Címke: vers

Zsilip

Arra ébredsz, hirtelen sötétül,

a süllyedés, a csillogó betonfal,

néha zöttyen, lökődik a faltól,

 

a sötétet csak a csillogó

betonfal oldja, azt nézed,

arra fogsz rá, a csillanó

fal az egyetlen biztos,

a süllyedés csak tizenöt perc,

a sötétség még órákig ott tapad.

a villanyokat felsrófolják,

gyertyákat gyújtanak.

 

Sötétedéskor vagy hajnalonta

számíthatsz arra, hogy egy zsilipnél

valaki szökken, megérkezik.

Te meg azt hitted, figyeltél,

mégsem vetted észre,

minden lépted figyelik mióta

a fedélzetre léptél, minden mondatod

felhangosítva, hangszórókon át

hallod viszont magad, az elrekedő

szóvégeket, elnyújtott mondatközöket,

mikor túl hosszú ideig tartasz szünetet,

és a figyelem már nem rád,

csak a rosszul kitartott szünetre fókuszál.

 

Visszahallod minden kis hibád,

gyűlnek a félresiklott gesztusok,

míg valaki meg nem érkezik,

alkonyattájt szökken át

a zsilip bal falán. Épp negyven

másodperc, amíg a hajó

egy szintbe ér a zsilipfallal,

 

aztán süllyed tovább, a fal csillanása

az egyetlen biztos felület,

most ott áll előtted,

aki az imént érkezett,

halkan, hadarva mondja,

el kell tűnnöd holnap hajnalig,

ott vonatra szállsz,

nem szólhatsz senkinek,

a fal csillanása az egyetlen

biztos felület.

Edward Lear: A Töpszli-Pöpszli Béb udvarlása

Koromandel partvidéke
       töknövesztő partvidék:
               ott a sűrű fák között
       élt a Töpszli-Pöpszli Béb.
Csorba csupra, ócska széke
volt a háza minden éke,
               mással nem rendelközött
               ott a sűrű fák között,
               mással nem rendelközött
       ő, a Töpszli-Pöpszli Béb,
       ő, a Töpszli-Pöpszli Béb.

Piszkancsfáknak erdejében,
       hol a tök nő szerteszét,
               hol az ösvény dombra visz,
       járt a Töpszli-Pöpszli Béb.
S lámcsak, ott a domb tövében
négy fehér kis tyúk körében
               ült az Édi Lédi Szmissz.
               “Hol az ösvény dombra visz,
               ott ül Édi Lédi Szmissz!” –
       szólt a Töpszli-Pöpszli Béb,
       szólt a Töpszli-Pöpszli Béb.

“Édi Lédi! Édi Lédi!
       Hadd kérjem meg a kezét!
               Lenne-é a hitvesem?” –
       szólt a Töpszli-Pöpszli Béb.
“Nem jó itt magányban élni,
s úgy szeretném kicserélni
               bús, unalmas életem.
               Lenne-é a hitvesem?
               Beragyogná életem!” –
       szólt a Töpszli-Pöpszli Béb,
       szólt a Töpszli-Pöpszli Béb.

“Koromandel partvidéke
       halnövesztő partvidék,
               s vízitorma is terem” –
       szólt a Töpszli-Pöpszli Béb.
“Öné házam minden éke,
csorba csupra, ócska széke,
               mert szerelmem végtelen
               (s vízitorma is terem),
               mint a tenger, végtelen!” –
       szólt a Töpszli-Pöpszli Béb,
       szólt a Töpszli-Pöpszli Béb.

 

Egy tündérre; Óda, melyet bűnbánatában írt

EGY TÜNDÉRRE

 

Szép tündérke, szeretnék végre veled lefeküdni,

Ám mielőtt buja fertőnek titulálod a vágyam,

Jó, ha tudod, hogy nem csak a szex számít, de a lelked

Ráérek kívánni, ha majd elporlad a tested.

 

 

 

ÓDA, MELYET BŰNBÁNATÁBAN ÍRT

 

Ó, Dionűszosz, bor nemes istene, félve könyörgök!

  Néked imádkozok, és csak neked áldozok én!

Téged kérlek négykézlábra felállva, ne büntess!

  Vedd figyelembe bajos, kínos helyzetemet!

Pallasz Athéné úrnőm, Démétér, s Hephaisztosz

  Papjai nem tudnak mást áldozni neked,

Csak tablettás bort. Ám tudd, első poharunkat

  Néked ürítjük, míg második Aphroditét

Illeti. Harmadik Árésznak kedvez, negyediknek,

  És ez után, népünk békéjére iszunk.

