Címke: vers

(névtelen szerző) Gerineldo

 

     – Gerineldo, Gerineldo,

jó apród, király cselédje,

bárcsak eljönnél ma este

rózsakertem rejtekébe!

Istenemre, Gerineldo,

szerfölött tetszel te nékem!

     – Szolga vagyok: úrnőm szavát

tréfának illik, hogy értsem.

     – Nem tréfálok, Gerineldo,

igazat szólok tenéked.

     – S mikor lészen foganatja

szép úrnőm ígéretének?

     – Éjfél és egy óra között:

a király már föl nem ébred.

Már az éjfélt elütötte,

Gerineldo nem jön mégsem.

     – Ó te álnok Gerineldo,

nem érdemled szenvedélyem!

     – Édes úrnőm, nyisson ajtót,

engedjen be, drága szépem!

     – Ajtómon ugyan ki zörget?

Szólongatni ki merészel?

     – Nyugodjék meg, édes úrnőm,

hű barátja az, ne féljen.

Kézen fogta, bevezette,

ágyába fektette szépen:

kettejüknek csupa játék

s gyönyörűség volt az éjjel,

s virradatkor ím alusznak,

győzve és legyőzve, mélyen.

Nyugtalan a király álma,

s ijedelmes ébredése:

„A királylányt elrabolják,

váram ellenség kezében!”

Apródját szólítja tüstént,

hogy ruháit tőle kérje:

     – Gerineldo, Gerineldo!

Jó apródom, hű cselédem!

Három ízben szólította –

nem jött válasz a sötétben.

Kardját kötve oldalára

lánya szobájába lépett,

apródját látta s leányát

mint férjet meg feleséget.

„Nevelt fiam, Gerineldo,

téged koncoljalak én fel?

Ha meg lányomat levágnám,

országomat veszteném el. –

Kardomat teszem közébük

itt-jártom tanújelének.”

S kiszökött a kerti ajtón:

egy lélek se vette észre.

Fordul a leány (a nap már

magasan jár fönn az égen),

s ébredőben összeborzong

a kardpenge hűvösére.

     – Kelj föl, kelj föl, Gerineldo,

édes uram, hamar, ébredj!

Kardja jó királyapámnak

itt aludt köztünk az éjjel.

     – Mit tegyek hát, édes úrnőm,

hogy a király itt ne érjen?

     – Szökj ki itt a kerti ajtón,

rózsa, liliom közébe;

ott leszek s veled megosztom,

hogyha bármi bánat érne.

     – Hová-merre, Gerineldo,

s honnan ily sápadt-fehéren?

     – Jó királyom, eme kertnek

virágait nézdegéltem,

s egy bimbózó rózsaszálnak

illata sápasztja képem.

     – Kardom lészen a bizonyság:

azt a rózsát te letépted.

     – Ölj meg, uram, ölj meg engem,

rászolgáltam, hogy kivégezz.

Így beszélt; de a királylány

állt akkor apja elébe:

     – Meg ne öld, uram királyom,

de add hozzám hites férjnek,

vagy pedig ha őt kivégzed,

tovább akkor én sem élek.

Felejtés-oltár

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az íróasztal kicsit lomos,

grafitporos lapja, tépett

seb a zöld posztó, a sarka

felszakadt, alatta mézgás,

töredezett fa, ujjamhoz

ragad a titkos lenyomat.

A savanyú fiókban megbújó piszok,

porszemét, kiszikkadt favájatok,

mintha a Nílus öntötte volna el,

de oly rég, a földbarázdák nem

szántani valók (eke nem süllyed

ebbe, állat patája nem kophat

rajta), földabrosz ékei, amit

valaha tudtam, mint a tinta

süllyed el a falap eresztékeiben,

szivacs ha szívja le, először így

akartam felejteni.

 

 

 ***

 

A fehér nyírfa törzsén mint

a gyanta, egyetlen eső-

csepp folyik a föld felé, és

lent a többi, fűvizes dolog,

már nem föld, még nem

sár, várja, átlátszó gömbjét

otthagyva keveredjen, alul a seb.

Rózsaarcodon, ráncos szirma

porlik, parfüm vagy könny egyetlen

szilánkja szúr szemen. A halál nem,

csak az öregség vakít.

 

***

 

Benézett csak, a kerti

ajtón, elintézetlen dolga

akinek épp akad, kirámolni

belőlem a teret, unott orosz

agár arcán láttam vadászat

után ilyet, a megnyúlt

orrtükör kiszaglássza

flegmán, mellékesen a kisebb

zsákmányt az igazi után, mint

aki nyomott sem fogott, mert a

vad elébejárult – elvitte

mindenem, épp csak benézett, és

nem tudom, mim maradt.

Pero Meogo: Láttam zöld füveket

Pero Meogo

Láttam zöld füveket
Enas verdes ervas

 

Láttam zöld füveket,

szarvasünők jöttek,

barátom.

 

Láttam agancsokat,

vad szarvasbikákat,

barátom.

 

Mikor ünők jöttek,

pántlikám vizes lett,

barátom.

