Címke: vers

Emlékszem // Levittem a kutyát

LEVITTEM A KUTYÁT
 
Hosszú volt a tél, nehéz az erdő, mondogattuk,
és minden átmenet nélkül, mert a tavasz elmaradt,
hirtelen nyár lett, döglesztő meleg,
spanglit szívtam a negyediken, és levittem a kutyát,
és nem mertem elengedni, hátha elszalad, 
közben sötét felhők úsztak az égen késő délután,
pislogtam, vérvörös szemem két vékony csík lett,
szürke kapucnis pulóverem ment az ég színéhez,
de jó, hogy vége a télnek, erre gondoltam, és arra,
hogy hét Dreher vár a hűtőben otthon, plusz a YouTube,
majd Tame Impalát hallgatok, mint egész héten,
és minden jó lesz, nem kakilt végül, hiába mondtam neki,
hogy „kakilj, Teó, kakilj!”, nem kellett kakilnia,
mégsem mondanám, hogy hiába volt a séta.
Nem, ilyet nem mondanék.

 

EMLÉKSZEM
 
                         2013 nyarán amikor ezeket a sorokat írtam
micsoda vad elképzeléseim voltak életről halálról de hát
végül is fiatal voltam még a harmincötön innen és túl
néhány nőszemélyen akik most már tudom
szerettek volna engem ha hagyom de nem is ez a lényeg
eltértem a tárgytól az élettől és a haláltól
nos azt képzeltem abban a vad és beteg nyárban
hogy soha nem halok meg sőt mi több hogy élek
hogy de szép az ég s a föld de szép alant
satöbbi mind a csontok szóval hogy élek sőt kólát bontok
alattam zebra felettem csillagok és
mi mást akarhat az ember aki mondjuk én vagyok

 

pallag3

 

A képeket a szerző készítette. (instagram.com/thepallagist)

Nichita Stănescu költeményei

Ezer énekre

 

 

Ezer énekre születtem.

Kilencszázkilencvenkilenc

rekedt a daltól, egy,

amire születtem.

Idők, ne szeljetek ketté!

Az is lehet, hogy, amilyen

magasban száll

a dal, az az egy

maradjon meg a végén.

 

 

 

Ember iránti hiányból

 

Állandóan az jár a fejemben,

mit gondolhatott

apám

halála pillanatában!

 

Egy sárkány szerelmes

odakiáltása volt

a sárkánylányhoz?

Önmagáról, és, és,

és, – miért önmagáról?

 

Kovács Kinga Tünde fordítása

 

Illusztráció – El Kazovszkij: Kék Vénusz

Lassú kereszt

Bennem a létra, anya, tudod, melyik,
a hátamban, nézd, beültettük a hús alá,
ha kihúzom magam, látszanak a szárak,
a vállaimon sátrakká feszül a bőr.
A vállak sátrai, így hívom őket, pedig
ki nem állhatom a birtokos szerkezeteket,
önzők, mint a gazda, aki bekeríti házát,
most már tudom, hogy igazad volt
a kerítéssel kapcsolatban. A gerinced
vagyok, így mutatkozik be, de szerintem
inkább hiányzó bordám, önmagát állítja,
mint egy kordon, kijelöli a részt, ami
nem az enyém többé a mozdulataimban.
A létra lassú kereszt, anya, estére megnő
bennem, nézd, megfeszülök rajta, mint akik
karót nyeltek, bárcsak fölmászhatnék,
mondom, a bordák törött fokain, hogy
miután fölértem hozzád, elhajítsam.

 

sam3

Charles Bukowski : A szerencsések

beragadva az esőben a pályán, 18.15 du.,

ezek a szerencsések, ezek a

kötelességtudó alkalmazottak, a legtöbbjük rádiója úgy üvölt,

ahogy tud, ahogy próbál nem emlékezni vagy gondolkodni.

 

ez a mi új civilizációnk: ahogy az ember

egyszer fákon és barlangokban lakott, úgy lakik most

az autójában és autópályákon

 

a helyi hírek ismétlődnek újra és újra, amíg

egyesből kettesbe váltunk, majd vissza az egyesbe.

 

egy szerencsétlen lerobbant elől a gyors sávban, felhúzott

kapucni, az autópálya-korlátra támaszkodik,

újságpapír a feje felett az esőben.

 

a többi autó utat tör magának az autó körül, kiállnak

a másik sávba, szembe az autókkal, eldöntve, elzárják az utat.

