Vigyél a gyerekkori szobádba, ahol

öreg kapitányok sose hátráltak meg és a padlóra löktek.

A perzsák nyílvesszői olyan sűrűn és gyorsan

szálltak, hogy ezzel eltakarták a napot.

Annál jobb, mondta a kapitány, majd a homályban csapunk össze.

Össze se hasonlítható nagynéném ajtón lévő tűhegyével—

Áld meg ezt a házat és mindazt, aki meglátogatja.

Odalent a család szunnyad, akár a falikárpit,

a katonák egészen délig állnak, amikor a felhők elvállnak

és a nap eláztatja a csatamezőt.

Kicsavart lábunkat a tigris árnyéka csíkozza be,

miközben a könyveket éppen elemelik, ahova

az életem az alvó lábadhoz kötött,

mintha a lehullott nyílvesszők mögött meglátták volna,

ahogy a harci szekér leveti nyergéből a napot,

fejtől a törhető fejedig, a formák elsőre

ahogy elmennek mellettünk alig kivehetőek,

majd felerősödtek a testek, lábak, hüvelyujjak előtt.

Először átgázolunk a sebesre zúzott hátakon,

majd kirántjuk a merev fekete szálakat.

 

 (Nagypál István fordítása)