Ámde ne félj! Akad oly, ki valódi nedűvel imádhat,

  Kit papnak Hermész és Hádész sem akar!

 

 

Az időn innen; Ikarosz utolsó másodperce

Az időn innen

 

…és csúnya leszel

mint a síró férfiarc

kegyetlen

mint éji vad vihar

mely elsöpri az ég

vérrög-csillagait

felégett kertek

meddő tavaszok

napszámosa leszel

tele hóval a szád

s csak múltad ételmaradékaiban

turkál az emlékezés

messze a gyerekkori madárzsivaj

minden olyan más és képtelen

az időn INNEN

felhők rongyai alatt

ami megmaradt csak- hiány

kicentizett vágyakkal teli

szívedre szállva megpihen

furcsa madár- a csönd

míg elfolyik békétlen napod

a csak a vasravert esők

a hullámzó sivatag-éj

a vonatok alá dobott hajnalok

sikoltása

s a dagadó telihold

virraszt álmod tejüvege mögött

nem tudod

mikor vándorol el a vágy

a Kedves arca

szellemed letisztult igéje

nyelvedről varjak lopják a sót

s repülnek a reggel könnyű ízével

elhagyott fészkek

lenyilazott éveid…

megmagyarázhatatlanná

válik minden

mint egy lélegzetnyi szédülés

s már nem vádolhatod

a csontodban gyűlő meszet

kezedben maroknyi irgalommal

még elindulhatsz a télbe

a csönd tátongó sikátoraiba

hol nem látni az üszkösödő napot

hol lebegő lovasok hozzák

dárdáikon a fényt

véred elhagyják a madarak

s megmaradsz örökkön árván

lobogó inged fehér gyászával

csuprok tejszagú szélén

kapaszkodva másfél deci levegőd

libbenő szoknyája után.

 

 

 

 

Ikarosz utolsó másodperce

 

…s most gerinctelen

szelek

táncolnak körül,

s osztoznak sebzett

szárnyaimon.

Lent csak a mély,

a tenger hontalan hullámai.

 

Habok-

tépett fehér koszorúk

felettem.

Apám hitetlen

szavai véreznek fülemben,

szememben képpé gyűrődnek

a nap utolsó sugarai:

sirályok vére ég a

napkorongon.

 

szonett nekünk

te ott én itt ülök s csak hallgatunk
de féltjük a másikat mind a ketten
lassan összeáll a sok-sok kis csöndből
valami végérvényes érthetetlen

 

mikor már a szerelem sem elég
s meglazulnak a szoros ölelések
semmi sem tarthat már vissza minket
s a végén elcsendesülnek a léptek

 

nincs már érkezés csak mindig indulás
kifosztott tekintetben árválkodunk
szeretetlenül de mégis indulunk

 

utánad nézek te nem fordulsz felém
számban maradtak az utolsó szavak
amiket mondanom kellett volna még

 

A pénztárca, a fél gyros és a szegények

A holnap a holnap… Pesten könnyebben jön el,

mint Komáromban. Nem ugrasz fel? Nem jössz el hozzánk?

Nem ugrálok: éppen 350 Ft van a pénztárcámban, egy fél gyros-ra

épp hogy elég – ha egyszer épp egy fél gyros-ra támadna kedvem.

De nem támad, mert hiszen munkát keresek. Vagy csak üldögélek,

a térdemen egy verseskötettel. Hátam mögött a Parnasszus,

előttem egy tűzfal – ha ugyan érted. És a szegényekről olvasok,

akiknek nincs gobelin pénztárcájuk, ahogy nincsenek persze irodalmi

divatokban tájékozott barátaik sem. Azt persze nem tagadom,

hogy a szegények léteznek, csak éppen még nem laktam annyira jól,

hogy szeressem is őket. Pedig a város aluljárói, ezek a vasbeton

érfalak, ráncok, sebek, mind ugyanabban a kloákában futnak össze:

az éhség útvesztőjében. Én itt találkozom velük össze. Tudd meg,

Horatius: az éhség majd’ olyan makacs dolog, mint a költészet.

 

 

Drága dédmamám – akitől a gobelin tárcámat örököltem –,

énekelni tanult Bécsben, és az első háború után ő is éhezett.

Ám az utcán büszkén a járókelők szemébe nézett, hogy az arcára,

és ne a rongyos cipőjére figyeljenek. Micsoda példa, igen!

A Damjanich utcán végig – kezemben egy képzelt opera

kottájával és ezzel a valóságos kis gobelin micsodával –

én is büszkén lépkedek. Csak nincs arcom, talán már

tekintetem sem, amit megmutathatnék a többieknek.