Otthon
(Em casa)
Engem keres az éjszaka. Lökdös a szél, nevet rajtam,
és én úgy vihogok, mint mikor először mentem végig
az utcán magassarkúban. De akkor még kislány voltam
– túl, alig, valamennyire –, és alig érintettem a földet.
Bár a szeleket már akkor is ismertem, hisz ők minden
este ott ténferegnek a kikötőben. Ma már csak a szívem
könnyű, a lábam fáradt. Talán a szelek is a katonát
látják bennem, a megbízható, jó, öreg bajtársat.
Santa Maria da Luz
Az üdvösség szigorú dolog. Keskeny lépcsők
vezetnek hozzá. És már a papok szíve is
megkeményedett a hisztérikusan zuhogó esőtől,
az örökös lépcsőktől. Megöregedett a világ:
ők tudják a legjobban, hisz a halhatatlan istent
szolgálják, de a halottak tárgyai között élnek, esténként
öregasszonyokkal néznek farkasszemet. Mint a fűben
meglapuló dió, olyan mindegyik. Öreg szavak szállnak
a mennybe, öregen, köhögősen. Hiszen a tengerek ura,
a szél nem beszél latinul, se galegóul, se spanyolul, fázni
kell, mi mindig magunk vagyunk. Néha egy-egy halott férj
segít a feleségének (megfogja az ernyőt, vagy az asszony helyett
néz bele a szürkülő esőbe), de a papot mindig százötven évvel
ezelőtti csend várja a sekrestyében. Alamuszi, tehetetlen csend.
Nem a december, nem az eső, csak a háború tanít
meghalni. De nálunk béke van, alamuszi, tehetetlen
béke. Magunk vagyunk – hazaérünk, lerázzuk a vizet,
meggyújtjuk a villanyt. Borostyánsárga függönyök
között alszik a Halál angyala, mint egy beteg kisgyermek.
