A Kondor Béla-szerkezetek felett
angyal lebeg.
Az ősgépek, szöcskeóriások
gőzmozdony-szörnyetegek között az ember
filtrált lényege megtört, akár a kereszt.
És utak lebegtek láthatatlan rendezetlenségben
mintha tudná az ember: honnan hová?…
A semmibe így szakadt ki a tér
mint vászon a kereten.
Egy hasítás – akár Munch sikolya.
S a vászon végtelen hómezeje megtörik.
Geometriai éle sötét távlatokat mutat.
A háttérből az ismeretlent.
Mögöttünk nem lehet, előttünk van, a vászon mögött.
Színpad. Játszótér. Ismeretlenek.
Csetneki angyalai: szkafanderek
leányarcba göngyölve, szétkent, eltorzult asszonyarcba rejtve
módosulásokba fogalmazva
ahogy a tudatalatti bűnszövetkezik
az angyali ellen.
Miként a kezdetek múltán a következők.
Jönnek, mosódnak, torzulnak arcok, fejek
a test talán nincs, talán múmiapólya fedi
nem űrruha
s talán nem a végtelen a mély körülötte
hanem a mélység maga.
Kezdetben vala…
Kezdetben vala a tökéletes
majd jöttek sorscsavarások, egyebek
s egy névtelen kínpad ágymelegében
szerelembe takart gyerekek.
Kezdetben vala a tökéletes.
Azóta messzire húznak rakétaszárnyú bordaívek
s a gerinc, akár propellerek felfűzött lánca
forog, elfordul, sajogna is, ha lehet.
Sámántánc ez egyazon tűz körül
melynek lelke ugyanaz
s a férfi, Ádám örök képletével – rettegi
amit szeret.
Kezdetben vala a tökéletes.
