MOST SZÓT MONDOK, MESE-SZÓT ÉS REGE-SZÓT:
Mikor Biaucaire grófja, Garin, látta, hogy fiát, Aucasint, Nicolete szerelmétől el nem hajlíthatja, elment a város ispánjához, aki hűbéres szolgája volt, s így szólt hozzá: „Ispán úr, küldd el fogadott leányodat, Nicolete-et. Átkozott legyen az ország, ahonnan országunkba került! Mert általa veszítem el Aucasint, aki nem akár lovaggá lenni, sem egyéb hozzája illő dolgot cselekedni. Tudd meg azt is, hogy ha ama leányt kezeimbe keríthetem, máglyán égetem el, s magadnak is gonoszul lészen dolgod.” „Uram – felelé az ispán –, igen szomorít engem, hogy az úrfi itt jár-kél, s beszélget azzal a leánnyal. Nicolete-et pénzen vásároltam, hogy felnevelvén és megkeresztelvén gyermekemmé fogadjam, s majdan egy becsületes ifjú feleségéül rendeljem, ki tisztességgel eltartja. A te fiadnak, Aucasinnek véle semmi dolga nem lehet. Mivel azonban úgy kívánod és akarod, messzi országba küldöm a leányt, ahol az úrfi szemei őt soha többé meg nem láthatják.” „Úgy vigyázz – felelé a gróf –, e dologból még nagy bajod ne származzék” A két úr akkor elvált egymástól. Az ispán pedig igen gazdag ember volt, s vala néki egy díszes kastélya, kerttel körülövezve. Ide vitette Nicolete-et, a magas emelet egyik szobájába, társául egy és cselédjéül egy öregasszonyt rendelvén, valamint ellátván át kenyérrel, hússal, borral és minden egyéb szükségesekkel. Az ajtót annak utána lepecsételteté, hogy senki azon ki s be ne járhasson. Csak egy kis ablakuk nyílt a kert felé, melyen némi levegő jutott hozzájuk.
MOST ÉNEK KÖVETKEZIK:
Nicolete csak űlt bezárva
bolthajtásos, nagy szobába,
dísszel ékes volt e szála,
falán képek csudasága.
Márványköves ablakába
kikönyökölt a leányka.
Szép volt haja szőke szála,
szemöldöke hajolása,
arca fénye s tisztasága,
nincs ki szebb lehetne nála!
Néz ki a sok lombos ágra,
bimbóját rá rózsa tárja,
szól a rigók víg nótája,
ő meg így sír: „Ó, én árva!
jaj, de korán estem gyászba!
Mért kell ülnöm így bezárva
bolthajtásos nagy szobába?
Jaj, Aucasin, úrfi drága,
ez hát szivünk mátkasága?
Szíved szívem nem utálta,
azért vagyok ide zárva,
bolthajtásos nagy szobába,
azért estem kora gyászba,
de, Szűz Mária fiára!
másképp lesz ez nemsokára,
csak szökhessem el!”
MOST SZÓT MONDOK, MESE-SZÓT ÉS REGE-SZÓT:
Nicolete, mint hallottátok és megértettétek, fogságban ült, bezárva a szobába. A hír pedig szájról-szájra kelt, határról-határra, hogy Nicolete-nek nyoma veszett. Némelyek azt mondták, hogy világgá menekült, mások azt beszélték, hogy Biaucaire grófja megölette. Olyik embernek tán kedvére is volt a hír, Aucasin azonban bezzeg nem örült, hanem beállított az ispánhoz, és így szólt: „Ispán úr, mit tettél az én édesemmel, Nicolete-tel, akit én legjobban szeretek ezen a világon? Elvitetted és elraboltad tőlen? Tudd meg azonban, hogy ha én most ebbe belehalok, vesztemért neked kell számot adnod, s méltán, mivel te gyilkolsz meg engem tulajdon két kezeddel, elrabolván tőlem azt is, akit ezen a világon a legjobban szeretek.” „Szép úrfi – felelé az ispán –, hagyjuk ezt! Nicolete fogoly leány, akit idegen földről hoztam ide, s pénzemen váltottam meg a szaracénoktól, hogy felneveljem, megkereszteltessem, s leányomul fogadjam. Egy szép napon majd feleségül is adom egy becsületes ifjúnak, aki tisztességgel eltartja. Neked semmi dolgod vele, kérd meg inkább valamelyik király vagy gróf leányát. Mi hasznod is volna belőle, ha szegénykét szeretőddé csábítanád s ágyasoddá tennéd? Csak azt érnéd el, hogy lelked örökkön-örökké a poklokon égne, s a paradicsomba soha bé nem juthatnál.” Mi gondom a paradicsomra! Nem akarok odajutni, csak Nicolete legyen az enyém, az én édes felem. Mert a paradicsomba csak azok mennek, akiket most itt elsorolok. Az öreg papok és a vén sánták és nyomorékok mennek oda, akik egész nap és egész éjszaka az oltár előtt meg a régi kriptákban görnyedeznek, koszos köpenyekbe és piszkos rongyokba öltözködve, s úgy halnak meg, ruhátlanul, mezítlábosan és csupasz combokkal, kivetetten, éhezve, fázva és nyomorúságban. Ezek mennek a paradicsomba, és ezekkel semmi közöm. Inkább a pokolba szeretnék menni, mert odajutnak a tudós emberek meg a deli lovagok, akik vitézi tornákon meg derék háborúkban vesznek részt, odajutnak a nyalka apródok és a nemesurak. Velük akarok tartani én is. És odamennek a finom, szép hölgyek, akik férjuruk mellé két vagy három barátot is tartanak, és odajut minden arany és ezüst, minden drága köntös és drága szürke prém. Odajutnak a hárfapengetők és a tréfacsinálók és a világ minden királyai. Velük akarok tartani, csak az én édes felem, Nicolete is velem legyen. „Márpedig – felelé az ispán – hiábavaló minden szavad, mert Nicolete-et sohasem láthatod többé. Ha szólhatnál vele, s atyád megtudná, őt is meg engem is tűzön süttetne, s magadnak is gonoszul lenne dolgod.” „Nagy szomorúság ez nekem” – felelé Aucasin. S nagy búsan otthagyta az ispánt.
MOST ÉNEK KÖVETKEZIK:
Megy Aucasin és lépte gyász,
mint kit szörnyű gond igáz,
kedves arcát gyötri láz.
Nincs sebére jobbulás,
nincs jó szó, se gyógyulás.
Várja a szülői ház,
lépcsőin föltétováz,
bús szobáján eltanyáz,
kedveséért mély fohász
ajakára fuvoláz:
„Nicolete, te szép, ha állsz,
szép, ha kelsz és szép, ha jársz,
szép, ha víg vitára szállsz,
szép, ha csókra, bókra vársz,
szép, ha kart ölelni társz,
bánat éretted csigáz,
érted leszek síri váz,
bús szívemnek, jaj, be fájsz,
Nővérkém, szivem”
Tóth Árpád fordítása
