fehér folt

 

nézte az önmagába omló havat,
az esésben magukat vesztő tárgyakat,
ám bemérhetetlenek maradtak a formák,
nem csillapodott semmiféle kényszer,
mert ez a zuhanás halálosan csendes,
üveget éget az arcra, nemérzést, fehér
lassúságot, hogy már fogni se tudjon,
de nyúljon, nézni se merjen, de lásson,
mégse értse meg, miért lehet,
hogy mínusz huszonöt fokon a szem
nem jegesedik el végleg

 

 

félremozgás

 

miért pont most?, kérdezte
kis unokám felsírva, gyökeret
eresztett repedt csempés nappaliba,
figyelte, hogy kékül el mamája,
kisfiam nyugtatni próbálta, közben
mentősök csatoltak drótokra, szirénázva
mentünk a kórházba, CT után kiraktak a
folyosóra, fiacskám az orvosnak elmondta,
hogy elestem már egyszer pár napja,
most is hirtelen szédültem fotelba, a
doktor a reflexeket vizsgálta, de hiába
kérte, hogy sarkammal érintsem a
térdem, hiába nyúltam érte, a mozgása
meg lelassult már régen, évek óta a rutin
dolgokra sem sikerül magát rávenni, a…
folytatta fiam, de nem tudta, hogy írja le
szebben a körülöttem tátongó szakadékot,
amiből elvenni sem lehetne már semmit,
gondolta, mintha nem is lennék, csak az
ő tekintetében, de hallgatásától
megeredt a szemem

bocsásson meg, hogy néha csak tegezlek.
túlhevülsz: mellkasomon nagy nyári kazlak.
nem gondoltalak bátrabbnak, se szebbnek.
felbujtom magát, könnyelmű szavaknak.
szólítson, ne itt titokzatoskodjék.
maga senkit sem küldhet, csak a ’csába.
nem lesz illedelmes azzal, hogyha meglép.
ha most nem emel, taposson a sárba.
nagy füstökkel ködöl: ne szívasson, kedves.
nem mintha újabban bűzlene, hogy nem vagy.
ha nem bánja, nem nézem el csak. úgy nem megy.
más valaki lesz, ki legközelebb elhagy.
amikor majd hívom, te vedd fel a mobilt.
vagy csak üzenj, hogy épp más ágyában fekszel.
üres magányomban maga nem lesz manír.
hagyom, vigasztalj csak, álommal és szexszel

kert

a fák a kövek a bokrok öle

a magány legmélyebb pontján

a kísértés veresége

a fiúi szeretet mindenen túllépő

önátadása

 

olajfa-liget

a verejtéket felszárító

sűrűsödő szavak

a csend legmélyebb pontján

meghúzódó harsonák

a test összekulcsolt méltósága

mint végső pecsét

 

Gecsemáné

az éberség halhatatlansága

egyedül a haraggal szemben

az eljövendő megtisztulás

előtti percek

 

imádság értük

mikor mind alszanak

 

imádság értünk

mikor mind alszunk

 

mert fáj virrasztani

fáj hallani az Igét

mikor készülődik

a Kegyelem

 

dermedt idő

félelem – halál –

és feltámadás között

Kezdet és Vég

és Kezdet

fokmérője

 

térdig

derékig

könyékig

a feltámadásban

a megsemmisülés áldozata

a mulandó gonosz

megsemmisülése

                                  Bakos Kiss Károlynak

 

dobál az Úristen kezeket lábakat

tüdőket dob tűzre nyelveket eltöröl

szárnyat tör tollfosztó viharokban bujkál

városokat teremt örvénylő középbe

 

utcasarkokból lesz kutyák temetője

véres és üszkös csontok halma: város

inat tép fölsebzi fiának ágyékát

vérével mos le vért elevent ebédel

 

dobál az Úristen körömházakat tép

emberi téglákból épít tornyot:  Bábel

angyalt is megaláz teszi szolgájává

szolga és úr ő ki koldul majd kinevet

 

tetemeken lépdel át a tengereken

legvégső táncokat újra meg újra jár

föltámad szemünkre dobálja halálát

föltámad gyermeki csontból épít házat

 

dobál az Úristen kövekkel megdobál

tetemre hívja az élőt és a holtat

kimetszi belőled képét a halálnak

lábának zsámolyát hátadra szegezi

 

sírjatok egyre és egyre csak sírjatok

míg szétreped dermedt orcátokon a hús

fogakkal tépessék szét a ti testetek

mert dobál az Isten mert megdobál az Úr

/p