kifekszik a nyárba
teste sátor – gázpalack
melegít – óv és
egymagad laksz benne
süti és nap – rántotta – tea
a lány kempingszék
beleülsz – hagyod
ringatózzék –
kis polifon a lány
katicákat reptet
és tépi a füvet –
hangyabojt les
egész világ
ráfekhetsz –
kis sátor a teste újra
cipzár a száj – állvány
a szíved –
szétszereled – mindig
máshol állítod fel
a vers egy dal –
piknik – ő is sátor
gázpalack –
A Száz költő egy vers költőnői
Későbbi szemelvények gyűjteménye (Szerelem harmadik kötet, 709.)
Egy férfinak küldte, aki, noha sokáig nem látogatta, ilyesmit mondott: – Nem tudom, szeretsz-e még…
Daini no Szanmi
Arima-hegyen
Ina bambuszmezejét
zörgeti a szél.
Hangja velem susogja:
én felejtenélek el?
Későbbi szemelvények gyűjteménye (Szerelem harmadik kötet, 763.)
Egy férfinak küldte, amikor nagyon szenvedett. Izumi Sikibu
Érzem, nincs tovább.
Hogy majd a másvilágon
eszembe juthass,
csak egyszer utoljára
bárcsak találkoznánk még!
Arany levelek gyűjteménye (Vegyes témájú dalok első kötet, 550.)
Amikor Izumi Sikibu Tango tartományban volt Jaszumaszával, a fővárosban költői versenyt rendeztek, és Kosikibu no Naisit is beválasztották a résztvevők közé. Szadajori őméltósága ekkor a lakosztályához ment, és gúnyosan megkérdezte: – Hogy áll a verssel? Talán küldött valakit Tangoba, hogy segítséget kérjen édesanyjától? Vagy onnan jött hírvivő? Milyen tanácstalan lehet most! – majd amikor távozni készült, a lány megállította, és így szólt:
Óe hegyén túl,
Ikuno mezején át
oly hosszú az út!
Levelében sem láttam
hírét Mennyei hídnak.
(Fittler Áron fordítása)
A könnyeidet fekete ingembe belevasaltad,
nem akarom kimosni többé Persil mosóporral.
Olyan vagy, mint a gyerek, bánnom kell veled.
Simogat a szél: van ilyen, nem csak giccs-cikkben.
A gyűrött ruhafigurákat tanítgatod, javítgatod.
Inkább te bánsz velem. Sok gőzzel vasalsz.
Pimasz vagy, mint Bartimaeus.
Szemed kerek váróterem, palettás:
angolkék, keltazöld, ultramarin,
kobold- vagy babakék, látnokzöld;
dioptriák, óperenciák,
könnyű eltévedni benne.
Máskülönben integráló vagy,
mint a tenger,
krapekok, spinék, ürgék, bakfisok:
minden írott alak téged akar.
Fontosom vagy. Milyen szép szemeid
világa! Felkapod a felkiáltót, ezt a régi
jelet, és elszaladsz vele, persze felfele.
Föl a kilátóra vagy a csillagvizsgálóba.
Megállapítod: a csillagok mindenízűek.
Adok egyet, erre varrjál gombot, most.
Pollágh Péter
1
Néhány hete édesanyám egyik fényképére bukkantam,
melyen kiült a napra, arca kipirult, talán a sikertől, az örömtől.
Sütött a nap. A kutyák pedig
akárcsak az idő, együtt pihennek a lábánál,
nyugodtan, mozdulatlanul, ahogy minden a fényképen.
Aztán letöröltem anyám arcáról a port.
A por tényleg mindent eltakart; azt hiszem, az emlékezés örökös
homálya óvta meg gyerekkori emlékeimet.
A háttérben, talán, egy kerti szék, egy sövény és néhány fa.
Amikor a nap az égbolt alászáll, az árnyak hosszan elnyúlnak, elsötétednek.
Minél többször leporolom a képet, annál sötétebb lesz árnyékuk.
Megérkezett a nyár. A gyerekek
a rózsaágyás mögött tanulnak, miközben
árnyékuk összeáll.
Aztán észbe kapok; azzal, hogy mindent
megváltoztattam, ezzel együtt töröltem azt is,
ami addig nyilvánvaló volt –
Megjelent, majd el is tűnt hamarjában.
Vajon pillanatnyi vakság, bizonytalanság, zavartság ez részemről?
Megérkezett a nyár, majd az ősz. Lehulltak a falevelek,
és a vörösesbarna képen felcsillantak a gyermeki arcok.
