Címke: vers

Dsida; Útlevél


Dsida

 

Angyalbeszéd a szád

Örök „ifjú poéta”

Napeső se kell

Puha séta

Tavak lapja se már

Csak a

Zsoltárok

Psalmusok

Isten-vágya reszket…

 

Mint szőlőgerezdet

Isznak visznek

Bár utódaid

A szépbeszéden élők

 

Mert ládd-e a szónkat

A rongy idő kimarja

A tájból

Utána bárhol

Nincstelen a

Lélek

Kell hát a bátor

A nem-akármi ének

Nem-akármi mámor…

 

Mint szőlőgerezdet

Isznak visznek

Már utódaid

A szépbeszéden élők

 

Bár honnod már

Az érdemelt

Öröklét

Bár élő bokraink

Ágait letörték

Te túlvilági nyelven

Súgod a világba

Azt hogy soha

De sohasem hiába…

 

 

Útlevél

 

(vers vendégszöveggel)

 

Az útlevélben nem lakom

A kép se rajt’ nem én vagyok

Ha visszahoz mi el se hajt

A sorompó se végtagom

A pult mögött nem áll az őr

Nem kérdi merre mért megyek

És nem vigyázza puskacsőr

Sem ide-oda léptemet

A négyzetek betétlapok

Aggálya engem nem kerít

Kitölti bár a megszabott

Időhatárt a létem itt

Hogy meddig szól a vízumom

Azt halandó nem éri át

Csak önmagamnak mormolom

Te bolond hány hét a világ

S ahány a hét hát annyi táj

Akár ha el sem mozdulok

Mert szól a szív és szól a száj

De az útlevél nem én vagyok

 

 

Eustache Deschamps költeményei

Korunkért hull a könnyem

(Lasse, je pleure et lermie…)

 

Korunkért hull a könnyem,

S csak intek: köszönöm, nem.

Most mindenki mohó, cseles,

S botor tervek közt tévedez

A bomlott elme könnyen.

Szerénység? Hűl a földben.

Megmar sok kósza jöttment,

Az erős a gyengére les,

A jog helyett az öntelt

Zsarnokság trónol fönnen.

Az árulás mily kotnyeles!

A jók közébe szökken,

Mint éjidőn dühödten

A bánat rám, amíg heves

Ostrommal rommá ront, bevesz,

És úr marad fölöttem.

Korunkért hull a könnyem…

E bajra nincsen csöppem.

Kérlek, Igazság, jöjj, zengj

Egy dalt nekünk, tisztát, nemest!

Dalolj! fakaszd, vágd fel reves

Szivünkben ezt az ömlenyt,

Mert rothadunk a gőgben.

Amerre hangod fölcseng,

Mindenegy lélek örvend.

Vigaszra lészen érdemes,

Csalást, bírvágyat félretesz,

S egymásra lel örömben!

Korunkért hull a könnyem…

 

Győrei Zsolt fordítása

                        

Jaj, kerge kín…

(Las, douloureux, desconfortez, dolens…)

 

Jaj, kerge kín támadt meg és gyötör,

Tör szenvedő lelkembe fájdalom,

Dalom dadog – mi eszembe ötölt,

Tölt búval el: hölgyem hiányolom.

Ólomnehéz e bánat, nyom nagyon!

Gyón most a szív: nem bírja már a távolt.

Volt már, aki így járt, ily cudaron?

Rongy sorsomért az ördög vigye Ámort!

Mord, rút halál jő – s én vagyok, kit öl!

Kitől ered? Nos, elárulhatom:

A tomboló pletyka kész vetni tőrt.

Őrt áll az ész, ám nyüzsg a rágalom-

Alom: tetű él benne, nagy halom,

Hallom! Hívom igazságom, a bátort –

Tort ül talán ez ártány ótvaron!

Rongy sorsomért az ördög vigye Ámort!

Ám orrt mutat a locsfecsnek, ki bölcs!

Ölts nyelvet, és a kételyt csapd agyon!

Adjon hölgyed kezet, s te üdvözöld! –

Zöld, friss rügyem viszont ha gaz, ha gyom,

Hagyom mezőm kiégve, parlagon.

A gond emészt; reményem él, de már holt…

Hol tölt vigasz, hol elhagy fukaron –

Rongy sorsomért az ördög vigye Ámort!

 

Győrei Zsolt fordítása

 

Jaj, énnekem a kínok kínja jut            

(Las, douloureux, desconfortez, dolens)

 

Jaj, énnekem a kínok kínja jut,

Jutalmam is remény helyett a vég,

Végváramon gondok törnek kaput,

Úttalanul, úrnőm, jövök feléd.

Létezem! Ó, jó sors, bár sejtenéd!

Édeni rév, úgy úsznék hűs vizedhez!

