Idő lányai, kétszínű Napok,
Némán, suhogva, mint mezítláb dervisek
menetelnek végtelen sorokban,
diadémot s vesszőnyalábot hozva.
Vágyainkkal járulnak elénk:
kenyér, királyság s csillag-őrző ég.
Buja kertemből e pompát bámulva
feledtem reggeli tervem, sietve
almát, gyógyfüvet szedtem, mire a Nap
lement, és szótlanul eltűnt. Későn
láttam meg hajdísz alatt gúnymosolyát.
Kőszeghy Anna fordítása
Forrás
(1)
Csapot nyitsz, mégis a szádból indul a sugár.
Bal szemed lehunyod, hideg; forró vizet
kacsintasz a jobbal. Váltasz megint.
Fagypontig préseled szemhéjadat.
A csorgás nyomában görbe
jég. Átlátszó nyelv, eltöröd.
(2)
Térdelsz, ujjaid hokiznak. Egymásnak
adják második nyelved szilánkjait.
A sarokba pöckölik őket.
(3)
Vizes nők érkeznek. Egyikük
kábelt présel az orrodba, mint
egy konnektorba. Bekapcsolja
a hajszárítót. „Agyamból nyered
a villanyáramot, anya?” Ezt kérdezed.
A zúgástól nem hallod a választ.
Megint csapot nyitsz, két szemed csukva.
Azt mondod, langyos az este.
Átokkalendárium
(1)
Havazik és a vasúti töltés kövei,
mint a resztelt máj, ha sózzák.
Kezdd el enni az állomást.
Két-három fogad is törjön ki,
mire elhajt onnan egy vonat.
Étvágyad gyengébb, mint a zaj.
Visszamerészkedsz. Nyelved
nyúlik és ereszkedik. Talán
hogy felvegye, dajkálhassa
a kihullottakat. De fordul
inkább, apró tenyérként a tarkódra
csap. Úgy tűnik, nyálas intés
a vége, ki kell emelni az agyat a
fejből, a gondolatok szabadon
pattogjanak. Száraz koponyán,
pőre csonton guruljanak. Kicsi fagolyók,
narancsra festve. Megannyi nap.
(a képek a szerző alkotásai)
I
Szerelmem, távolodjunk el végre
az agyagtól mely lábunkat megfogja
nem holmi bíboran aranyló
messzeségbe szökni vágyom
csak arra hogy fülünkbe csengjen
talpunk tisztán koppanó nesze
éjszakai kőlapjain
a létezésnek Jean-Pierre Siméon: Levél kedvesemnek a halál tárgyában bővebben…
Valaki a távolban felemeli a kezét.
A szél is arra fordul,
a nap is arra tűnik el,
a Gellért-hegy mögött,
amerre mutatnak a távolban
kinyújtott ujjak.
A kéz leengedésével pedig
a délutáni hőmérséklet is a Duna színeihez
vagy az egyre sötétedő éghez nehezül.
Leengedett kézzel. Megcseréli a lábát,
ahogy alattunk a víz lassan megindul.
Lassúvíz.
Nyári szél.
Épp, mint egy népdalban,
dúdolja, és összébb húzza a kabátját.
Épp, mint egy népdalban, dúdolom vele,
megfázni itt, egy hídon ülve.
Összébb húzom a kabátját.
Aztán esetleg valamelyik nap
mellettem ébredhetnének fel az arcvonásai.
Integető kezek
Mintha sosem lett volna otthonuk.
Férfiak, akik meglátták a falra festett bestiát,
felálltak asztaluktól, és nem tértek vissza.
Egész életükben hajóztak, és örökké bánták,
hogy magukra hagyták családjukat az ablakok kezdődő
és a küszöbök átléphetetlen szomorúságával.
Férfiak, akiket valaha megérintettek,
és a szerelem hasadéka kényszerített hallgatásra.
A szél karcsú, sós táncában ragyog az arcuk.
Felsöpört napfény a levont vitorlában,
férfimaszkok a fedélzeten. Hiába döntötték vízbe
honvágyuk sóoszlopát, emlékezni fognak.
A tenger volt szeretőjük, de ellökték maguktól.
Érkezésük felbolygatja a kikötőt,
melynek sérült fáira tűzik az integető kezeket.
Keresés
Már minden napfelkeltét láttam,
amit még nem láttam.
Már minden napfelkeltét láttam,
amit azelőtt soha nem láttam.
Valahol bizonyosan
rátalálni a napnyugtákra is.
Kudarc
Hasukat felfelé fordítva sodródtak
a bárkák az ösztönök korallzátonyára.
kép: David Burdeny: Mercators Projection, Antarctica, 2007
1.
A kert ma rettentő, csendes,
fogva tart valakit, verdes.
Felébredek és tapogatom
a rügyeket a kék sötétben.
Dereng a kert, a pára
ráfagy a rügyre, izzad.
Ilyen estéken vonulnak át
a Főtéren a kóborkutyák.
2.
Igen, a kert ma rettentő,
halott állatok kertje.
A felhő is néz, mintha volna
a lelke valakinek.
Északi korona, költemény,
halott állatok rokona.
Állatok vére, hamu, fény,
öregek föltámadása.
3.
(Galaktikus remete, korona,
ez itt már az északi félteke.)
