Címke: vers

Hermelinda Forlan verseiből

 

 

Otthon

(Em casa) 

 

Engem keres az éjszaka. Lökdös a szél, nevet rajtam,

és én úgy vihogok, mint mikor először mentem végig

az utcán magassarkúban. De akkor még kislány voltam

– túl, alig, valamennyire –, és alig érintettem a földet.

Bár a szeleket már akkor is ismertem, hisz ők minden

este ott ténferegnek a kikötőben. Ma már csak a szívem

könnyű, a lábam fáradt. Talán a szelek is a katonát

látják bennem, a megbízható, jó, öreg bajtársat.

 

 

 

Santa Maria da Luz

 

 

Az üdvösség szigorú dolog. Keskeny lépcsők

vezetnek hozzá. És már a papok szíve is

megkeményedett a hisztérikusan zuhogó esőtől,

az örökös lépcsőktől. Megöregedett a világ:

ők tudják a legjobban, hisz a halhatatlan istent

szolgálják, de a halottak tárgyai között élnek, esténként

öregasszonyokkal néznek farkasszemet. Mint a fűben

meglapuló dió, olyan mindegyik. Öreg szavak szállnak

a mennybe, öregen, köhögősen. Hiszen a tengerek ura,

a szél nem beszél latinul, se galegóul, se spanyolul, fázni

kell, mi mindig magunk vagyunk. Néha egy-egy halott férj

segít a feleségének (megfogja az ernyőt, vagy az asszony helyett

néz bele a szürkülő esőbe), de a papot mindig százötven évvel

ezelőtti csend várja a sekrestyében. Alamuszi, tehetetlen csend.

 

Nem a december, nem az eső, csak a háború tanít

meghalni. De nálunk béke van, alamuszi, tehetetlen

béke. Magunk vagyunk – hazaérünk, lerázzuk a vizet,

meggyújtjuk a villanyt. Borostyánsárga függönyök

között alszik a Halál angyala, mint egy beteg kisgyermek.

 

 

Téli teázás egy földmélyi szobában

 

eltakarja az időt a hús – mindenem kilátszik

a szalmaágy a csillagteli égbolt

ha volnának képek igen ha volnának

                         ugyanaz – forgatom

a színe s a visszája

                        zakatolnak a kettétört faágak

                        valami zúg egy távoli erdő

                        egy távoli erdő reszketeg fényei

                        aprócska ég és a felületi súrlódások

hagyjatok magamra nem bírok felébredni

                         mi más lenne ez is mint erőszak

                         ha lehetne is még mondani valamit

                         kitalálni hogy szíve van az éjnek

                         az szólít szaggatni szívét a homálynak

                                   ugyanaz forgatom

                                   saját szívemet

aprócska erőszak csak kép vagyok és képek nincsenek

aprócska erőszak az is hogy mások képzelnek ilyennek

                                   ugyanaz forgatom

                                   jel vagyunk – ugyanaz

                                   értelem nélkül – nincsenek jelek

                                  testek vannak ­– fénynélküliek

                   s volt-e vajon bármilyen akarat?

                   lehetnék angyal persze

                   hámozni le magamról az időt

(eltakarja az időt a hús – mindenem kilátszik)

                   ó bár tettek volna lóvá

                   kutyává zöld fűvé

                   hisz most mivé legyek

                   félúton két lehetetlenség közt

hát ragaszkodnom kell hozzád szerelmem

bár tested egyre inkább mint egy lámpás

felgyújtom leoltom benne a világot

s mi hát az ősz is az áttetsző levelek

a körtefák hegyén a jövendő szédeleg

               a szalmaágy az elnyugtató homály

               ha leoltom a villanyt vagy becsukom a szemem

                                  ugyanaz forgatom

                                  az emlék ez ugyanaz

                                 nem kép csak hordalék

                                 s idő mint a tenger

                                  jaj tengernyi hordalék

               alakját veszti a szoba és nem hajol

               arcom fölé senki ismert arca

               csak lehunyom a szemem és ott vagyok

               velük kik meghaltak s arcuk elenyészett

               igen a szalmaágy s a csillagteli égbolt

               már nincsen semmi és kérdezem milyen lesz

               nevetni fogunk vagy ülünk csak bambán

               (felgyújtom leoltom bennem a világot)

               egy karosszékben a holdra könyökölve

                                           abba kellene hagyni ezt végre

                                           fölgyújtani a mécsest az asztaloknál

                                           vendégek jönnek

                                           zsivajgó szájak töltik be a szobát

                                           elfoglalják helyük az asztalok körül

                                           intek a zenészeknek az ajtóból elmenőben

                                           kezdődjön a tánc

                                           ugyanaz – forgatom

                                           s indulnék én is

                                                       kinézek: tél van

                                                                    jó hideg tél és

vércsék vijjogása

 