Ez éltetőm, erőm ez adja még.

Ég verje meg Ámort, ha nem kegyelmez.

Mezítelen a szív, ha sok hazug

Zugpusmogó rontja becsét s nevét.

Vétlen vagyok, de szavuk ölni tud.

Tudós fülön nem jut be szóbeszéd.

Szédül a szív, s megáll. Te locska nép,

Ép főknek a fecsegés rusnya jelmez,

Ezért az ész bíránknak épp elég.

Ég verje meg Ámort, ha nem kegyelmez.

Meszet evett, ki hű szolgába rúg.         

Ugass bolond! A bölcs un rád elébb.

Ébren van-e a Hűség? Háborút

Rút ellenen az nyer, ki hűen élt.

Méltatlanul csal meg, ki meg nem ért.

Eszményi hölgy. Ha nem, lelkem elég.

Mértéktelen erényed védelem lesz,

Ég verje meg Ámort, ha nem kegyelmez.

Jeney Zoltán fordítása

hiányzol a Mátyás-téren; a kör bezárul

hiányzol a Mátyás-téren

Adélnak

 

 

köveken fény s rajta sétatér-

del. kalácsa alatt kis szemcsékben

láthatatlan éppen-meleg szurok:

ha feláll mindenki lássa majd

mit nem ért el ha leborult

mert fájt már kétlábon hordania

e kéttalpadnyi űrt.

 

 

a kör bezárul

 

 

hiába jött fecske száz is

nem hozta a tavaszt

Boeingek kúsznak

a levegőég alatt.

hoc est corpus

meum s a flaszteron nyolc busz

nyolc busz várná hogy

derekamat hajtsam

meghajtsam

a Boeing-hasak alatt

szorosan a keréknyomokra

tapasztva pofám: így érne

össze állítólag így lazán

föld az éggel:

rövidzárlat.

egy vázlatot rajzolsz

a tavaszról mikor hasad

úgy ringott mint egy esőcsepp

melyből kiválni újabb esőcsepp

készül. terhességnek mondják és vasat

rántanak roppant fiókokból

de én tudtam hogy esőcsepp vagy

s esőcsepp lesz ő is és a fagy

mint bölcs kotló rámtakar titeket

egy vázlatot rajzolsz a tavaszról

mikor hasad úgy ringott mint egy

esőcsepp melyből kiválni újabb

esőcsepp készül de e tavasz

nem volt soha. s üres a lap

és nincsen vázlat. jó éjaszkát.

ma fizettem gázat:

rövidzárlat.

valami hiányzik a hangból

szavak. de az is lehet hogy mondatok

egy Boeing gyönyörűt landol

költő az aki tudja amit egy rím

kedvéért sem szabad. szavakat hantol

de az is lehet hogy mondatokat

akkor csak hallgatni lett volna kedvem

amikor csípődet ringani értem tetten

a téren. költő aki tudja amit egy rím

kedvéért sem szabad. elbődülte egy hím

elbődülte magát mert a combjaid

így – hogy esőcsepp voltál is

melyből kiválni újabb esőcsepp készül –

gyönyörűek. hosszuk épp határos

a Mátyás-tér kövein szétpergő szürkül

ettel. íme egy vázlat egy esőcseppről

mely nem volt soha. egy tavaszról

mely nem volt soha. egy vázlatról

mely egy tavaszról szól melyben

egyetlen esőpcsepp sem ringott soha

melyben egy Boeing ugyanakkor

egy Boeing gyönyörűt landol

vázlat egy versről mely nem volt soha

vázlat egy versről mely nem is vázlat:

rövidzárlat.

Monkswell; Ballada Demiánról

 

Monkswell

 

Nincsen itt se tiszta víz, se

gyerek, se kislány, itt egerek

vannak, pajtában, kamrában,

eső esett és a kolostor oldalába

az ár ormánya a földet túrja,

szerzetesek között, fent a

könyvtárban írom levelem

Demiánnak, citromos vízzel,

hogy ne lássa senki sem,

ahogy kétségbeesem a múlt

időn, nem tudok jelenben

beszélni, kihazudva azt,

amit Demián tett, kódexeket

másolt, én iniciálét, ő meg

miniatúrát festett, sokszor

szörnyet, vizit, helyette féltem.

Ahogy elfelejtek minden szót,

egy marad majd meg: Demián,

aztán a szerzetesek kútjába

dobom a leveleket, ijedelemből.

 

 

Ballada Demiánról

 

 

Azt mondták, tél volt és hideg,
Demián hideg volt és eljött
érte a tél. Tudnom kéne, mikor
lett fehér, mikor imádkoznak

a tükörfal előtt. Nagy magas
üvegfal, mint az Urál hegység,
olyan nagy. Demián elérte az
Urált, elérte a királynő tükreit.

