Lindow-i férfi múmiája
 
Kutacsba fagyott a tavasz, az ünnepi áldozat
kiterítve, akár a munkásosztálybeli falikárpit.
Bőrét bebarnította a gyilkosság.
Arccal lefelé a mocsárban feküdt, nyakában
bőrzsinórral, körmei manikűrözöttek,
csuklóját míves karkötő fojtogatta,
meztelen volt a druidák előtt.
Tüdeje, mája és szíve nem felismerhető.
Az utolsó szelet kenyere, akár
a sorshúzás utolsó kártyalapja –
az emberi rom végső kocsmája.
A férfi – mint fogalom – elesett.
A lápi miliő
törékeny testét
kiszipolyozva
tovább tartósította.
Mégis Isten kiüresedett palástjaként
máig erős, konzerválódott nyelve,
ha néma is, elveszett férfiasságáról mesél.

kép forrása: Wikipedia

I.
Isten hozott a szív haláltáborában
itt szögesdrót burjánzik az ereken
és rettegő hiányt pumpál az izom
 
az én nevem Fájdalom,
ha közelebb jössz megfertőzlek
beborítalak és rádkövül
az, ami még hátramaradt
belőled
 
az én nevem Felejtés,
ha hozzám érsz
elporladsz, mint
test a krematóriumban
 
az én nevem Bánat
gödröt ás beléd
ez a név
 
hull az édes csonthamu
és barakkokba sűrüsödik
a vér
távolléted szétbomló
peremén
 
– mészízű árapályban állunk
a magány vasbeton
Appelplatzán
 
 
II.
az erek sikátorai
a test sötétjébe vezetnek
oda ahol a homály
sűrű és súlyos:
lassan mozdul, mint az alvadó higany,
mint kihalt lomha hüllők
az idő bélfodrain
 
eljön érted a Szívzabáló
nyúzókéssel közelít,
hogy kivágja belőled
ezt a nyálkás éjszakát
 
rádvillantja rozsdás vasfogait
lemarja arcodat mosolya
 
félelmed maroknyi üveggolyó
szóródik a linóleumon
 
az éhségállat pillantása felfeszít
és kieszi dobbanó húsod
a tátongó szívodút pedig kátránnyal tölti fel
 
 
III.
szíved rothadó
dögtemető
nem ismeri a zuhanás geometriáját
nem figyeli a terek ritmusát
nem látja a szűkülő vénák kék szépségét
 
az én szívem remegő
pánikkamra
rámzárul,
mint bőrre az állkapocs,
mint kagyló a gyöngyhalász
vézna ujjaira
 
az én szívem elhagyott
lapuló
taposóakna a földben
 
szíved bűzölgő
dögkút,
de
kiinám ha elérném
 
IV.
átkelni a szív sivatagán
egy urnával a kézben
 
mennyi vért szorít ki
a kamrákból
egy maréknyi Marrakes?
 
a vörös város közel
a szív kriptái mormognak
az olvadó homokban
 
veszett tevék ordítják tele
a szikkadó test magányát

kép: Bálint Endre – Leprás Angyal

Fényképet készítesz a hajnali háztetőkről, hogy
majd emlékezhess rá, milyen volt nem egyedül.
Sokan járnak a városban. Nem közéjük tartozol.
Valaki megint elment. Felállt a konyhaasztaltól,
és sietve távozott.

Álmodban véresre vakarsz egy szúnyogcsípést.
A hamutálat napokig nem üríted ki. Széthúzod
a függönyöket és elmosol egy kistányért.
Órák múltán egy másikat.

A kettőt egy lélegzetre nem lehet.
A kettő valahogy nem megy.

Kép: Richard Diebenkorn: Cityscape (formerly Landscape)

(a metzi beszélgetések emlékére)

Az önkép torzulásai szeletekre bontják az időt,
tájat varázsolnak sokrétű ölébe, 
úgy határozzák meg maguk,
mint ismétlődések, példának okáért
apró öleléseink gyerekkori fán,
mint gödör, mélyéhez hengeredve, simulni lapulva,
ha a kanyarból egy jármű fénypászmája riadtan világított oda,
mint szétszaladni,
és persze írni neked egyetlen sort,
mint kaland íze, skicceltem levélpapírra,
s lehozni, ami nyomodból utána ered.
 
Majd túlbiztosítani ezt, már jó előre számítod:
a telhetetlen ragaszkodást.
 
Én pedig felvértezni készülök
katonacsákót komolykodással,
szállítok nyílt vízre csónakot,
azután nehéz málhával szamárra ülök, hajtani
zarándokút jármába lábakat, kezet, amíg
össze nem függ egyként: alsó és felső láthatár,
az ösztönből míg nem feszül saját akarat.
 
S aki most feltételeihez köti, a parancsban megálljt sejt,
szabást vár tőled, a messziről jött-ment nőt hozza
egy koldusbottal érkezőnek.
 
Mint külső, még érintetlen héj, szűzies
beszéded hevüljék a tájhoz, duruzsoljon
fülembe titkokat, törje fel, csapja ki
a titkot is, miről ésszel meg nem bontható kör,
a körben legenda kering, sötét legenda, könnyből
épülő, áldozattól sem mentes, végül mint idő
engedje szabadjára az összes eddigit, aki
 
ránézésre szépségét adja, de rögvest rajta is veszti,
engedje vízre hát, ha magából hajdan fenevadként
áramlani indult, s mert áramlásában önképének
torzulása mindig egy második emberre érez.

Képek: Jukhee Kwon