Az ablaknál ülsz
és havazik.
A hajad fehér
és fehér a kezed,
de fehér arcod két tükrébe
mozdíthatatlanul befészkelt a nyár:
ott a hely, egy egész ország a láthatatlanba emelkedett réteknek,
a csermelyeknek, hol éjszakára meghúzódnak az árnyékszarvasok.
Jajgatva hullok fehérségedbe,
zokogok, amint beborít havad:
belőle az élet oly halkan távozik,
mint a végigmondott imádság nyomán.
Ó, belealudni a te havadba,
a világ tűzlélegzetének minden kínjaival,
míg az arcodból eredő ráncok,
a hajadból húzódó vonalak
mélyebbre merülnek a tengeréjszakába
az új születés gyökere felé.
(Sternverdunkelung, 1949)
*
Amikor a szürkületben
kiürül a nap,
és megindul a képtelen idő –
amikor összefonódnak a magányos hangok,
és az állatok már csak vadászók
vagy csak űzött vadak –
amikor a virágokból csak az illat marad –
amikor minden elhagyja nevét,
és megnevezhetetlen, mint kezdetben volt:
akkor alászállsz az idő katakombáiba
(megnyílnak azok előtt, akik a véghez közel járnak),
ahol a szívcsírák tenyésznek,
a sötétség mélye felé
merülsz,
már túl a halálon,
– hisz az csak huzatos átjáró –,
s a kilépés szelében fázva
nyitod fel szemeidet:
ideghártyájukon már új csillag
hagyta ott visszfényét.
(Sternverdunkelung, 1949)
*
A szemhéj mögött
kék erek
az idő holdkövein.
Kakasszó
üt sebet
a próféta koponyáján.
Csigavonalban
lobbannak el a karok – a lábak
boltívein kívül hervadnak el,
a törzs csak szakad, hull,
pornak gyümölcse,
jeges vetésében
halálos őrlésnek.
(Und niemand weiß weiter, 1957)
*
Másként futnak, ágyazódnak
vérereid, már az anyaméh derengésében
visszafelé olvasnak fényed rügyei.
Nagy kerülővel jelek és képek útvesztőjén át:
vissza a homokba, a porba.
Az idő árnyékaira
szívverésed kalapálja rá
az éjszakák szétszaggatott tagjait –
A gyerekkor zöld rétjein
betűket rajzol ki a sírokat lélegző
örökzöld sövény.
Alóla kiáltasz, hazahívod
a szavakba tévedt új ábécét,
te építőmester, városok alapítója, kertek gondozója,
levegőfestményekbe dermedt vérző szőlőhegyek
bűvölődnek szemed alkímiájába –
Húgom, húgom,
arcok kártyajátékán
ébenfa rémülettel,
katonák lángköpenyeinek lebbenő ostromában –
zuhanásokkal szemben merülnek imáid,
amint a hajnal felizzó köve elárvul –
(Noch feiert Tod das Leben, 1959)
*
a fény gyökereitől átjárt homokszemek
a sírok előtt levetik és a szélre bízzák titkukat
próféták haját fűzik a lángnyelvek rejtvényeibe
és a halál fehér máglyarakásában
az igazság minden vakító fényével szikráznak fel
a test ott hever
a levegőben a lélegzet maradéka
és zizzen a visszatérés
és csörren a vasmagány
minden szem előtt elfeketül a sötétség
(Noch feiert Tod das Leben, 1959)
András Orsolya fordításai