ÖSSZE
A düh ritkássá teszi a levegőt. Édes, édes –
kortyokban hörpölöm, nem tudok betelni vele,
összetört poharak , összetört hörgők, igen,
de még több kell az éles, a villanyfény-részegséghez,
amíg végigtöröm, -zúzom magam a megsemmisülésbe.
Isten, mondják, jóindulatában teremtette a földet,
öreguras dünnyögéssel minden rögöt kézbe vett,
közben le- és felkapcsolgatta a csillárokat és csillagégőket,
hogy a Gyermeknek karácsonyra minden tündöklő, tiszta
és makulátlan legyen. De Neki esze ágában nem volt csodálni
a csillagpályákat, ahogy a verssorokat sem, amiket a költők
az öregemberek nyugalmával csiszolnak egybe.
Nem gyönyörködött a szavak milliomféleségében,
abban, ami minden emberi mondatot és arcot
összetéveszthetetlenné tesz. Ő csak a dühöt látja, az édes,
a szerteszét spriccelő dühöt – ahogy nagy kortyokban,
ahogy boldogan, ahogy mindannyian, mint a denevérek,
át a ritkás levegőn, végig törve-zúzva önmagunkat…
Ó, adj még egyetlen napot nekünk, Uram!
IV. EMELET
A csöndben a fogaimat próbálgatom. Az ujjaimat,
az ütéseket, a csípéseket, a karmolásokat.
Mert minden mozdulat (még a képzeletbeli is)
meghosszabbítja az életemet. Élne-e még a tenger,
ha nem csapkodna, ha nem dühöngene?
Liheg az éjszakai város is, aluljárók vágnak
a testébe, lázas karok, autópálya-ívek
kötözik egybe. Felettem ragyog elérhetetlen
messze az Aldebaran. Ő se nem élő,
se nem halott. Érinthetetlen.
