Címke: vers

Doris Lessing: Ó cseresznyefák, túl fehérek vagytok szívemnek

Ó cseresznyefák, túl fehérek vagytok szívemnek,

pusztulásotokkal minden föld kifehéredik,

gallyaitok egészen a folyóig nyújtózkodik el,

minden cseppje szívemből hullik alá.

 

Az igazság a csillogószemű angyal képében jön el,

azt mondja majd „Állj, ne tovább!” és átnyújt egy gallyat.

Egy szakállas angyal, négy folttal, őszintén, akár egy

kecske, kérődzve bólogat, és lassan rágni kezd a havon.

 

Éppen itt kell állnod, kecske?

Még mindig itt állsz?

Vagy úgy, mindig itt fogsz állni,

ellenállva hitednek és ártatlanságodnak?

 

 

                                      Nagypál István fordítása

Végül

s végül itt marad, ki zuhanni vágyik
számba fullad a durva mélység
nem jut tovább, épp odáig,
hogy hallgatását csak félig értsék

 

és estébe tágul a néma délután
estébe tágul a Minden végül
csak nézek bambán és bután
bánatom mélysötétbe kékül

 

felmásznak rá a csillagok
s mászik mind, ki zuhanni vágyik
mélységük zokogva felragyog
a legsötétebb éjszakáig

 

mert itt marad, ki zuhanni vágyik
s minden délután néma lesz végül
és én nem jutok tovább, csak épp odáig,
hogy bánatom éjszakába kékül

Ott a szorítás; Hová is lenne az út?

OTT A SZORÍTÁS

Innen el – második Kafka/Tandori-inspiráció

 

A szűkös, szénporos átjárókból

Kitörő korom napnyugtára

Szétmosódott a városfalon

Kívül. A határtalan mezők

A girbegurba földút szélén

Botladoztak, csikorgó szélben,

Szennyes köpennyel, kémlelve a

Varjakat, egyéb madarakat.

Ázott, szürke visszfény tapadt az

Ekevastól fényes szántóra.

Egy reggelen változott minden.

A varjak, bukó madarak

Szép röpte mozdulatlanná lett.

A vidéken halotti csönd honolt

A sok megpróbáltatástól.

Bizonyosan attól. Szállásra

Itt már nem gondolhatott senki,

Még ha lépésnyi ereje se

Maradt irdatlan útját folytatni.

Amúgy se volna biztonságos.

Kevéssel előbb, virradatkor

Egy illető járt itt; nem helybelinek

Nézték, közeledni se közeledtek hozzá.

Se a varjak, se más szemlélők.

Hamarosan nyomát is vesztették

Csizmája magas szárának.

A pajták körül a földeken

Épp megsűrűsödött a levegő.

Mindennek torkán ott a szorítás

A csillagok pályájáig.

 

 

 

 

 

HOVÁ IS LENNE AZ ÚT?

Harmadik Kafka/Tandori inspiráció

 

Lovak tetemeit vezetik

kantárszáron a szenesek,

mint Égi teher alatt,

reszketnek, fújtatnak

a  kérges tenyerű óriások.

Hátuk mögött az istállók

összedőltek,

előlük a Föld kitért.

Fejük a haragos Égre szögezve.

Hová is lenne az út?

 

A ritkuló füzes után bokrok,

és ferdén földbe-vert rudak

szegélyezik a vágóhíd téglasorát.

A légszomjas mező fölött

varjúkiáltás csattog, mintha

láthatatlan kéz taszigálná

a madarakat repülés közben.

Rozsdás kacat-halom fojtogatja

a deszkakerítéseket; a korhadt

fa párnáiban gomba tenyészik.

Esni kezd,

hullámalakban elsötétül —

Hová is lenne az út?

 

Az ügyetlen sorba rendeződő

paták alól – mintegy fölszólításra –,

kipörög az út porából

a kő és a kavics.

Hová is lenne az út?

 

Mielőtt végleg nyoma veszne,

a forróságtól reszketeg

városszéli házsorok közt

az almásderes lovak

emléke

a drótfonatú pincetorkokhoz

tömörül még.

 


Ahová többé nem döntik

be rakományukat a fuvarosok,

mert utánuk se ló, se szén,

se szenes nem indul el már.

Bárhová tartsanak is,

nem érkezik róluk hír.

Összekoccanó itatóvödreik

fémes kongását elnyeli

a végső emlékezés.

Hová is lenne innen el az út?

Arszenyij Tarkovszkij: Szókratész

Parancsom ne félje nép sem ember,

tisztelgés nem kell, sem győzelmi ünnep.

Legyek, ahogy fenyőn gyanta dermed.

Nem vagyok cár, más család nevelt fel.

 

Adatott pohár bürök s fenékig,

a korty süketít és bénítja ajkam.

Nem fed szolga-gönc, vagyok magamban

s egyőtök, kinek jövője érik.

 

Húsotokból vagyok hús. Tolulván

magasság vagyok, tengermélyhez mérce.

Mint kagylót eltölt a világ egésze,

s a semmi harsog olimpia múltán.

