vonattal jöttél
vagy Isten hozott
most nem érdekel
itt vagy
már van honnan
menned
indulsz
pedig sosem mondtam
hogy vigyen el az ördög
nem használok
közhelyeket
Róluk csak ritkán beszélek
túl közel állnak hozzám
Mindketten
jól tudom
Lucifernek
egyszer fehér szárnya
volt
azt hiszem
minden a
Terv része
te is az vagy
az indulásod is
az út is
a cél is
ha mégy
hát nem bánom
lesz hová visszajönnöd
mondhatnám
de nem teszem
Isten veled
voltak aranyhalaink és csak cirkáltak körbe-körbe ebben
a gömbben az asztalon, a nehéz függönyökhöz közel,
amik takarták a kilátást, és
az anyám mindig mosolygott, azt akarta mindnyájan
legyünk boldogok, azt mondta, ‘Henry, mosolyogj!’
és igaza volt: sokkal jobb boldognak lenni, ha
tudsz,
de apám folytatta, hogy megveri őt és engem, többször egy héten, miközben
dühöngött abban a 187 centi merevségben, mert nem bírt
rájönni, hogy mi az, ami széttépi belülről.
az anyám, szegény aranyhal,
boldog akart lenni, kétszer vagy háromszor megverték egy
héten és azt mondta legyél boldog: ‘Henry, mosolyogj!
te miért nem mosolyogsz?’
és aztán mosolygott, hogy megmutassa, hogy kell, és ez volt a
legszomorúbb mosoly amit valaha láttam
egy nap a halak meghaltak, mind az öten,
lebegtek a vízben, az oldalukon, a szemük
mozdulatlan és nyitott,
és amikor apám hazaért, a macska elé dobta őket
a konyhakőre és mi csak néztük, ahogy anyám
mosolyog
Farkas Kristóf Liliom fordítása
INNEN EL, INNEN EL
Első Kafka/Tandori-inspiráció
Szórt fény, visszfény, félhomály,
A fénynek nyoma veszett.
Varjúszerű délután
Lebeg vastraverz felett.
Vasút pillére között
Rezzen a lengő táj is –
Összehúzott fürkész arc
Néz egyhelyben sokáig.
Egyenletes hűvösség
Sűrűn, jókora foltban.
Felgombolja kabátját,
Majd eloldalog onnan.
Tört-ablakszárny őrködik
A csüggő utcafronton.
Kátrányszagot visz a szél,
Csontliszt porzik az úton.
Innen el, innen el, ül
Az árnyék zsíros bakon.
Út szérűjén őrbódék,
Rókanyom az avaron.
Iramlanak a lovak,
Póznákat hajkurásznak.
Az éj ráncvetése alatt
Felkiáltó-jelt állnak.
Innen el, innen el, fönt
Vaskampó, Égi ábra,
Épphogy karnyújtásnyira
Szél a kaput bevágja.
Penészes boltív mered
A kurta lépcsősorra.
Pince hátsó falánál
A hálóhelyem volna.
Viharon és éjen át
Innen el, innen el! Csak
Hű Kutyám tartson velem,
Lázálmom ugassa el.
Talpaltunk csöndesülve, hol gázlóvá apadt
a vízbefúlt legénykét még egyszer látni csak.
Bejártuk nesztelen a szelek öbleit,
mielőtt elsodorná az ár a tengerig.
Kicsiny sebesült lelke kiáltott sajogva,
körül fenyőtűk és javas-füveknek fodra.
A holdból aláhullt vízpászma teregette
liliomok fényét a csupasz hegyekre.
Árnyékból bontogat hideg és fáradt
ajkára a szél fonnyadt kaméliákat.
Gyertek a rétről, hegyről, társak, rőt hajúak,
a vízbefúlt legénykét még egyszer látni csak!
Gyertek, kiket csúcs s völgy kétes néppé vegyít,
mielőtt elsodorná az ár a tengerig!
A tenger testét fedik hófehér leplek,
hol a víz vén ökrei jönnek-mennek.
Ó, a Sil-menti fák, micsoda dalba fogtak!
s zöld csörrenés a hold, kis érintése dobnak!
Gyertek, társak, rohanvást, hamar, mindegyik!
Viszi alá az ár immár a tengerig.
Botár Attila fordítása
Kierkegaard – grádicsok
Itt van újra a lét, a reggel és a lélek.
Indul a nap, bár kicsit vontatott.
Ma is kijön ebből valami részlet.
Nem virtuális, nyomtatott.
A festékpatronban por formátumban cserélnek
eszmét a lehetséges mondatok.
Lehengerlik, elsimítják valahogy a fények.
Vagy ölükbe veszik angyalok.
Mert nyüzsög egy egész tenyészet.
Olajfák, őzek, tó, oltár, levél-nesz.
Szinte minden megvan. Az ész szelektál legott.
Mintha tojáshéjakon aludna. Unja a fészket.
Majd háborogva behajtja a mű-egészet.
Mint egy könyvet, elnyeli a polc.
A tó és a varrás
Amikor belegázolt a Genezáreti tóba,
otthon, a falujában, éppen imádkoztak érte,
az égen felszakadt egy régebbi varrat. Kifordult egy felhő
a sarkon és dudált. A toronyban eldőlt egy létra.
A pulpitusra ráereszkedett egy pók.
A csigák összebújtak a füvek között, a templomkertben.
A lelkészek közül az egyik böjtöt kezdett érte.
S abban a minutumban, amikor megmártózott
a távoli ország legtisztább vizében, kinyílt egy ajtó,
s a feltorlódott pillanatok gyorsan kiszabadultak
a lefagyott időből. S elkezdett épülni egy város
a bordái alatt. Valaki hívta mobilon.
Hogy közölje vele, marad.
Már sok-sok
álomból ismersz:
láthattál bohónak,
csacskának, naivnak,
durcásnak, nyűgösnek
kedvesnek, szépnek,
tündérnek, lepkének,
kígyónak, virágnak,
kavicsnak, tengernek,
szélnek, váltam
füstté, buborékká,
rejtőztem fészekbe,
falombba, ágbogak
csúcsáról tépetten
kotoródtam szélfútta
rozsdaszín alomba,
voltam már törpeorr,
üveggolyó, viharban
csíkosan dagadó
vitorla, görbültem
kifliként vaj alatt,
cuppantam ébresztő
csókként homlokodra.
Bár párnádról
hajnali ködként
illanok reggel –
mégsem tűnök
el végleg,
néhány gondolat-
foszlány s csöpp
égi nedű elegyéből
újrateremthetsz,
s ha nem, hát én
álmodlak téged.