2
Mikor némiképp újra rátaláltam ezekre az emlékekre,
visszatettem a fényképeket, ahol rájuk találtam,
egy réges-régi zsebkönyv lapjai közé,
melyek szélei tele voltak írva
jegyzetekkel, néhol egy-két szó volt, de gyakrabban
fordult elő szellemes megjegyzés vagy felkiáltás,
úgy mint “Egyetértek” vagy “Bizonytalan, tanácstalan vagyok” –
A tinta megfakult. Imitt-amott nem tudom elolvasni,
mit is gondolhatott szerzője, miközben
horzsolásszerű foltokra lettem figyelmes,
hirtelen azt vettem észre, hogy potyognak könnyeim.
Egy ideig a kezemben tartottam a könyvet.
A címe szerint: Halál Velencében;
Én írtam a lap szélére, feltéve, ha Freud elhiszi,
semmi sem a véletlen műve.
Így hát a kis fénykép sorsa
újra eltemetett, ahogyan régen is, a jövő számára.
A lap szélén csupán két szó volt,
egy nyíl mutatott rájuk: “meddő” és az oldal alján: “feledés” –
“Neki pedig úgy rémlett, hogy sápadt, bűbájos
pszichológus ott künn rámosolyog és fejére int…”[1]
3
Milyen nyugodt a kert,
bögöly se dongja körbe a húsos somot.
Már itt a nyár.
Milyen nyugodt most itt
az élet, mely ereje teljében van. Platánok
érdes, durva oszlopai
tartják a mozdulatlan
lombkoronákat és
a gyep megrészegül
a színpompától –
míg az égbolt kellős közepéről
figyel szemtelenül az Úr.
A dolgok, mondja, s mindannyiotok:
páratlan és megváltoztathatatlan.
Kitapintható a csend, akár
a színpadon, akár a közönség soraiban,
ahol megszólalni is tolakodó.
Oly közel van hozzánk,
árnyatlan a gyep is.
Nyugodt és csöndes minden,
akár egy délután Pompei városában.
4
Beatrice elvitte a cedarhursti parkba a gyerekeket.
Sütött a nap. A repülők
jöttek-mentek a fejük felett, békében, hiszen a háborúnak vége.
Így képzelte ő el a világot:
nem lényeges számára, mi valós és mi hazug.
Repülők jönnek-mennek, egészen
Rómáig, Párizsig – nem lehetsz rajtuk,
hacsak nem repülsz át a parkon. Elsuhan
mind, semmi sem állíthatja meg őket –
A gyerekek nem tudnak uralkodni magukon,
hogy meg ne szagolják a rózsákat.
Öt vagy hét évesek lehettek.
Végtelen, örök – így
beszélt az időről.
Valahol a tölgyek takarásában ült egy padon.
Messze a távolban, a félelem egyre közeledett, ott volt a küszöbön.
oda hallani a vonatállomásról a hangját.
Az eget narancs és rózsaszín festi be, véget ér a nap.
Nem fújt a szél. A könnyű nyári napsugár
tölgy-árnyakat formál a zöld gyepen.
[1] Idézet Thomas Mann, Halál Velencében c. könyvéből, az idézetett fordította: Lányi Viktor
A radírnyi füstbábok egyenként távoznak a betegből,
a szájon át lebegnek el, karjaikkal utolsót intenek.
Szörnyen hosszan tart a vonulás, ezren tülekednek
a kijárat felé, hisztériájuk nem ismer határt. Így száll
ki végül a lélek, apránként, bábos adagokban. Senki
nem egyszerre hal meg, erre jól emlékszem.
Lenyűgöz ez a hadsor, ahogy az elme egyen-lépésben
menetel. A sorvégi rohamtempó, saját riadt figyelmem.
A test szinte észre sem veszi és megadta magát:
szája vörös ecsetvonás, mire mind az ezrek elhagyják.
Csak egyetlen dolog nincs. Ez a felejtés.
Isten, ki gondol vasra, számol a salakkal
és teremtő emlékezésében bújtatja
az eljövő holdakat s olyat, ki megtért.
Minden itt van. Ezernyi tükröződés
két alkonyata között egyetlen napnak,
s arcod, melyet önmaga ölt, is tükrözés,
itt a képekkel együtt tovább halad.
És változatos rész csak mindez, a teljes
kristálytiszta emlékű világegyetem;
nincs vég terhes folyosókkal ellentétben,
ahol az ajtók utad végén zárva lesznek;
csak a hajnal másik oldalán lehet
látni Őstípusokat s Nagyszerűséget.
Farkas Kristóf Liliom fordítása