 

(Botár Attila fordítása)

A halálos vers

„Kicsit mintha leült volna bennem a mi történetünk”,

gondoltam, s még ugyanaznap: „leült bennem a halál”,

ami ugyan annyit akart jelenteni csupán, hogy

„dehogyis”, és legyintés, hogy nem ült itt le semmi sem,

aztán végül véletlenül egészen mást jelentett,

és leesett, hogy jé, tényleg, kicsit halálszerű ez,

ez a történet, a miénk, már ahogy beszélünk róla,

azaz többnyire sehogysem, s ha mégis, hát szanaszét

hullanak az elméletek, jól kitalált frázisok

(és szanaszét mi is benne, végülis, hát végülis),

halálszerű kicsit az is, ahogy folyton jelen van,

ha történik, jelen van, és jelen akkor is, ha nem,

(nem zavarom zavarom nem figyelem csak figyelem)

olykor mintha megértenék egy-két dolgot belőle,

hogy például kiszolgáltatottnak lenni: szabadság,

egyenlőség s ilyenek, de végül „érti a halál”,

ebben viszont tényleg lehet valami, hogy szabadság,

hogy egészen felszabadít ez a lelepleződés,

hogy nincsenek különösebb technikáim, amelyek

megvédenek az alkalmi egyensúlyvesztésektől,

vagy pláné egy véglegestől, attól végképp semmi sem,

és arra sincs technikám, hogy nyomot hagyni legalább,

nyomot hagyni itt e földön, vagy mondjuk egy emberben,

„nem akarok nyomot hagyni” – erre jutok végülis,

és belém ül ettől is egy irdatlan nagy szabadság,

hajlamosak belém ülni, úgy tűnik, a nagy szavak,

és kívülről nézegetem, hogy ez mit is jelenthet,

és ugyanez van az ilyen kifejezésekkel is:

hogy például „kicsit leült bennem a mi történetünk”,

azt hittem, hogy lecsillapult, hogy ilyesmit jelenthet,

hogy vannak már egyéb dolgok, fade out, kész, eltelt,

aztán végül véletlenül— vagyis most csak annyi, hogy

belémült és belémaludt és bennem is ébredt fel, és

nem tudom, ez mit jelent, de bennem lesz már mindhalál.

Edward Lear: A Dong, kinek Orra Világol

Midőn rémes homály lebeg

a Nagy Durcamező felett

         hosszú, zord téli éjen,

midőn a sós hab a mogorva

parti sziklákat ostromolja,

         s vad fellegek viharködében

         a Héttavi Csonk-hegyek orma –

akkor a tompa és sötét

homályban izzó szikraként

         moccan valami furcsa fény:

         ezüst pászmája föl-le jár,

         mint Üstökös csóvája száll

s tör át az éj komor körén,

         magányos tűzsugár.

 

Lassan lopódzik, imbolyog,

illanva csillan itt meg ott,

s amint halad: villan tovább,

Piszkancsfák törzsén siklik át;

s kit ébren ér éjféli óra,

bús Termek és Tornyok lakója,

e bal jelenésre riadva sikong:

                   „Ez a Dong! Ez a Dong! Ez a Dong!

         Ődöng a vadonban a Dong, ama vándor!

                   Ez a Dong! Ez a Dong!

         A Dong, kinek Orra Világol!”

 

                   Ó, volt idő,

         hogy a Dong még gondtalan élt,

de megszeretett egy ponyigóc lányt,

         aki ottani partokat ért –

mert hajh, kikötött a Szitájuk, az ám,

a Smargli-fövenynél napszállat után,

                   ott, hol az Esztergált Osztriga nő,

         és szép simaszürke a bérc.

És erdőn, völgyön, réteken át

a hős ponyigóc nép kardala szállt:

                   „Kis Ponyigócia távoli föld,

                   de seregnyi vitézt terem,

                   aki ott navigál – keze kék, feje zöld –

                   szitával a tengereken.” 

Oly boldog, boldog volt ama kor,

                   míg ottan időztek e lények!

         A víg Ponyigócokat éjjeli táncra

         igézte a Dong panaszos pikulája,

                   kivált, ha a hold odafénylett.

szitával a tengereken.”

 

Oly boldog, boldog volt ama kor,

                   míg ottan időztek e lények!

         A víg Ponyigócokat éjjeli táncra

         igézte a Dong panaszos pikulája,

                   kivált, ha a hold odafénylett.

És el nem hagyta se este, se reggel

a lányt, aki jött a vitézi sereggel

(kék keze égbolt, zöld haja tenger),

míg el nem jött ama gyászteli perc,

és a hős csapat új partok fele kelt,

rideg fövenyén otthagyva a Dongot –

s ő nézte a távoli bús horizontot,

és bámult, bámult egyre csupán

egy borsózöld vitorla után;

és kardalukat halkan dudorászván

ült csak egész nap a bucka gyepágyán:

                   „Kis Ponyigócia távoli föld,

                   de seregnyi vitézt terem,

                   aki ott navigál – keze kék, feje zöld –

                   szitával a tengereken.”

 

De mikor nyugaton már esteledett,

                   fölkelt a Dong, és szólt:

         „A józan eszem most mind odalett,

                   az a csöpp, ami valaha volt!”

S azóta folyton vándorol,

át lápon-éren, és így dalol:

„Ó, erdőn, völgyön vagy hegyen

kis Ponyigócom hol lelem?

A partot, a réteket is bejárom,

s kis Ponyigócom megtalálom!”

 

         És fútta ezüstpanaszú pikuláját,

         míg egyre kereste, kereste a lánykát;

         és mivel éjszaka nem jól látott,

         kérget a Csöngöm-fáról hántott

                   termőhelyén, a pitypangos réten,

                   és orrot font magának belőle szépen,

         orrot és takaros pántot,

s e pompás Orrot pirosra mázolta,

s tarkóján átkötve magához pántolta,

         s a hegyén üreget hagyott, kereket,

         s egy nagy fényes mécsest beletett,

                   és becsomagolta

                   erős, puha gyolcsba,

                   hogy északi szélroham azt ki ne oltsa;

         s így kis lukakon tört által a fénye

         pazar sugarával a búskomor éjbe.

 

Havasi Attila fordítása