Minek nézel minket, mondd csak, ha még az se megy:
szürke bunda látványára ne mondj egeret!
Jegyezd meg, hogy nem mind mókus, aki fán lakik
akkor sem, ha ők is épp a diót szeretik.
Ne ítélj hát elsőre, és gondolj csak bele,
milyen érzés volna, hogyha te lennél pele?!
De üsse kavics, mancsot rá és barátkozhatunk,
nincsen pajtánk és mi mégis pajtások vagyunk!
A végső árnyék, szememet lezárva,
napot, világot tőlem elvehet,
s eloldozhatja izzó lelkemet,
melynek az a perc lesz vigasztalása,
de a túlparton sem huny majd ki lángja,
s emléke annak, ahol szenvedett:
átússza égve a hűvös vizet,
s a zsarnok törvény hatalmát lerázza.
Lélek, mely istenben sem volt szabad,
vér, melyben oly heves tüzek lobogtak,
velő, mely táplált büszke lángokat:
a testnek int búcsút, nem a kínoknak;
salak lesz mind, de szenvedő salak,
por, de még porként is szeretni fognak.
Havasi Attila fordítása
Ha szorosan az
asztallába mögé bújok,
majd Hozzád simulok,
Istenem.
Vagy a lábtörlő alá,
még nem tudom.
Csak azt, hogy
átlátsz minden
apró kulcslyukon.
Látod az epében,
vesében a követ,
a meszet az érfalon,
látod, ahogyan nő
a rák az agyban,
vagy asszonyméhben
a gyermek.
Hát nincs miért
Előled bújni,
csak Veled.
De, ha elfáradnál a
nagy munkában,
majd karomban ringatlak,
pihenj meg Istenem.
Varjúkárogás az élet.
Fekete zeneszó.
Jézus herceg kegyelme
halvány.
Elmúlt minden.
Tengerpart.
Olajfolton sellőtetem.
A vak jövőbelátók
megírtak mindent.
Nostradamus Jánossal
sétál,
A beteljesedett jelenésekről
beszélnek.
A Teremtő a teremtés
koronáját vigasztalja,
vegyszeres bort isznak.
Felgyúl a maradék
megírott szó.
Nem lapozzák az
Élet könyvét.
Száznegyvennégyezer
temetés.
Hulló fehér hit.
Selyem imák a szélben.
Cseresznyevirág.
*
Könnyű gyöngy-szirmok.
Bús sóhajom sodorja.
Nézem, egyedül.
*
Szirom-menyasszony.
Vörös bogyóvá csókolja
tavaszi napfény.
*
Fehér pettytenger.
Világ-foszlányok zaja
cseresznyelombon át.
*
Acélos pezsgés.
Pergő pára pattint
Didergő rügyet.
*
Kehelyben hajnal.
Szirmok közt messzi erdő.
Lótusz előttem.
*
Napfényes kedvem
esőszilánkok szórják
szivárvány-szerteszét.
*
Nyári szél lóbál
zöld buzogányokat
Vad gesztenyetánc.
Amálka vénséges vénkisasszony,
szürke szirmú húsevő virág,
kígyónyelvével legyeket,
bogarakat fal fel – mesélik,
s a szeme kéklő gyertyaláng,
puha léptekkel indul reggelente
végig a nagyutcán, a városon,
utcaseprők látták, hogy a téren,
mint egy macska átoson,
aztán szökell, tovakúszik,
végigfut a háztetőkön,
kontya árnya sikló ábra
a száradó lepedőkön,
nyomában szél süvít, sokára
ülepszik csak le a homok újra,
a távolban még kivehető
széllel bélelt ruhaujja, lám
már a folyó fölött száll,
a hídkorláton ül, tekinget,
tollászkodik, lendül újra,
élvezi, hogy repülhet,
köröz még kettőt, hármat,
ott landol az udvarunkon,
bucskázik a fűben párat,
s elsurran a kerti úton.
Kilökődtünk a zérusból,
az egy pontba szögezett mindenből,
az édes nem-cselekvés
Isteni színjátékából,
– szerintem ez az ember tragédiája –,
ki tudja, mely hatalom
által reánk akasztott
tehetetlenségünktől sodortatva.
Onnan, ahol a tehervonatok
párhuzamos vonatsíneken
robognak a végtelenségből
az örökkévalóságba
és nem bántják a félreismert
trubadúrokat,
onnan, ahol az Egynek
még a gondolata sem fogant meg
Égi mechanikák
A mennyek jószágai mind:
frigyládafája-szárnyas gőzgépek,
villámtekintetű ametisztmobilok,
izzóérclábú szárdiuszlovagok,
ekkor megszűntek munkálkodni
és letérdelt a Zafírtrónus előtt
minden lelkes állat
az egekben,
a föld színén,
a vizekben,
és lőn csendesség a mennyben
mintegy harmadfertályóráig.
Ekkor szólott valaki amazok közül
szelíd hangon: “Ki méltó rá, hogy
köntösére sorsot vessenek?”
Majd látám, hogy az egek jószágai mind:
az ark-pterixek, kerekes kérubok,
szeráfszekerek, nefilimek,
az apokalipszis mérnökeinek gondolatjába
robbanó- és egyéb motorok ideáit lehelik,
és ekkor nagyobbá
lőn a
kék.
