Címke: vers

Útravaló

vonattal jöttél

vagy Isten hozott

most nem érdekel

itt vagy

már van honnan

menned

indulsz

pedig sosem mondtam

hogy vigyen el az ördög

nem használok

közhelyeket

Róluk csak ritkán beszélek

túl közel állnak hozzám

Mindketten

jól tudom

Lucifernek

egyszer fehér szárnya

volt

azt hiszem

minden a

Terv része

te is az vagy

az indulásod is

az út is

a cél is

ha mégy

hát nem bánom

lesz hová visszajönnöd

mondhatnám

de nem teszem

Isten veled

Charles Bukowski: Egy Emlékezetes Mosoly

 

voltak aranyhalaink és csak cirkáltak körbe-körbe ebben

a gömbben az asztalon, a nehéz függönyökhöz közel,

amik takarták a kilátást, és

az anyám mindig mosolygott, azt akarta mindnyájan

legyünk boldogok, azt mondta, ‘Henry, mosolyogj!’

és igaza volt: sokkal jobb boldognak lenni, ha

tudsz,

de apám folytatta, hogy megveri őt és engem, többször egy héten, miközben

dühöngött abban a 187 centi merevségben, mert nem bírt

rájönni, hogy mi az, ami széttépi belülről.

 

az anyám, szegény aranyhal,

boldog akart lenni, kétszer vagy háromszor megverték egy

héten és azt mondta legyél boldog: ‘Henry, mosolyogj!

te miért nem mosolyogsz?’

 

és aztán mosolygott, hogy megmutassa, hogy kell, és ez volt a

legszomorúbb mosoly amit valaha láttam

 

egy nap a halak meghaltak, mind az öten,

lebegtek a vízben, az oldalukon, a szemük

mozdulatlan és nyitott,

és amikor apám hazaért, a macska elé dobta őket

a konyhakőre és mi csak néztük, ahogy anyám

mosolyog

 

 

Farkas Kristóf Liliom fordítása

INNEN EL

INNEN EL, INNEN EL

Első Kafka/Tandori-inspiráció

 

 

Szórt fény, visszfény, félhomály,

A fénynek nyoma veszett.

Varjúszerű délután

Lebeg vastraverz felett.

 

Vasút pillére között

Rezzen a lengő táj is –

Összehúzott fürkész arc

Néz egyhelyben sokáig.

 

Egyenletes hűvösség

Sűrűn, jókora foltban.

Felgombolja kabátját,

Majd eloldalog onnan.

 

Tört-ablakszárny őrködik

A csüggő utcafronton.

Kátrányszagot visz a szél,

Csontliszt porzik az úton.

 

Innen el, innen el, ül

Az árnyék zsíros bakon.

Út szérűjén őrbódék,

Rókanyom az avaron.

 

Iramlanak a lovak,

Póznákat hajkurásznak.

Az éj ráncvetése alatt

Felkiáltó-jelt állnak.

 

Innen el, innen el, fönt

Vaskampó, Égi ábra,

Épphogy karnyújtásnyira

Szél a kaput bevágja.

 

 

 

Penészes boltív mered

A kurta lépcsősorra.

Pince hátsó falánál

A hálóhelyem volna.

 

Viharon és éjen át

Innen el, innen el! Csak

Hű Kutyám tartson velem,

Lázálmom ugassa el.

 

Federico García Lorca: Folyóba fúlt fiú nocturnója

Talpaltunk csöndesülve, hol gázlóvá apadt

a vízbefúlt legénykét még egyszer látni csak.

 

Bejártuk nesztelen a szelek öbleit,

mielőtt elsodorná az ár a tengerig.

 

Kicsiny sebesült lelke kiáltott sajogva,

körül fenyőtűk és javas-füveknek fodra.

 

A holdból aláhullt vízpászma teregette

liliomok fényét a csupasz hegyekre.

 

Árnyékból bontogat hideg és fáradt

ajkára a szél fonnyadt kaméliákat.

 

Gyertek a rétről, hegyről, társak, rőt hajúak,

a vízbefúlt  legénykét még egyszer látni csak!

 

 

Gyertek, kiket csúcs s völgy kétes néppé vegyít,

mielőtt elsodorná az ár a tengerig!

 

A tenger testét fedik hófehér leplek,

hol a víz vén ökrei jönnek-mennek.

 

Ó, a Sil-menti fák, micsoda dalba fogtak!

s zöld csörrenés a hold, kis érintése dobnak!

 

Gyertek, társak, rohanvást, hamar, mindegyik!

Viszi alá az ár immár a tengerig.

 

 

Botár Attila fordítása

Kierkegaard – grádicsok; A tó és a varrás

Kierkegaard – grádicsok

  

Itt van újra a lét, a reggel és a lélek.

Indul a nap, bár kicsit vontatott.

Ma is kijön ebből valami részlet.

Nem virtuális, nyomtatott.

 

A festékpatronban por formátumban cserélnek

eszmét a lehetséges mondatok.

Lehengerlik, elsimítják valahogy a fények.

Vagy ölükbe veszik angyalok.

 

Mert nyüzsög egy egész tenyészet.

Olajfák, őzek, tó, oltár, levél-nesz.

Szinte minden megvan. Az ész szelektál legott.

 

Mintha tojáshéjakon aludna. Unja a fészket.

Majd háborogva behajtja a mű-egészet.

Mint egy könyvet, elnyeli a polc.

 

 

 

A tó és a varrás

 

Amikor belegázolt a Genezáreti tóba,

otthon,  a falujában, éppen imádkoztak érte,

az égen felszakadt egy régebbi varrat. Kifordult egy felhő

a sarkon és dudált. A toronyban eldőlt egy létra.

A pulpitusra ráereszkedett egy pók.

A csigák összebújtak a füvek között, a templomkertben.

A lelkészek közül az egyik böjtöt kezdett érte.

S abban a minutumban, amikor megmártózott

a távoli ország legtisztább vizében, kinyílt egy ajtó,

s a feltorlódott pillanatok gyorsan kiszabadultak

a lefagyott időből. S elkezdett épülni egy város

a bordái alatt. Valaki hívta mobilon.

Hogy közölje vele, marad.

 

 

 

 


 

 

 

 

Bújócska

Már sok-sok
álomból ismersz:

láthattál bohónak,

csacskának, naivnak,

durcásnak, nyűgösnek

kedvesnek, szépnek,
tündérnek, lepkének,

kígyónak, virágnak,

kavicsnak, tengernek,

szélnek, váltam

füstté, buborékká,

rejtőztem fészekbe,

falombba, ágbogak

csúcsáról tépetten

kotoródtam szélfútta

rozsdaszín alomba,

voltam már törpeorr,

üveggolyó, viharban

csíkosan dagadó

vitorla, görbültem

kifliként vaj alatt,

cuppantam ébresztő

csókként homlokodra.

 

Bár párnádról

hajnali ködként

illanok reggel –

mégsem tűnök

el végleg,

néhány gondolat-

foszlány s csöpp

égi nedű elegyéből

újrateremthetsz,

s ha nem, hát én

álmodlak téged.