Horog

kilép a hajós a fényre

éber alkonyat

idegen elemben folyik

klónozott tavasz

 

ezüst paplan a folyó

hol élni érdemes

azt mondja gyilkolt s hogy újra

gyilkol majd lehet

 

hogy mindez így történik

hihetetlen s igaz

belépsz az alkonyi fénybe

kipreparál a tavasz

 

felhőszamurájok jönnek

szíved foltos kis kő

erdőtűz van vagy egy város

alkony s a fakó tetők

 

semmire nincsen szükség

a gyökérkút ragyog

s mintha szél lenne libeg

egy intenzív horog

 

Holdtölte

kis életút-ikonok

 1.

víztükörben örvény arca
hullámok közé esett kés
arcomon májfoltok rajza
kenyerek karéján penész
szárazság űz termésnek vész
árnyékká lett téli pernye
lélegzek és ez sem kevés
élek mintha sokra telne
kihullt parázs a szőnyegen
sötét izzás kemény egen

2.

mert csak laboda virágzik
hiába vársz sokkal többet
ami sarjad rothad ázik
nedves nyelvet nyújt a rögnek
apró pityókák röhögnek
a föld alatt ki érleli
zsákok szájába tömődnek
ha nincs is több elég ennyi
keréknyomban fűzág ropog
szekéragyból kihull a fog

3.

szelek holdak napok felhők
villámrúdra tűzött zászlók
hosszú toll mely földtől elnőtt
s most firkál az égre pár szót
széthasogatottan zászlók
kék ég bomlik mint az elme
nem találja zsákját száz folt
vizeit hová terelje
köpköd káromkodik párat
zöld nap üldöz gömbvillámot

4.

és a Bernád utca ázik
holdak lakják felhők árnyak
zöld víz sípol fuvolázik
hangjuk szívedre nő ágnak
arca nő a Batrinának
házakat szűk utcákat lát
mintha vénségén sírnának
patakok zúgnak csatornák
s mint angyalok az Úr előtt
ma meghajolnak háztetők

5.

csak gyalog jár vagy vonattal
zsákutcákon ballag apám
együtt lépeget a nappal
vaspor csillog száraz nyakán
halkan ballag haza apám
kezével szorít egy szákot
koboldkórus hangol haján
zsebeiben zabkalászok
nem is tudja épp hol járkál
hányféle ég alatt hált már

6.

Kirké Kirké kiért zokogsz
szűk kalitkában zugmadár
hegedűd tengert ostoroz
hangot bont nagy fehér halál
törött orsó szakadt fonál
megállt veled minden óra
rég volt tulipánt árultál
s holdtölte jött virradóra
mögötted két kerub állt őrt
míg két halott ikred felnőtt

7.

kardvirág és tűzliliom
lett sírkertedben bélyeged
kő és agyag kóró limlom
hol lépésed nyommá meredt
öregasszony hát ég veled
ha már senki nem ismer föl
tenyeredre emlékezek
krumplit hámoz és földet tör
nem állok föl nem térdelek
mint egy szolga meggörbedek

8.

tengerpart erkély és oltár
szemed mint a tél lenn délen
csontjaim fölött is őrt áll
mint egy folyton forgó érem
nem kérek hogy ne ígérjen
fény rágcsáljon nedves kérget
arcod hold a téli égen
forgok forogj mint a végzet
testüregembe ástalak
hogy ne láthass ne lássalak

recordatio; febris


recordatio

 

Igen, aznap is fölkeltem talán,

s ha fölkeltem, egészen biztosan

a csaphideg víz alá nyomtam a

fejem. Akartam hallani a sercegést

és érezni a zsibbadást, ahogy

az erek megfeszülnek a fejemben.

Igen, aznap találkoztam azzal a lánnyal,

aki akkor is veled volt, mikor

megismertük egymást.

Igen, aznap még nem sejtettem semmit

belőled. Nem következtettem ennyi

maradandó, eljövendő időre.

Igen, aznap írtam le azt a dolgot,

ami miatt utálsz vagy egy hete –

merthogy hogy is voltam képes ilyet leírni.

Igen, aznap gyulladt ki az az autó,

amelynek nyomait később veled

néztük, viselve azt a bűzt,

ami még hetekkel utána is

terjengett alattomosan.