 

Vad bikák vágtattak

s megmostam hajamat,

barátom.

 

Pántlikám kimostam

s arannyal befontam,

barátom.

 

Arannyal befontam

pántlikám s rád vártam,

barátom.

 

Arannyal befontam

hajam, s terád várok,

barátom.

                                                                                             

                                                                                              Sólyom Réka fordítása

 

„A tenger nincs többé”

 

Most még agonizál a tenger.

Hörög, fúj, prüszköl, kapálózik

a mélyben ziháló szív és a fent loholó

hold között. Megvonaglik minden pillanatban.

De azon a napon majd ő is megnyugszik.

Visszaadja a szépen faragott gályákat, és látjuk majd, 

milyen elevenen bugyog a bor és az olaj a lepecsételt

amforákban. Árad a megkönnyebbülés, mint a májusban

támadó szél vagy a hegyekben születő patak.

Mennyi időnk van?

Talán a bátraké lesz a föld.

Mögöttünk Atlantisz mozaikokról visszaverődő

tartóoszlopai. Mert visszaad mindent a tenger:

Rézváros, Ezüstváros, Aranyváros – a falakat,

a kapukat, az ablakok tágra nyílt szemét,

a kutakat, a szégyenlősen sóvár kerteket

megérinti a képzelet, aztán tovalebben.

Pedig minden karavella célhoz ér egyszer.

Végül előlépnek a hősök, és csukott szemmel

elindulnak, hogy a Leviathánt becserkésszék.

A majdanból ezután lesz. 

Borbély András négy verse

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

POMPEI

 

Maradjunk így: állig kőbe metszve,

én az ágyon, te az ablaknál állj,

nincs már idő semmiféle tervre,

a falak között füst és félhomály.

 

Esőcsepp a homlokodra szórva,

láthatatlan szemed, mint egykoron…

„Így ért véget Pompeiben egy óra!

Szobrok vagyunk, csak kőzet és korom!”

 

S miként álmodó agyán a szavak,

rózsák úsznak át a tengeren.

Szerelem: semmi. Minden úgy marad

elfelejtve, mint a történelem.

 

 

FÉM

 

Belé szárad az alkony a májba,

egyetlen tűérben lüktet az agy,

a kiáltás, ha hangfekvést találna…

– Ki fekszik benne? – Te vagy!

 

Mint az ólom, a talpamra szárad

az egész ország – forró, szagos massza;

kiejtem nevét, mint hogyha százas

szög fejét köpném az alkonyatba.

 

 

KÉREG

 

Szabad, kimunkált

tér a ketrec.

 

Egyetlen mozdulat,

melyet megtalálnod,

mely hogy megtaláljon.

 

S utána már

semmi sem kimunkált,

semmi sem van,

semmi sem nincs,

és semmi sem lehet.

 

Nincsen, amiért,

nincsen, amikor.

 

Csak a kéreg.

A kéreg.

 

 

HISZTÉRIA

 

a kések lárvák

 

lárvából kenyér

kenyérből hóhér

a hóhérból víz

 

szíve a vállapján

körmével fészket

a bőrén a szíve

a bőr alatt ránc

 

lárvából kenyér

kenyérből hóhér

a hóhérból víz

 

a vágy kórsága

tenyérnyi tűpárna

a részvét egy állat

 

a részvét a víz

 

 

 

Máté István versei

nem józsef attila

 

mert kell egy szív ami

érte kesereg

ígéretet tettem

neki

leszek

neki jó leszek

mert édesanyám

mert édesanyám

lemondott rólam

abortuszra ment

nem tudni hol van

nem tudni hol

van

mert feje felett

jár a lába

a folyónál

nyoma veszett

a folyónál

nyoma veszett

a folyónál

nyoma veszett

árva

 

Noé Trans Bútorszállító

(magyar szonett)

„Tel.: 06 30 580 4980”

 

Most, emberek, madarak,

Kígyók, békák, bogarak,

Kutyák, macskák, egerek

Gyíkok, halak, egyebek…

Az tegye fel a kezét,

Az, akinek van lába.

Mondom lába, sajátja.

Hát a szekrény, hát a szék,

Hát az asztal, a mankó?!

Hát ez nagyon nem frankó!

Hagyd el, néhány nyomorék

Művégtaggal, nem számít.

Már nem, eldőlt kit szállít.

Ezeknek itt mind kampó.

 

 

Közhely

 

„Ki gépen száll fölébe, annak”

hajnalban

hajnal van

hajnalban

a város

senkit sem

rejteget

válasz nem

talányos

hajnalban

hajnal van

hajnal

van hát a test

ott viszik

fekete

autóban

ő az est

hajnalban

hajnal van

hajnalban

hát a bűn?

még soha

nem múlott

ennyi a

háborún

 

altató

 

óra óra óra óra

minden óra minden ó?

minden óra óra óra

altatóra altató

altat? ó altat óra?

óra óra már hat ó

már hat óra óra óra

már hat óra álom ó

válj valóra szóra jóra

szívbe markolóra s ó

véged ó véged óra

óra óra óra ó