Címke: vers

Pelék dala

Minek nézel minket, mondd csak, ha még az se megy:

szürke bunda látványára ne mondj egeret!

Jegyezd meg, hogy nem mind mókus, aki fán lakik

akkor sem, ha ők is épp a diót szeretik.

 

Ne ítélj hát elsőre, és gondolj csak bele,

milyen érzés volna, hogyha te lennél pele?!

De üsse kavics, mancsot rá és barátkozhatunk,

nincsen pajtánk és mi mégis pajtások vagyunk!

 

Francisco de Quevedo: A végső árnyék, szememet lezárva…

 

A végső árnyék, szememet lezárva,

napot, világot tőlem elvehet,

s eloldozhatja izzó lelkemet,

melynek az a perc lesz vigasztalása,

 

de a túlparton sem huny majd ki lángja,

s emléke annak, ahol szenvedett:

átússza égve a hűvös vizet,

s a zsarnok törvény hatalmát lerázza.

 

Lélek, mely istenben sem volt szabad,

vér, melyben oly heves tüzek lobogtak,

velő, mely táplált büszke lángokat:

 

a testnek int búcsút, nem a kínoknak;

salak lesz mind, de szenvedő salak,

por, de még porként is szeretni fognak.

 

                                                                                          Havasi Attila fordítása

Hetedik nap; Patmoszi jelenés

Hetedik nap

 

Ha szorosan az

asztallába mögé bújok,

majd Hozzád simulok,

Istenem.

Vagy a lábtörlő alá,

még nem tudom.

Csak azt, hogy

átlátsz minden

apró kulcslyukon.

Látod az epében,

vesében a követ,

a meszet az érfalon,

látod, ahogyan nő

a rák az agyban,

vagy asszonyméhben

a gyermek.

Hát nincs miért

Előled bújni,

csak Veled.

De, ha elfáradnál a

nagy munkában,

majd karomban ringatlak,

pihenj meg Istenem.

 

 

 

Patmoszi jelenés

 

Varjúkárogás az élet.

Fekete zeneszó.

Jézus herceg kegyelme

halvány.

Elmúlt minden.

 

Tengerpart.

Olajfolton sellőtetem.

A vak jövőbelátók

megírtak mindent.

Nostradamus Jánossal

sétál,

A beteljesedett jelenésekről

beszélnek.

A Teremtő a teremtés

koronáját vigasztalja,

vegyszeres bort isznak.

 

Felgyúl a maradék

megírott szó.

Nem lapozzák az

Élet könyvét.

 

Száznegyvennégyezer

temetés.

 

 

Szigethy Rebeka Sára haikui

Hulló fehér hit.
Selyem imák a szélben.
Cseresznyevirág.

*

Könnyű gyöngy-szirmok.
Bús sóhajom sodorja.
Nézem, egyedül.

*

Szirom-menyasszony.
Vörös bogyóvá csókolja
tavaszi napfény.

*

Fehér pettytenger.
Világ-foszlányok zaja
cseresznyelombon át.

Acélos pezsgés.
Pergő pára pattint
Didergő rügyet.

*

Kehelyben hajnal.
Szirmok közt messzi erdő.
Lótusz előttem.

*

Napfényes kedvem
esőszilánkok szórják
szivárvány-szerteszét.

*

Nyári szél lóbál
zöld buzogányokat
Vad gesztenyetánc.

Szárnyalás

Amálka vénséges vénkisasszony,

szürke szirmú húsevő virág,

kígyónyelvével legyeket,

bogarakat fal fel – mesélik,

s a szeme kéklő gyertyaláng,

puha léptekkel indul reggelente

végig a nagyutcán, a városon,

utcaseprők látták, hogy a téren,

mint egy macska átoson,

aztán szökell, tovakúszik,

végigfut a háztetőkön,

kontya árnya sikló ábra

a száradó lepedőkön,

nyomában szél süvít, sokára

ülepszik csak le a homok újra,

a távolban még kivehető

széllel bélelt ruhaujja, lám

már a folyó fölött száll,

a hídkorláton ül, tekinget,

tollászkodik, lendül újra,

élvezi, hogy repülhet,

köröz még kettőt, hármat,

ott landol az udvarunkon,

bucskázik a fűben párat,

s elsurran a kerti úton.