Címke: vers

Mozdulatlan

Fát nézni olyan,

Mint eggyel szorozni,

Az ember magával szembesül.

Semmi akarat nincs

A gyümölcstermésben,

Ahogy az árnyékban és

Az avarban sincs.

Nem tehet róla a fa,

Hogy az ablakom előtt élve

Hozzámnőtt.         

 

Nem feszegetném,
Hogy az Úristen

Oszt-e, vagy szoroz,

De használja a nullát…

 

Egy szekrényben ülünk,

Meztelenül.

Kényelmetlen és kemény,

Moccanni sincs hely.

De nem ellenkezünk,

Ahogyan a fa sem teszi,

Ha fűrészelni kezdik…

 

Nem a fa szándéka

A lomb.

Egyedül az Istené.

Rainer Maria Rilke: Játékok

 

Egy játék, íme: kérdés, felelet;

s oly ismerős, az ember szinte unja

kicsiny szeretet-kocka hullt, s gurulva,

hogy elsápadsz, oly számhoz érkezett…

 

S újra, ismét vetettük a kockát,

s a kis játékszer asztallapon át hullt,

a ház teljes tömbjén szállt, hatolt át,

a gravitáció mélyébe száguld.

 

Hogy az esést fürkészve valamit még

jelent a hullás, az tárul  elénk,

hidd az asztalt, s kocka mutatja ezt: HÉT.

 

Vagy magát a kockát, sors szenteli meg,

hidd kettőzötten, hiszen részt nem vehet,

s bár mondod: TE, ő nem mond sosem ÉN-t.

 

Botár Attila fordítása

 

Szél

                       

                         1.

 

               A buszmegálló

               ma sem lesz otthonos.

 

A Szabadság-hídról a villamos

               fordul le,

               ringatja tavasz,

mögötte szobor, neonfényes alkony,

érchuzal dúdol lent a Duna-parton,

               engedetlen

               a sodró ár ellen.

 

                        2.

 

               Hosszú tükröket

               dobál a szél.

 

Szelek árnyéka, lekötött test,

hogy magányát feltörhesd,

               nincs arra szó.

Dohog a moszat, hallgat a fenék,

               iszap gyülemlik,

               algás hely fénylik.

 

                         3.

 

               S a part menti házban

               majd két denevér fogad,

fürgén körbetáncolják árnyékodat.

 

                 Valaki rád szól:

                 férfi vagy, felnőtt,

lángolnak akkor a folyóban az erdők,

s falba fonódott férgek énekelnek:

               íme,

               hűvös határa életednek.

 

                          4.

 

               És a szálkák

               kiáltozni kezdenek.

 

               Sebek,

természet árnyéka, zaj,

érintés vihara, húsmélyi moraj,

               rettegsz,

               hisz lesz

kenyér, bor, alvóhely, olaj,

               mégis meghasadt

               táblák közt kell élj.

 

               Forróság, porvihar,

               csillagok, idegek.

               Chamsin, Chamsin!

               Ne rettegj, ne félj!

 

                           5.

 

               Mivé lesz a por,

               mivé a vér?

 

Két karod, mint sűrű vadsövény,

mélyebb rejteket rejteget a test,

               s az érintetlen ér,

               már füst

               és már parázs,

magával hozza önnön sivatagát.

           

               Érintetlen ér,

               áttört határ a gát.

               Érintetlen ér:

               a szél és a szomjúság.

 

                         6.

 

               A buszmegálló hát

               ma sem lesz otthonos.

 

Egy nonstop presszó, hol megáll a villamos,

kilőtt nyíl a fényét vesztett pohár.

               Kezedben tartod még?

                Kék fák közt röpül.

 

               Agg állat arca

               lett fél szemed,

               te magad szakadék,

               zegzugos rengeteg.

 

               Üreggé vásott

               testedben a szél.

               Gömbvillám pásztáz

               egy pusztaságot.

Meghan O’Rourke: Troy

 

Magunkhoz vettük az italt, majd ágyba bújtunk.

Ahogy a számban a csónak vitorlát bont, az ujjaim,

akár a zátonynak, nekisodródnak a tüsi hajadhoz.

És az apró csónak ide-oda siklik –

parthoz ér szemeid tengerszorosán.

A tetőtéri homályban ráakadtam minden kacatodra,

a késekre – egy korábbi kiruccanás emlékeként,

a méreggel teli gyökérszívóra – Isten tudja honnan.

És azokra a lopott holmikra, melyek szerencsétlenséget

hoznak rád – hát persze, valahonnan idekerültek,

és a szavakra, melyeket soha nem használtál,

a sodronykötél, mely a rothadó csuklóra feszül.

Érj csak hozzám, a csónak és a város úgy ég,

akár a fenékig ledöntött whiskey. Vagy ahogy a mi

kis szerelmes bájcsevejünk, végtelenül barokkos.

 

Nagypál István fordítása

Ótomo no Szakanoue költeménye

Tisztán ragyogó

Naniva nádasának

halk susogása

lágyan suttogó hangod:

idők végéig

szeretni fogsz, mondtad, és

tiszta tükörként

csiszolt finom lelkemet

neked adtam én.

Attól a naptól fogva

mint hullámokkal

ide-oda imbolygó

hínár, szívemben

nem is gondoltam másra.

Mint erős bárkára

bíztam akkor rád magam,

de tán gigászi

istenek akarata,

vagy evilági

emberek műve okán,

ki eddig jöttél,

most már nem is látogatsz,

leveled hozó

hírvivőd sem látom már.

És mert így történt,

ugyan mit tehetnék?

Most koromsötét,

hosszú éjnek idején,

aranyban úszó

reggeltől napszálltáig

kesergek, mégis

hiábavaló, tudom.

Ám ellenszerét

sehogyan sem lelhetem,

és a gyönge lány

épp rám valló név talán,

most mint kisgyerek

hangosan csak zokogok,

tévelygek folyvást,

és hírvivődet

mindig várom még talán.

           

 

Ellenvers:

Hogyha kezdettől

nem mondod, hogy örökké,

és nem hiszek neked,

tán ilyen nagy szenvedés

lelkemet nem sújtaná.

(Negyedik kötet: versváltások, 619.)

Óbudavár, éjjel

Csönd van.

A domboldalban érik a szőlő.

Macska szórakozik a verandán.

A rét még emlékszik rá,

hol feküdtem benne délután.

Némán terpeszkedik a

főgerenda a tetőben.

Az ágyak rég megrogytak.

Régi korok konyhaszekrényében

lapulnak az álmok.

Mosatlan cserepek, kanalak mindenfelé.

Éjjeli lepkeraj.

A kerti lépcsők ilyenkor meredekebbek,

mint nappal.

Neszek.

Az ablak alatt csalán nő.

Szeretem a szél szagát.

Házi cseresznyekompót piroslik

az üvegekben.

A fateknőben kicsírázott a krumpli.

Sáros bakancsok sorban.

A falakon szivárvány halak ringatóznak.

Cigaretta a szájban.

Magam sodortam.

Sodortatom magam.