 

a jobboldali sávban a vezetőt követi egy

rendőrautó villogó kék és piros fényekkel – bár biztos

nem gyorshajtásért

 

hirtelen leszakad az ég, mindent elmos és az összes autó

megáll és

 

még felhúzott ablakkal is érzem, hogy valaki kuplungja

leég.

 

bárhogy is, remélem nem az enyém

 

a vízfal kicsit megnyílik és mi visszaváltunk egyes

sebességbe, az otthon

még mindig messze van, amíg memorizálom

az előttem lévő kocsi sziluettjét és a formáját a

 

vezető fejének vagy

amit

látok belőle a fejtámla felett, amíg

lökhárítóján a matrica az kérdezi tőlem

MEGÖLELTED MA MÁR A GYEREKEDET?

 

hirtelen vágyam van, hogy üvöltsek

ahogy egy másik vízfal leszakad és a

férfi a rádióban bejelenti, hogy 70 százalék lesz

az esélye a holnapi esti esőzéseknek.

 

 

                                      Farkas Kristóf Liliom

 

Margó

Egymás árnyékában fürdünk.
A zsugorodás
emberátszövődés.

A különálló darabkák
hússzirmokba szorulnak.
Átlüktetnek az indulatok.

A fátyol dallama ismerős,
a köztes barázdák összetartanak
az emberközi sötétségben.

Az ék alakú szivárvány
kifeszül, nyitva tart.
A szövetségünk repedés.

Opálos vagyok, páraoltár.
Sormintám vagy.
Felfeslett a távolságod bélése.

deszka_0262

fotók: Nagy Károly Zsolt

Középkori japán költőnők versei


Költőnők A harminchat költőóriás gyűjteményből 4.

 

Koóikimi

 Szemelvények gyűjteménye (Vegyes témájú dalok; ősz, 1147.)

Az ünnep hírvivője, aki elküldte ünnepi nadrágját festésre, megsürgette, mikor készül már el a ruhája, mire ezzel a verssel válaszolt:

a trónörökös herceg hivatalnoknője, Szakon

Hamarább! – mondod,

s felolvasztom, festem én,

ám az égszínkék

festék, mint hegyi forrás,

újra és újra befagy.

Szemelvények gyűjteménye (Vegyes témájú dalok; gratulációk, 1201.)

Amikor Aszamicu nagytanácsos alacsony rangú nemes volt, titokban meglátogatta a trónörökös herceg hivatalnoknőjét, Szakont, majd így szólt: – Nem kívánok hajnalban hazamenni. Erre a hölgy a következő verssel felelt:

Mint az a kőhíd[1],

éjjel kötött frigyünk sem

épülhetne fel.

Szégyen a virradat, mint

Kazuraki rémének.

Fittlerhet

Ezer év verseinek gyűjteménye (Szerelem harmadik kötet, 784.)

A hetedik hónap hetedik napjának éjjelén Aszamicu nagytanácsos beszélgetett vele, másnap pedig azt híresztelték, hogy együtt vannak. Erre ezt a verset küldte a férfinak:

                                                                                     Koóikimi

Szövőleányra[2]

bízhattam – azt gondoltam –

szerelmem sorsát,

most mégis épp ez éjjel

kelt hírem temiattad.

 Fittler Áron fordítása

[1]A vers egy legendán alapul. En no Gjódzsa (a hegyi szerzetesség megalapítója) megparancsolta a mai Nara megyében lévő Kazuraki- és Josino-hegyek szellemének, Hitokotonusinak, hogy a két hegy közé építsenek egy kőhidat, ám Hitokotonusi, mivel rondasága miatt szégyellt nappal mutatkozni, csak éjjel dolgozott a hídon, így sosem épült fel.

[2]Két csillag, a szövőlány és a pásztorfiú románcának Ázsia-szerte ismert legendáján alapul. A szövőlány (Vega) és a pásztorfiú (Altair), mivel munkájuk helyett egymással enyelegtek, büntetésül csak egy évben egyszer, a hetedik hónap hetedik napján találkozhattak egymással, átkelve a Tejúton. Ez a legenda a klasszikus japán szerelmes versekben rendszeresen visszatérő motívum, gyakran hasonlítja a költő a találkozni nem tudó szerelmesek, vagy a kedvese által elhanyagolt hölgy bánatát a két szerelmes csillag sorsához, illetve jelen vershez hasonlóan nem egyszer a szerelem beköszöntét remélik ettől az estétől.