Címke: vers

A nagy magány

A nagy magány mosott szennyesét
szívemben teregeti, nyitott húsomon
szárítsa a nap, a hold, és a csillagok.
Mostanában kissé egyedül vagyok.

 

Eltűnik a hely, el a levegő.
Nehéz a dolgokat megölelnem.
Napról napra fogy rólam a hús,
a piacnak is meg kell felelnem.
Azt álmodom, hogy királylány
leszel, meg híres színésznő,
mosolyodért odaadom kajlán
fele királyságom. De nincs mosoly.
Nincs királyság. A nagy magány
mosott ruháját szívemben teregeti,
s mire megszárad, kihűlnek az erek,
a halál piros szemeit meresztgeti.

 

Város, nélküled

 
 
 
 
Tömött autók rohannak el előttem,
miközben tudom, te máshol időzöl.
Egyre zavartabban óvom és féltem
magunkat a megfeneklett időtől.
Tömött autók rohannak el előttem,
miközben tudom, te máshol időzöl.
Egyre zavartabban óvom és féltem
magunkat a megfeneklett időtől.
Hasonló megszokott vonzás, akár
az elmúlt tíz évben bármikor.
Mint betonfalból sarjadó akác,
felnőni kéne – s azt is tudni, hol.
Városunk egyszerű, mégis nehéz.
A kirakatok véznák, üresek.
A Jászain gyakorló térzenész
játékából már csak a szünetet
hallom. Cégtáblák és neonterek
gyűlnek körém, akár a rácsok.
Szokatlan az, hogy mindent ismerek.
Nem mondhatnám, hogy megigézve állok.
Hisz nincs felkattintva sehol a város,
az ismerős falak is összefolynak –
és elbizonytalanodom. Irányok
változnak meg; löknek el és sodornak;
egy rozsdás állványszerkezet alatt
emberek kartondobozokban élnek.
A híd túloldalán sínen ragadt,
grafitszínű árnyék rohan a HÉV-nek.
Előttem teljes némaság borítja
az eget; festi szürkére, sivárra.
Átellenben egy laza körre hívna
egy önmagát eladni kész leányka.
Az éjszakai érkezik, megáll.
Most más megy el vele – én meg csak állok.
A forgóórán fél kettőre jár.
A körúton lakatlanok a sávok.
Megüresedett utak párolognak
vonagló és nyújtózkodó ütemben,
és minden ház megroggyan és szorong, vagy
saját árnyékától félve remeg fenn.
Látom, a város semmit sem akar
(miközben tudom, te máshol időzöl),
s én inkább ettől félek, mintsem a
magát ismét feltaláló időtől.

Ibér ének

Testvér, Szent Jakab útján majd üzennek
rögök, szikrázó mozarab éjszakák,
tépett gúnyában, cipők, szakadt lelkek
nyomát kövesd, s a déli fény illatát,
és üdvözöld a hit kiholtjait, kik
az arcukat megmártva üdv tavában,
mint oltott mészben, s jártak hitbe’ térdig
bolondok, szentek útján télben, nyárban,
s ha talmi fényt rejtett a szív karátja,
mint az arc is, sárral összemosva,
s a szó kegyeltje ajkát csöndre zárta,
szólj rá a rögben száradó halottra,
hogy nem hív Provence, nem Aquitánia,
se okszitán dal, se halk litánia.

Amor de lonh

Amor de lonh
Kesergve írok most magának,
kedves, hisz válasz úgyse jön,
de bárhogyan emészt a bánat,
azért magamat nem döföm
se szíven, se fejen, se térden,
tüdőn, se háton se belen,
se bőrön, se fülön se mégsem,
én nem csinálom ezt nekem,
hanem itt, a száműzetésben
szomorkodva rád gondolok
(tudod, Pesten vagyok, nem ott),
se magamat én konyhaszékkel,
mint nénikéjét döfi nem
a nagy hős: Mikes Kelemen.

Mennyei Magyarország

bizonyos jóslatok nem azért hangzanak el,
hogy bekövetkezzenek, hanem azért, hogy
ne következzenek be, mintegy ördögűzésszerűen.”
(Thomas Mann)

 

 

 

Tikkadt folyó a nemzetünk.
Azt kérded: Egyszer nem leszünk?
Meglehet.
Jövendő kor, a múltnak mélyén
régen eltűnt, kihalt népként
emleget.

Idegen nyelvű trónviták
követelik Pannóniát.
Vége lesz.
S ha a szívedben még ott lapul
a magyar nyelv gyanútlanul,
védekezz!

Új nevet kap e föld, e táj,
ugye szenvedsz, szívedbe váj?
És fiad
ha ajkadról magyar nyelvet hall,
a saját nyelvén rád rivall,
s megriad.

Még száz év és a nemzetünk…
Azt mondod: Minden elveszünk.
Így igaz.
Ami elkezdődött, véget ér,
Magyarország a mennybe tér.
Nincs vigasz.