CIKLON

 

Adni,

 

mit a szél,

hamu holt porát,

a fakó nap felejt.

 

Földhullás,

menekvés vég nélkül,

homok ölelése,

fáradt éj, homok,

gyújthatatlan fényű szemek.

 

Hazudj,

kagylóba zárj szenet,

zúzd szét, ha sír: nevet.

 

Könnyeket,

semmilyen kín nélkül.

 

 

SEB

 

elmerül szívem

vibráló húsdarab

a fák mögül egy darab ég hiányzik

tán sebet vettek

vagy vetést sebeztek

enni sem kell

a szárazság az úr

 

de velünk volt

a kutya s a két jámbor

a kamra falán egy tágra tátott rés

hol házinénink

a műlábakon táncolt

jó volt azt mondják

tán én voltam kevés

 

s már hulltunk vissza

a folyó parti házba

mint szilva a sáncba

mit nem szed senki le

így maradt nyitva

hajnali seb gyanánt

s így lett a néni

új lakók vendége

 

a folyó felől

a kamra rése szép már

a diófa messze és jön a vézna éj

világítottunk

mint a hús a fákon

a téli kertben majd hamuban halászunk

s nem marad semmi

csak a seb s a héj

minden varázs

minden varázshiány

minden túl igaz

 

minden tény

minden fikció

minden kegyelem

 

minden bor

minden tükör

minden Isten

 

semmi szép

semmi jó

semmi haza

 

semmi csók

semmi szerelem

semmi ölelés

 

semmi múlt

semmi jövő

csak ma minden

semmi holnap

Fogadjuk el, hogy

az egyenesek mind azonos módon tekerednek fel.

Csak egyszer egy pillanatra pusztulsz.

 

Most azonban kénytelen vagyok ehhez

a következőket hozzáfűzni:

 

Születéskor fénylő, keskeny parkettút,

ősrégi arculatot hordoz – mind-mind külön

Személyiség.

Ezt minden normális gyerek előbb feltörte,

aztán megművelte:

Mindig, mikor fejlődése válságba került                               (tegyem – ne tegyem),

elhagyta az ismétlés paradicsomát,

sőt úgy repdesett a szobában, akárcsak a szabadban –

Adott színpadi világítással, bármely közegben,

a történelem megszüntethető, de

patologikus formában üti fel újra a fejét.

 

Aznap éjjel a tervező repült a szobámba                               (ez már rég nem jár nekem).

„A világba vetett ember szorongásának

első megfogalmazása, a dialektikus

Isten- és természetkép.” – mondta.

 

Ugyanakkor, egy fecske nem csinál nyarat –

erős ellenállásra kell számítanunk!

 

Itt elbúcsúzom.

 

p.s.: Központilag számítsuk ki, és én emlékszem reményeidre!

 

 

Szigethy Rebeka Sára

 

Giorgio Agamben: A profán dicsérete,

Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza,

Michael Foucault: A bolondság történte,

Alain Robbe-Grillet: Útvesztő,

Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől,

François Jacob: A lehetséges és a tényleges valóság,

Valentyin Katajev: Gyógyír a feledésre,

Péter Ágnes: Roppant szivárvány,

Bill Scolt – Sven Söderberg: Menedzselés mesterfokon

 

 

 

Fekete vérrel írt a tollam,

a sok elhurcolt férfi hol van?

Özvegyek könnye hull a hóra,

várva rejtelmes virradóra.

Fiura, férjre némán várnak,

szemükben örök tűz a bánat.

Hiába jön a Fényes Hajnal,

Ők csak siratnak makacs jajjal —

Hiába hirdeti a Törvény,

hogy csituljon el minden örvény,

és tilos még a szó is róla —

asszonyok könnye hull a hóra.

Magányuk nagy tél, rájuk omlott,

nézik a révült templomtornyot,

felhő–hírt lesnek, csodát várnak,

minden zörejre ajtót tárnak.

De férjük, fiuk nem jön meg már,

vállukon a gyász sötét madár,

állnak halálos hóesésben,

ravatal–csipke–holdsütésben.