Igen, azon a napon délután

történt, hogy házunk főbejáratánál

a lakók körbevették azt a halott férfit,

valamelyik szomszédunk édesapját,

és összesúgtak a hátam mögött –

merthogy szótlanul mentem fölfelé,

s hogy meg sem álltam, rá se néztem.

Igen, aznap nem bírtam volna elviselni

az izgalmat, ha halott van közel.

A teste által vetett árnyékot,

mi egyre súlyosabb, mondhatni nyers.

A nyirkos konyhánkban egyedül ettem,

amit anyám a tűzhelyen hagyott.

Nem sejtettem, hogy majd az is zavarhat,

ha bármi oknál fogva nem vagy ott.

Így aztán fel se tűnt, hogy nem te jössz meg.

Ültem. Minden körülmény elhaladt.

Úgy emlékszem, soká néztem anyámat,

ahogy a lábán egy ér lassan megdagad. 

 

febris

 

Várok, mint mindenki. De nem látni hová

tart a várakozás, merre irányul.

Aki eltávozott, az nem szeret.

És ha szeret is, kivár. Elmúlik, aláhull.

A fegyelem még mindig nem elég

a felejtéshez, túl szigorú és hideg.

Kihűlt szemedről levált a szemem. Még

nincs megfelelő szavam szólni senkihez.

Hiába mosolygok, hogyha utána

az első mozdulat merev, kimért.

Az arcod mérges illat, félelem, melyet

az emlékezet, vagy csupán egy reflex,

a meg nem szűnő virrasztásban tetten ér.

És hát a szád. Puha, piros köpeny,

az arcon hagyott lassú szakadás,

amit már letörölni nem lehet,

s amelyben formát bont az eddig néma vád.

A lázban minden éles és töretlen.

Egy képről arcod kerek köve üt meg,

akár a száraz, majdnem-fény neon,

amelyben kapcsolástól kapcsolásig

meztelen-fehér jelenléted lüktet.

 

Robert Gernhardt versei

 

Mondám

 

Mondám az éjjel: Fény legyen!

De nem lett egy fikarcnyi sem.

 

Mondám: Legyen bor víz helyett!

De bor, az sem keletkezett.

 

Mondám: Kelj fel és menj odébb!

De nem mozdult a nyomorék.

 

Így a hülyének sem vitás:

nem én vagyok a Messiás.

 

 

Panasz

 

Akkor szíved térdére ül

valami súlyos állat.

Azt mondja: Kelj föl, légy komoly.

Slussz a bohóckodásnak.

 

A szíved térdét bámulod.

A szíved térde véres.

Ez már nem vicc. Ez túl erős.

Sok a jóból. Elég lesz.

 

Emelni próbálja a szív

a földről azt a térdet.

A súlyos állat túl nehéz.

Ezentúl így kell élned.

 

 

Testem hét ízben

 

A testem kis gyámoltalan,

jó, hogy vagyok neki.

Van, aki felruházza őt,

s naponta eteti.

 

A testemet jól tartom én,

van bora, kenyere.

Ezekből sokat követel,

és sosincs elege.

 

A testem önző, azt teszi,

mit nekem nem szabad.

Engem a vers, a kép, zene,

őt más test vonzza csak.

 

A testem slampos, ellepi

az izzadság, a szőr.

Én mosom, nyírom, pucolom

mind hátul, mind elöl.

 

A testem balga módon él,

lustán, buján, mohón.

Minden nap egyre rozogább,

hát én gyógyítgatom.

 

A testem kapzsi, szemtelen,

és néha fáj nekem.

Mégis kirándulok vele

s utazni is viszem.

 

A testem morcos, nem szeret.

Utál még szólni is.

Rámegy az egész életem.

Lassacskán sírba visz.

 

 

Gyermek születik

 

Midőn az asszony a sötét

éjben megszülte gyermekét,

két jámbor jószág látta csak,

kik jászolánál álltanak.

 

Ökör, Szamárka nézte meg,

szánván a csöppnyi Kisdedet,

hisz védtelen volt mindenütt,

s fázós szülői közt feküdt.

 

Szólt az Ökör: „Vedd szarvamat.

Legalább elöl védd magad.”

Szólt a Szamár: „Farkam tiéd,

hogy hátulról fedezve légy.”

 

Köszönte anyja, így kapott

kis szarvat itt, kis farkat ott.

Egy Eb vonítva ráfelelt –

az Ördög a világra kelt.

 

 

Havasi Attila fordításai

 

Az illusztráció Gernhardt “Goethe Hölderlint olvas” című munkája.