Éjjeledünk

 

Fáj elismerni, mikor kimondod hat óra,

fázni kezdek, hogy kint már hóra

borul a sötét, s mögém ül, majd a vállamra

a hideg: befúj a lázamba,

hadd ne áltassam – legalább magam; hiába,

ha a tér sarkaiból kiáltja

az utcakövet, rajta rögvest kopogva követ félelmünk,

kedvesek, hát mégis éjjeledünk.

 

 

Őszirály

 

Téglalapként dől be a fény,

megtestesült glóriaként suhan mellém a szél,

hogy falevéllel koronázzon,

lábam előtt varjútollal táncot járjon,

s a reszkető kapualjban

leheletnyi halkan

őszkirállyá  kiáltson.

 

 

cím nélkül

 

Mondhatnám hogy kétezertizenkettő azt

hogy egy novemberi nap huszonnyolcadika

hogy milyen utca de valahogy inkább csak

valahány idővel a kezdet után és a vég előtt

valahol valamiért beszívva a hideg levegőt

–

s éppen csak hogy mondjak valami biztosat:

narancsot vettem a zöldségesnél

zárójeleinkről születésnapodra

húgomnak egy meghiúsult búcsúvers helyett

 

ma beér végre a genny az agyba

holdtölte lesz és csend és bamba

utcai lámpákról zápor szuszog

képvihar dúlja meniszkuszod.

lehetsz most újszülött ki ló nélkül

látja érkezni a halált. a mélyben

gazdát cserél a nyomás – végül

elernyed a mellkas. halkan s csak éppen

akár egy folyton lekésett magömlés

 

egyetlen kitartott terc alatt

átrendeződni mint felkavart

légtér s halált csalni a színre

ezen dolgozom – reggel óta szinte

s közben rád gondolok

hogy évnyi haladék után ma ismét

hiába annyi konok

mimikri – kötetnyi átkelés s kiért?

szokás mondani valamit

(puszta zárójeleinkért):

 

éjszaka kimérten gyere

mint egy merénylet elnyúló neve

ma ne szórj el magot

kifakadt légy de meddő 

akár túlérett gyapot

legyél jog – egyetlen soha eredendő

számláltan súlytalan csüggj

mint marhák fülében billog

légy mit még belülről felfog

kérődző kéreg – dobbanásnak feszülő szügy

csak a csőbe nézz: rettegd spirális tükörképed

rettegd – mi nem vagy – spannolt perverz hidegséged

(rám fogott fegyver – semmihez sem fogható)

éltemre törő manifeszt

elalvás rögeszmés szokása

macskáid szemén úsztasd a Gangeszt

az epeszín mérget millió irányba

feküdjön bélszín hűvös porcelánra

feküdjön bélszín hűvös porcelánra

 

légy atonális Mester

mondd: idő az út vagy tér

míg összeér

árnyék a testtel

légy atonális Mester

 

meddig feszülhet a test mint izzó sátorvászon

a folyton megbomló álomkeretre? meddig

érhet az éjszaka hímes ponyvájához

míg beázna végképp?

 

a játéktér – látod – olcsó .gif tebenned

a képen keresztben túl hosszú asztal

ételhez nem nyúlunk – pedig jó volna enned

ha nyúlnánk – az marasztal

 

felszakad aztán váratlan egy kagyló

vígasztal az idomait odahagyó

állat főtt lélegzete – ennyit még hallani.

nagyapa meg akar halni

betetőzött. egyetlen apró roppanással

szakadna át a mennyezet

ahogy csak tű hatol tojásba – mondja

s amikor a pizsama legfelső gombja

elgurul a padlón a beragadt nehezékeket

eloldja egy tramadollal lenyelt „béke véletek”

az ékezeteket még hosszan latolgatjuk

egyáltalán hogy dőlt vagy félkövér

s nem is látni mikor kiillan a lámpa fénykörén.

a hátsó szobában majd csontszáraz csend lakik

elmennek mind irénkék mártonok s lajik

a hátsó szobában majd csontszáraz csend lakik

ahogy csak tű hatol tojásba – alig-alig

 

egyetlen kitartott terc alatt

átrendeződni mint felkavart

légtér s halált csalni a színre

ezen dolgozom – reggel óta szinte

s közben rád gondolok

hogy évnyi haladék után ma ismét

hiába megannyi konok

mimikri – kötetnyi átkelés s kiért?

szokás mondani valamit

(puszta zárójeleinkért):

 

a nyolcadik főbűnt megnevezni sem merik

hogy miért: tudják jól irénkék mártonok s lajik.

nyolcadik főbűn a kimértség – s legbűnösebb én vagyok

a halál sohasem kimért – puhán dörgölik angyalok

Tudom róluk, hová temették

tudom a népmeséiket,

mi hozta rájuk ezt az estét

tudom, ti feledhetitek,

s felejtsétek jól a homályos

borongások eredetét:

az örökzöldön túli város

nem áll romokban: hagyaték.

 

Füst és harangszó ismerős még

korom s kenyérgyár illata:

mintha a szomszédnak köszönnék

ki puszta árnyék, s éjszaka

kikötőbe ért csillagoknak

koldul fényes előterén,

amíg a léptek s lépcsők fogynak

érvek nélkül és lefelé –

 

Fáj a kezük, s diófát ültet,

a félig-meddig itt lakó

megérzi: a jövő nem ünnep,

s hívatlan az örökhagyó.

Hívatlan az emlékezés is!

tapogatom a fokokat:

csupa jelen, múlt, csupa tézis,

okok árvája okozat.

 

Bevonva úszó törmelékkel

eláramló tekintetük,

szilárdul az ég, komoly ékszer

a mederből szemükbe süt,

tudom: a gőgös koronából

némely hamis kő kivillan

vonulásukba orvul gázol,

s visszajajdul dalaikban.

 

Hová temették, tudom róluk

kereszteződésük dacos

irányát: napba-olvadó út,

szélrózsát összeharmatoz.

Suhog vérükkel vérem fája.

Fejsze nincs, vagy csorbul tövén.

Kinyargal alóluk a pálya –

Zuhanásuk is költemény.

 

Tudom, a trón előtti mezsgyén

javát áldozza s vad színét,

szorong némán városa vesztén

az örökzöldön túli nép.

Nehéz verejték csillagozza,

veri a só a homlokát,

a kontinens ingyen-bohóca,

a címerpajzsán délibáb.

 

Zugok, utcák, terek és álmok,

fasor, ívek. Gömbölydedek

asszonyaik tolatnak, áldott

fény érleli gyümölcsüket.

Gyöngéd piheként a pilládon

egy hópehely énekbe fog,

a percét örökzöldbe mártom,

s Evoé, végső grádicsok!