Midőn rémes homály lebeg
a Nagy Durcamező felett
hosszú, zord téli éjen,
midőn a sós hab a mogorva
parti sziklákat ostromolja,
s vad fellegek viharködében
a Héttavi Csonk-hegyek orma –
akkor a tompa és sötét
homályban izzó szikraként
moccan valami furcsa fény:
ezüst pászmája föl-le jár,
mint Üstökös csóvája száll
s tör át az éj komor körén,
magányos tűzsugár.
Lassan lopódzik, imbolyog,
illanva csillan itt meg ott,
s amint halad: villan tovább,
Piszkancsfák törzsén siklik át;
s kit ébren ér éjféli óra,
bús Termek és Tornyok lakója,
e bal jelenésre riadva sikong:
„Ez a Dong! Ez a Dong! Ez a Dong!
Ődöng a vadonban a Dong, ama vándor!
Ez a Dong! Ez a Dong!
A Dong, kinek Orra Világol!”
Ó, volt idő,
hogy a Dong még gondtalan élt,
de megszeretett egy ponyigóc lányt,
aki ottani partokat ért –
mert hajh, kikötött a Szitájuk, az ám,
a Smargli-fövenynél napszállat után,
ott, hol az Esztergált Osztriga nő,
és szép simaszürke a bérc.
És erdőn, völgyön, réteken át
a hős ponyigóc nép kardala szállt:
„Kis Ponyigócia távoli föld,
de seregnyi vitézt terem,
aki ott navigál – keze kék, feje zöld –
szitával a tengereken.”
Oly boldog, boldog volt ama kor,
míg ottan időztek e lények!
A víg Ponyigócokat éjjeli táncra
igézte a Dong panaszos pikulája,
kivált, ha a hold odafénylett.
szitával a tengereken.”
Oly boldog, boldog volt ama kor,
míg ottan időztek e lények!
A víg Ponyigócokat éjjeli táncra
igézte a Dong panaszos pikulája,
kivált, ha a hold odafénylett.
És el nem hagyta se este, se reggel
a lányt, aki jött a vitézi sereggel
(kék keze égbolt, zöld haja tenger),
míg el nem jött ama gyászteli perc,
és a hős csapat új partok fele kelt,
rideg fövenyén otthagyva a Dongot –
s ő nézte a távoli bús horizontot,
és bámult, bámult egyre csupán
egy borsózöld vitorla után;
és kardalukat halkan dudorászván
ült csak egész nap a bucka gyepágyán:
„Kis Ponyigócia távoli föld,
de seregnyi vitézt terem,
aki ott navigál – keze kék, feje zöld –
szitával a tengereken.”
De mikor nyugaton már esteledett,
fölkelt a Dong, és szólt:
„A józan eszem most mind odalett,
az a csöpp, ami valaha volt!”
S azóta folyton vándorol,
át lápon-éren, és így dalol:
„Ó, erdőn, völgyön vagy hegyen
kis Ponyigócom hol lelem?
A partot, a réteket is bejárom,
s kis Ponyigócom megtalálom!”
És fútta ezüstpanaszú pikuláját,
míg egyre kereste, kereste a lánykát;
és mivel éjszaka nem jól látott,
kérget a Csöngöm-fáról hántott
termőhelyén, a pitypangos réten,
és orrot font magának belőle szépen,
orrot és takaros pántot,
s e pompás Orrot pirosra mázolta,
s tarkóján átkötve magához pántolta,
s a hegyén üreget hagyott, kereket,
s egy nagy fényes mécsest beletett,
és becsomagolta
erős, puha gyolcsba,
hogy északi szélroham azt ki ne oltsa;
s így kis lukakon tört által a fénye
pazar sugarával a búskomor éjbe.
Havasi Attila fordítása
