Címke: vers

Lewis Carroll: A vén William

(Father William)

 

A fiú szólt: „Vén vagy, atyám, William,

         az idő hajad őszre befesti,

de azért te töretlenül állsz fejeden:

         helyes ebben a korban ilyesmi?”

 

„Régente” – felelt az öreg William –

         „féltem, hogy kárt tesz az agyban,

de mióta tudom, hogy nincs ilyenem,

         szoktam fejen állani nagyban.”

 

„Vén vagy” – fia szólt –, „koros, éltes, idős,

         s újabban ritka kövér is,

de az ablakon át szaltózva vetődsz:

         ennek mi az indoka mégis?”

 

„Régente” – felelt a deres haju agg –,

         „hogy megruganyítsam a porcom,

krémmel kenegettem a tagjaimat;

         kérsz egy fiolát? Adok olcsón.”

 

„Vén vagy” – fia szólt –, „nem ehetsz egyebet,

         csak olyat, minek állaga pempő;

a libát csőröstül azért benyeled:

         e bravúr oka hol keresendő?

 

„Régente” – felelte az agg – „ha sokat

         piszkált valamely jogi ügylet,

tárgyaltuk anyáddal a kázusokat:

         állkapcsom erős, tudod, így lett.”

 

„Vén vagy” – fia szólt –, „fene gondolná,

         hogy most is jó a szemed még;

de te orron tartod az angolnát –

         mondd, honnan e ritka tehetség?”

 

S szólt atyja: „Nem adtam imént teneked

         alapos háromszori választ?

Mit akarsz, te gyerek, még nincs eleged?

         Takarodj, vagy farbarugást kapsz.”

 

 Havasi Attila fordítása

C. jegyzeteiből

(9.)

 

Hosszas bolyongás után megleltük a házat ahonnan

idő előtt száműztek minket vár bújócskák helyszíne halál

is volt ott valaki hosszú kötélről lógott le egykor egy ingben

 

A sekély posványos vizű tó fodrozódása jelzi most

hogy nem az élet feltétele a mozgás s amikor

bújtunk akkor fedtük fel magunkat leginkább

Leszámoltuk az időt ami nem fordul felénk többször

 

A vágyhoz sötétet rendeltünk a szélhez szabadságot

az asztalnál is ha ültünk mindig úgy hogy a tájat lássuk

ami sárgás volt délután a finom szemcsés lösztől

 

Nem tapintottunk a dolgok lényegére csak figyeltük

őket hosszan ahogy átfordul a homokóra és megáll

egy pillanatra s hogy minden ugyanolyan abban a pontban

 

Így teltünk be aztán lecsuktuk szemünket

A délután álmot hozott minden testrészünkre

arcunkra kezünkre –

 

és nem jutott eszünkbe hogy akár gyilkolhatunk is egyszer

 

 

Federico García Lorca: A boltos fiú dalocskája

 

Buenos Airesen végig

zeng a Río de la Platán

az északi szél dudája,

hideg, szürke nyál az ajkán.

Csóró Ramón de Sismundi!

Az Esmerelda utcán, ott,

te söprögeted a boltot:

polc- s dobozok mocskát, porát.

Gallego-föld hány szülötte

ténfereg itt utcaszerte

álmodozva zöldbe mélyedt

völgyről, mit pampa szegélyzett.

Csóró Ramón de Sismundi!

Hallotta, hogy a víz csacsog

fölrémlett a hold hét ökre

amint a füvet legelte,

s futott ő a víz partjára,

jut a Río de la Pláta

fűzeit s csöndes lovait

fésülgető áradatig.

Kint a parton nem hallotta

gondterhelt zaját a víznek,

szárnyas szavát a dudának

betakarták virág-díszek.

Csóró Ramón de Sismundit,

hol víz ér össze a parttal,

az elfogyó délutánban

befogadta rőt iszapfal.

