Arra ébredsz, hirtelen sötétül,
a süllyedés, a csillogó betonfal,
néha zöttyen, lökődik a faltól,
a sötétet csak a csillogó
betonfal oldja, azt nézed,
arra fogsz rá, a csillanó
fal az egyetlen biztos,
a süllyedés csak tizenöt perc,
a sötétség még órákig ott tapad.
a villanyokat felsrófolják,
gyertyákat gyújtanak.
Sötétedéskor vagy hajnalonta
számíthatsz arra, hogy egy zsilipnél
valaki szökken, megérkezik.
Te meg azt hitted, figyeltél,
mégsem vetted észre,
minden lépted figyelik mióta
a fedélzetre léptél, minden mondatod
felhangosítva, hangszórókon át
hallod viszont magad, az elrekedő
szóvégeket, elnyújtott mondatközöket,
mikor túl hosszú ideig tartasz szünetet,
és a figyelem már nem rád,
csak a rosszul kitartott szünetre fókuszál.
Visszahallod minden kis hibád,
gyűlnek a félresiklott gesztusok,
míg valaki meg nem érkezik,
alkonyattájt szökken át
a zsilip bal falán. Épp negyven
másodperc, amíg a hajó
egy szintbe ér a zsilipfallal,
aztán süllyed tovább, a fal csillanása
az egyetlen biztos felület,
most ott áll előtted,
aki az imént érkezett,
halkan, hadarva mondja,
el kell tűnnöd holnap hajnalig,
ott vonatra szállsz,
nem szólhatsz senkinek,
a fal csillanása az egyetlen
biztos felület.