Demiánt nem látja senki már.
Üvegfal előtt csadorba csavart 
nők hajlongnak, térdüket már
szőlőszemek sem festik meg,

megtanulták talán tisztelni őt.
Demián nem forgatja szemét,
tükörből van, porcelán már
teste is. Demián gyerek volt.

Az üvegfal mögött van egy tó, 
abban fekszik már ő, Demián,
nem látunk a tükrön át, meg-
fújták, át-meg át. Elmondok

egy imát, csadort veszek fel
én is, ne lássák, hogy férfi
vagyok, aki érte imádkozik,
sűrű fátyol alatt, maszkkal.

Demián gyomrában sárga-
golyó nyugszik, mint egy
kagylóban, nyelvem alatt
érzem a fém ízt. Eltemettük.

Demián sokat sírt halálakor.
Demián nevetett halálakor.
Nincs itt, az üvegfal mögött 
üres a tó és üres az isten.

 

Federico García Lorca: A hold románca

Federico García Lorca

A hold románca

 

Eljött a hold a műhelybe,

fehér szegfű a szoknyája.

A gyerek csak nézi, nézi.

A gyerek csak őt csodálja.

Hát a hold a lassú szélben

karjait mozgatja lágyan;

csillogó, kemény, sikamlós

bádogkebleit kitárja.

Menekülj, te hold, el innen.

A cigányok itt találnak,

a szívedből fehér gyűrűt,

fehér láncokat csinálnak.

Hagyjál táncolni, te gyerek.

Ha megjönnek, rád találnak

a cigányok ott az üllőn,

fekszel kis szemed lezárva.

Menekülj, te hold, el innen,

döng már lovaik patája.

Te gyerek, ne lépj fehérre

keményített szép ruhámra.

 

Lovasember közeledett,

dobja döngött a határnak.

Bent a műhelyben a gyerek

fekszik, kis szeme lezárva.

 

A cigányok, bronz és álom,

az olajligeten által,

szemüket félig lehunyva,

jöttek égnek emelt állal.

 

Hogy huhognak ma a baglyok,

jaj, hogy huhognak a fában!

Fönn a hold megy egy gyerekkel,

kéz a kézben messze járnak.

 

Sírás hangzik odabentről,

a cigányok jajgatása.

Kinn a szél, a szél van ébren.

Műhelyük a szél vigyázza.

Havasi Attila fordítása

protézis; bőrre húzódás

protézis

egy képről, egy szöveg margójáról,

valahonnan emlékszik, egy újságból,

a nevem és fekete-fehér kontaktlencsés

képem ismeri, már rám keresett iwiwen,

de nem talált, csak ma a kiállítótérben,

felismert, a vonásaiban volt valami

ismerős kábultság, a távolság súlya,

ami egy szinten túl magába rántja

a megfigyelt tárgyat, aztán még a hiány

sem rögzül bennünk, mikor magunkra

hagynak az eséstől berezgő tócsák

felett, egy eldugott kastélyi erkélyen

egymásra dőlünk, hideget kapar hátamról

a nem történésbe, majd lesétálunk

a lépcsőn a higgadt fénytelenségre,

itt vagyunk egymáshoz képest,

ahol csak a korom omlik mögém,

a testét fedő vászon alá nyúlok,

jó neki ekcémától érdes tenyerem,

én rántanám magammal végleg, de

túl gyengén ölel a mellemen, ujjain

rozsdállnak a bütykök, alkatrészeim

csontra feszülnek, még nem tudja,

hogy bal lábszáramon az ínszalagok

platinára tapadnak fémtérdtől lefelé,

majd máskor azt mondom, hogy

luxuskocsi ára bennem, de a most

még ettől is értékesebb


bőrre húzódás

csak érkezés előtt ébredek, tudatomba

lámpahunyások karcolnak éleket,

lassulással mondat omlik a hangszóróból,

a változás, hozzá ez az út vezet,

kirakatként követi a mozgó ablaküveget,

észreveszi, hogy a harmadik vagonban húzom

a kabátomat, el vagyunk egymáshoz képest,

de nem bírja elviselni bennem a megtörténteket,

fáj neki, ahogy tizenkét éves testem

kopaszon feszül egy tehetetlen műtőasztalra,

ugyanannyit éltem azóta, de még látja,

ahogy ínszalagjaim közé világítanak

hogy eltávolítsák rákos csontjaimat,

bennem fájnak tovább apja hasára vágott

vonalak, most átölelem, ernyedten sétálunk le,

lassan, az aluljáróba, testünkön rögzült

emléknyomok, tudjuk, hogy apjáról

mostanra lekoptak a hegek, a vesék,

a tüdők, már csak csukott

gerince van, foszló ruha alatt