Címke: vers

Bejegyzések

Charles Bukowski: Fiatalon New Orleansban

2014. április 16. szerda Farkas Kristóf Hozzászólás most!

ott éhezni, csak ülni a bárokban,

és éjszaka járni az utcákat

órák hosszat,

a holdfény mindig hamisnak

tűnt, talán az is volt,

és a Francia Negyedben néztem

az ügető lovakat elhaladni,

mindenki magasan ült a nyitott

kocsikon, a fekete kocsis, és

hátul a férfi és a nő,

általában fiatal és fehér mindig.

és én fehér voltam mindig.

és alig kápráztatott el a

világ.

New Orleans elrejteni való

volt.

elbaszhattam volna az életem,

zavartalanul.

eltekintve a patkányoktól.

a patkányok a kis sötét szobámban

igen nehezteltek, hogy megosszák

velem.

kövérek voltak és nem féltek

és mereven néztek rám,

ahogy

farkasszemet néz

a halál.

a nők túltették maguk rajtam.

láttak valamit, ami

züllött.

volt egy pincérnő,

kicsit idősebb, mint

én, inkább mosolygott,

időzött, mikor

hozta a

kávét.

sokat jelentett,

elég volt

bőven.

volt valami ezzel

a várossal, mégsem

engedte bűnösnek érezni magam,

mert semmi nem kötött azokhoz a

dolgokhoz, amik másoknak

kellettek.

békén hagyott.

felülök az ágyon,

a fények alszanak,

hallani a kinti

hangokat,

felveszem az olcsó

borosüveget,

hagyom, hogy a szőlő

melegsége, a nap

belém

folyjon,

ahogy hallom a patkányokat

mozgolódni a

szobában,

jobban kedvelem őket,

mint

az embereket.

elveszve,

megőrülve talán,

nem is rossz,

ha így tudsz

létezni

zavartalan.

New Orleans ezt adta

nekem.

soha senki nem mondta

a nevem.

nincs telefon,

nincs kocsi,

nincs munka,

nincs

semmi.

én és a

patkányok

és a fiatalságom,

egyszer,

akkor

tudtam,

hogy

senkiházasságomban,

ünnep volt,

amit nem

csinálni,

inkább csak

tudni kell.

Farkas Kristóf Liliom fordítása

Bejegyzések

A káprázatbeliekhez [10]

2014. április 15. kedd Sirokai Mátyás Hozzászólás most!

Ahogy a szavak képekké formálódnak, és az írott nyelv helyét a digitális ikonok jelrendszere veszi át, a képek újra alkalmassá válnak az egyszeri jelenségek egyszeri jelölésére, és ezzel a világ sokféleségének visszaadására. Az írott szavakat megelőző képek idején minden jelenség a saját képét vetette árnyékul, mely egészen addig kísérte gazdáját, míg a szavak, közös nevet adva nekik, egymásra nem vetítették a bolygót és annak képét, a bolygót és annak árnyékát, végül a bolygót és az árnyékában keringő holdat. Ha tehát lehetséges, hogy egy hold mindig a bolygója árnyékában maradjon, akkor az a hold, mely kíváncsiságunk és vágyaink mólója, az írott szó eljövetele után már csak az árnyék árnya körül keringett, és végleg elszakadni látszott gazdájától. A digitális ikonok megjelenésével azonban a képek ismét közvetlenül a jelenségekhez kapcsolódnak. Lehetővé válik, hogy a bolygó más ikont kapjon, ha a megfáradtak az árnyékába vágynak, és mást, ha a holdjára, másik ikont, ha a bolygó holdja végül elhagyja az árnyékot, és másikat, ha végül elsötétíti a napot, és a néptelen szárazföldet visszafoglaló tengerekbe hull. (A képen Jim Denevan land artja látható)

Bejegyzések

Üvegtesti homály // Önarckép üveggolyóval

2014. április 8. kedd Fenyvesi Orsolya Hozzászólás most!

ÜVEGTESTI HOMÁLY

Akárhová nyílik egy ajtó,
amint megpillantom, már kiléptem rajta.

Felnézek a csillagokra,
mert azt gondolom, ismerem őket.
Gondoltam azt is, hogy a magány nekem való.
De már elnevezték mindet.
Hasonló csontozattal, hússal, izmokkal, bőrrel:
ugyanebben a testben
megnevezték konstellációkat
és bennük felejtették a saját történeteimet.

Ezer és ezer éve. De amit elsőként láttak
helyettem, több millió évvel ezelőtt volt,
és ki tudja, még nincs-e?
Ugyanazt a keserűséget érzem,
amit az erőszakos halál gondolata ébreszt
bennem, mielőtt becsukom a szemem.

***

ÖNARCKÉP ÜVEGGOLYÓVAL

Nevem lehetséges, nevem mártír.
Hátam mögött a halak és madarak csontja
összeér. Kerekded pusztaság:
távolodni, hazatalálni.

