Fát nézni olyan,
Mint eggyel szorozni,
Az ember magával szembesül.
Semmi akarat nincs
A gyümölcstermésben,
Ahogy az árnyékban és
Az avarban sincs.
Nem tehet róla a fa,
Hogy az ablakom előtt élve
Hozzámnőtt.
Nem feszegetném,
Hogy az Úristen
Oszt-e, vagy szoroz,
De használja a nullát…
Egy szekrényben ülünk,
Meztelenül.
Kényelmetlen és kemény,
Moccanni sincs hely.
De nem ellenkezünk,
Ahogyan a fa sem teszi,
Ha fűrészelni kezdik…
Nem a fa szándéka
A lomb.
Egyedül az Istené.
Egy játék, íme: kérdés, felelet;
s oly ismerős, az ember szinte unja
kicsiny szeretet-kocka hullt, s gurulva,
hogy elsápadsz, oly számhoz érkezett…
S újra, ismét vetettük a kockát,
s a kis játékszer asztallapon át hullt,
a ház teljes tömbjén szállt, hatolt át,
a gravitáció mélyébe száguld.
Hogy az esést fürkészve valamit még
jelent a hullás, az tárul elénk,
hidd az asztalt, s kocka mutatja ezt: HÉT.
Vagy magát a kockát, sors szenteli meg,
hidd kettőzötten, hiszen részt nem vehet,
s bár mondod: TE, ő nem mond sosem ÉN-t.
Botár Attila fordítása
1.
A buszmegálló
ma sem lesz otthonos.
A Szabadság-hídról a villamos
fordul le,
ringatja tavasz,
mögötte szobor, neonfényes alkony,
érchuzal dúdol lent a Duna-parton,
engedetlen
a sodró ár ellen.
2.
Hosszú tükröket
dobál a szél.
Szelek árnyéka, lekötött test,
hogy magányát feltörhesd,
nincs arra szó.
Dohog a moszat, hallgat a fenék,
iszap gyülemlik,
algás hely fénylik.
3.
S a part menti házban
majd két denevér fogad,
fürgén körbetáncolják árnyékodat.
Valaki rád szól:
férfi vagy, felnőtt,
lángolnak akkor a folyóban az erdők,
s falba fonódott férgek énekelnek:
íme,
hűvös határa életednek.
4.
És a szálkák
kiáltozni kezdenek.
Sebek,
természet árnyéka, zaj,
érintés vihara, húsmélyi moraj,
rettegsz,
hisz lesz
kenyér, bor, alvóhely, olaj,
mégis meghasadt
táblák közt kell élj.
Forróság, porvihar,
csillagok, idegek.
Chamsin, Chamsin!
Ne rettegj, ne félj!
5.
Mivé lesz a por,
mivé a vér?
Két karod, mint sűrű vadsövény,
mélyebb rejteket rejteget a test,
s az érintetlen ér,
már füst
és már parázs,
magával hozza önnön sivatagát.
Érintetlen ér,
áttört határ a gát.
Érintetlen ér:
a szél és a szomjúság.
6.
A buszmegálló hát
ma sem lesz otthonos.
Egy nonstop presszó, hol megáll a villamos,
kilőtt nyíl a fényét vesztett pohár.
Kezedben tartod még?
Kék fák közt röpül.
Agg állat arca
lett fél szemed,
te magad szakadék,
zegzugos rengeteg.
Üreggé vásott
testedben a szél.
Gömbvillám pásztáz
egy pusztaságot.
Magunkhoz vettük az italt, majd ágyba bújtunk.
Ahogy a számban a csónak vitorlát bont, az ujjaim,
akár a zátonynak, nekisodródnak a tüsi hajadhoz.
És az apró csónak ide-oda siklik –
parthoz ér szemeid tengerszorosán.
A tetőtéri homályban ráakadtam minden kacatodra,
a késekre – egy korábbi kiruccanás emlékeként,
a méreggel teli gyökérszívóra – Isten tudja honnan.
És azokra a lopott holmikra, melyek szerencsétlenséget
hoznak rád – hát persze, valahonnan idekerültek,
és a szavakra, melyeket soha nem használtál,
a sodronykötél, mely a rothadó csuklóra feszül.
Érj csak hozzám, a csónak és a város úgy ég,
akár a fenékig ledöntött whiskey. Vagy ahogy a mi
kis szerelmes bájcsevejünk, végtelenül barokkos.
Nagypál István fordítása
Tisztán ragyogó
Naniva nádasának
halk susogása
lágyan suttogó hangod:
idők végéig
szeretni fogsz, mondtad, és
tiszta tükörként
csiszolt finom lelkemet
neked adtam én.
Attól a naptól fogva
mint hullámokkal
ide-oda imbolygó
hínár, szívemben
nem is gondoltam másra.
Mint erős bárkára
bíztam akkor rád magam,
de tán gigászi
istenek akarata,
vagy evilági
emberek műve okán,
ki eddig jöttél,
most már nem is látogatsz,
leveled hozó
hírvivőd sem látom már.
És mert így történt,
ugyan mit tehetnék?
Most koromsötét,
hosszú éjnek idején,
aranyban úszó
reggeltől napszálltáig
kesergek, mégis
hiábavaló, tudom.
Ám ellenszerét
sehogyan sem lelhetem,
és a gyönge lány
épp rám valló név talán,
most mint kisgyerek
hangosan csak zokogok,
tévelygek folyvást,
és hírvivődet
mindig várom még talán.
Ellenvers:
Hogyha kezdettől
nem mondod, hogy örökké,
és nem hiszek neked,
tán ilyen nagy szenvedés
lelkemet nem sújtaná.
(Negyedik kötet: versváltások, 619.)
Csönd van.
A domboldalban érik a szőlő.
Macska szórakozik a verandán.
A rét még emlékszik rá,
hol feküdtem benne délután.
Némán terpeszkedik a
főgerenda a tetőben.
Az ágyak rég megrogytak.
Régi korok konyhaszekrényében
lapulnak az álmok.
Mosatlan cserepek, kanalak mindenfelé.
Éjjeli lepkeraj.
A kerti lépcsők ilyenkor meredekebbek,
mint nappal.
Neszek.
Az ablak alatt csalán nő.
Szeretem a szél szagát.
Házi cseresznyekompót piroslik
az üvegekben.
A fateknőben kicsírázott a krumpli.
Sáros bakancsok sorban.
A falakon szivárvány halak ringatóznak.
Cigaretta a szájban.
Magam sodortam.
Sodortatom magam.
