virrasztani

fáj hallani az Igét

mikor készülődik

a Kegyelem

dermedt idő

félelem – halál –

és feltámadás között

Kezdet és Vég

és Kezdet

fokmérője

térdig

derékig

könyékig

a feltámadásban

a megsemmisülés áldozata

a mulandó gonosz

megsemmisülése

                                  Bakos Kiss Károlynak

dobál az Úristen kezeket lábakat

tüdőket dob tűzre nyelveket eltöröl

szárnyat tör tollfosztó viharokban bujkál

városokat teremt örvénylő középbe

utcasarkokból lesz kutyák temetője

véres és üszkös csontok halma: város

inat tép fölsebzi fiának ágyékát

vérével mos le vért elevent ebédel

dobál az Úristen körömházakat tép

emberi téglákból épít tornyot:  Bábel

angyalt is megaláz teszi szolgájává

szolga és úr ő ki koldul majd kinevet

tetemeken lépdel át a tengereken

legvégső táncokat újra meg újra jár

föltámad szemünkre dobálja halálát

föltámad gyermeki csontból épít házat

dobál az Úristen kövekkel megdobál

tetemre hívja az élőt és a holtat

kimetszi belőled képét a halálnak

lábának zsámolyát hátadra szegezi

sírjatok egyre és egyre csak sírjatok

míg szétreped dermedt orcátokon a hús

fogakkal tépessék szét a ti testetek

mert dobál az Isten mert megdobál az Úr

/p

Költözködés

Üres a szekrény,

Tele van hiánnyal.

Kiköltöztem az életedből.

Baráti üdvözlettel

Szatyorban viszed a szavaid,

Műanyag a múltunk.

Mint ha egy utcasarok közeledne…

Leérnek kezeid, azokon lépsz.

Kifakultunk.

Emlékrög

Mintás, meredt volt a kő,

felette lepedővászonnal takart

fájdalom belepte

a szobát,

s voltál itt, meg odaát.

Tagjaid ma is fehérlenek

minden gyászos ajtónyikordulás

kivitte a házból a lilás

emlékeket.