 

Botár Attila fordítása

Ne szólj

Kitátott árnyék

Ne szólj a számból

Tudom hogy hal vagy

S megannyi horgok

Artériámtól

Kíméld a pengét

A szájpadlás alatt

Egy világot hordok

Oldott oxigénnel

Terhelt a tárna

Az oxigén méreg

De e méreggel áldva

Mégiscsak élek

Mint baktériumok

És ősrégi férgek

Úszok és növesztek

Töretlen gerincet

A szárazra lépek

Tüdőket veséket

Csinál az Isten

Szénvázas izmokat

Kálciumcsontot

Kitöltő rostokat

S Önnön felszínéhez

Lapít egy bolygó…

 

Artériámtól

kíméld a pengét

Tudom hogy hal vagy

S megannyi horgok…

Kitátott árnyék

Ne szólj a számból

 A szájpadlás alatt

Egy világot hordok

Tájkép futás után

Van egy fehér szarvasom.

Lesír róla, hogy tudom,

albínó a lelkem.

Szarvasom a teraszon

üldögél, amíg finom

szörpöm kortyolgatom.

 

Futottam át a hídon

valamelyik tavaszon,

s szembejött a szarvas.

Kapkodtam csak a fejem,

nem vagyok tán jó helyen?

Ő rám pisszent: Hallgass.

 

Azóta a szarvasom

szembejön, amíg futom

hídon át az ívet.

És a Margit-szigeten

összekulcsolom kezem:

Cserélhetnénk szívet.

 

Szarvasom csak felnevet:

Ugyan, ki hallott ilyet,

szarvas-szívvel élni.

Albínó az én szívem,

fehér billentyűimen

dobog át a vér, ni.

 

S megmutatja pulzusát,

ahogy lüktet át meg át

benne a piros vér.

Szedjünk inkább gesztenyét.

Tudok egy helyet odébb,

fuss csak tovább, testvér.

 

Azóta is ott futok,

gesztenyéket rugdosok,

ahol a szigetszív,

mint a szarvasé, dobog,

albínó kolostorok

közé boldogan hív.

 

Futás után jól esik

teraszomon egy kicsit

szörpöt kortyolgatni.

Szarvasom meg ott csücsül,

időnként szemet törül,

s pirosan néz, vagy mi.

 

Illusztráció: Orr Máté: Tájkép albínó szarvassal

Christian Morgenstern költeményei

A mérföldkő

(Der Meilenstein)

 

Őrzi sűrű rejtekével

mély vadon, s reá felírva

vándor lelked csillapítja:

huszonhárom kilométer.

 

Ezen írás furcsasága,

hogy nem létezik, ha nincsen

pillantás, mely rátekintsen,

szöveggé realizálva.

 

S e ponton fölvetheted:

vajh mi ő, ha sose látod?

Nincs szavunk rá. A világot

látó szem teremti meg.

 

 

 

 

Az egérfogó

(Die Mausefalle)

 

         I

 

Palmström lakásán szalonna

nincs; van egy egér azonban.

 

Megrendülve jajszavától

von Korf egy ketrecet ácsol,

 

s hegedűt kezébe adva

barátját ülteti abba.

 

Esticsillag gyúl az égen.

Palmström muzsikál az éjben.

 

És miközben ő zenél,

beandalog az egér.

 

Most mögötte, nagy titokban,

a ketrecnek zárja koppan.

 

Előtte, elszenderedve,

Palmström szótlan sziluettje.

 

         II

 

Von Korf másnap kora reggel

eme hasznos szerkezettel

 

megpakolja rakterét egy,

mondjuk, átlag stráfszekérnek,

 

azt egy izmos ló kivonja

messzi rengeteg vadonba,

 

s magánytól övezve mármost

kibocsátja ott a párost.

 

Az egér előszalad,

aztán Palmström is szabad.

 

Vígan élvezi az állat

légkörét az új hazának.

 

Palmström is örvend a végén,

Korffal együtt hazatérvén.

 

 

 

L’art pour l’art

(L’art pour l’art)

 

Egy megriadt verébfi rebbenése

Korfot műalkotásra lelkesíti,

mely pusztán arcjátékból, gesztusokból

áll össze. Jönnek műszerekkel,

hogy fölvegyék; de Korf „az alkotásról

nem tud”, már nem tud semmiféle műről

egy „izgatott verébbel kapcsolatban”.

 

 Havasi Attila fordításai