A szem élettelen, a tekintet áradó, valódi.
Igazi oroszlán bújik a kőoroszlánhoz,
végtelen képek tűnnek át
a sötétségben tapogatózó ember szobrán.

Kép: Denny Louis

Bejegyzések

Rose Ausländer költeményei

2014. április 2. szerda András Orsolya Hozzászólás most!

Befejezetlenül

A tenyerembe

írva

fény- és árnyék-

vonalak

a szívvonal, az életvonal

egy kereszt

belesimuló karcolások

keresztül-kasul

az A betű

befejezetlenül

Levegő

Hány szárnyon

nyugszik a levegő

A lebegés súlyos,

ami fent van,

az feneketlen

Levegőtükröződések:

egy álom a homokban

Szavakat ültetünk

a levegő földjébe

és szótól szóig

lépkedünk

Hány szárnyon

nyugszunk

jártunkban

(Ausländer, Rose: Hügel aus Äther unwiderruflich. Gedichte und Prosa 1966-1975. Frankfurt am Main: S. Fischer, 1984. 110. 255.)

András Orsolya fordításai

Illusztráció: Paul Klee

(bélyegkép: Salvador Dalí)

Illusztráció: Paul Klee

Bejegyzések

Paul Celan: Ma és holnap

2014. április 2. szerda András Orsolya Hozzászólás most!

Így állok, kővé válva támaszkodok
a távolságnak, amibe téged vezettelek:

futóhomok
mossa ki
a mélyedéseket
homlokom szegélylécei alatt,
szemét vették
benne a sötétségnek.

Hallgatagon lökött kalapácsok
lüktetnek, átdobogják
a helyet,
ahol meghorzsoltak a szárnyas szemek.

Hátul a falban
egy kihagyás,
üresség a lépcsőfoknak:
hogy legyen mire az emlékeknek felkuporodni.

Arra
szivárog egy hang
tele az éjszakák ajándékaival:
hogy legyen miből inni adj.

(Sprachgitter, 1959)

András Orsolya fordítása

Paul Celan: Ma és holnap - András Orsolya - ÚjNautilus — Paul Klee: Tájkép zászlókkal (1915)

Bejegyzések

Anti-coelho második monológja

2014. április 1. kedd Urbán Bálint Hozzászólás most!

A magány szúvas fogaiba bemarja magát a fájdalom. Szenvedést őröl az elkopó fogzománc. Elzárul a nyelvcsap. A szájpadlás megtelik fémmel és félelemmel. A garat pincéjébe csírázó szenet szállítanak a bűzölgő nyál csilléi. Egy nyomorék isten kiüresíti magát a világfájdalom hátsó udvarán. Csak tágra nyíló seb marad utána, örök gyógyíthatatlanság. Egyedül vagyok és így kiáltok:

Ki fog szeretni, ha végleg legyőz az éjszaka és maga alá temet a legsűrűbb sötét?

Ki fog szeretni, ha örökre elzárom magam egy veseköveimből épített zord palotába?

Ki fog szeretni, ha testemet ujjnyi vastagon borítja be a penész?

Ki fog szeretni, ha számban minden reggel pállott mocsár születik?

Ki fog szeretni, ha vadszamarak tapossák törékeny csontjaim?

Ki fog szeretni, ha kiáltok, de hangom nem emberi, csak kitinpáncélok roppanása, haldokló gépek halkuló motorzaja?

Ki fog szeretni, ha szemgödrömbe beköltöznek a rókák és a temetőbogarak?

Ki fog szeretni, ha kihulló fogaim helyére véres csonkok nőnek?

Ki fog szeretni, ha bőrömben magukra ismernek a kétéltűek?

Ki fog szeretni, ha higanyt nyelek, hogy ne fájjon tovább a szív?

Ki fog szeretni, ha rámnyílik a káosz, mint nyúzott állat bőre?

Ki fog szeretni, ha esténként zsíros szenet és barnás salakot köhögök fel?

Ki fog szeretni, ha a könnyek simára koptatják arcom?

Ki fog szeretni, ha kiszikkad testemből a nyirok és a mosoly?

Ki fog szeretni, ha pestises ágyamról többé már nem tudok felkelni?

Ki fog szeretni, ha örökre beköltözök egy Suicide Motelbe?

Ki fog szeretni, ha kikapart szívem helyén baglyok fészkelnek?

Ki fog szeretni, ha Te elmész és azért se fordulsz vissza, hogy rámzárd az ajtót?

Egy penge felületén átvillanó arcomból születik meg egy új, szép embertelenség. Kicsapódik bennem egy halálnyi éjszaka. Én vagyok a szenvedés Versailles-a, egy süllyedő cittá dolorosa, az elhagyatottság csillogó Velencéje. A fájdalom újbarokkját hirdetem.

Irodalmi és Társadalmi Portál