Forrás

(1)

Csapot nyitsz, mégis a szádból indul a sugár.
Bal szemed lehunyod, hideg; forró vizet
kacsintasz a jobbal. Váltasz megint.
Fagypontig préseled szemhéjadat. 
A csorgás nyomában görbe 
jég. Átlátszó nyelv, eltöröd.

(2)

Térdelsz, ujjaid hokiznak. Egymásnak 
adják második nyelved szilánkjait. 
A sarokba pöckölik őket.

(3)

Vizes nők érkeznek. Egyikük 
kábelt présel az orrodba, mint 
egy konnektorba. Bekapcsolja 
a hajszárítót. „Agyamból nyered
a villanyáramot, anya?” Ezt kérdezed.
A zúgástól nem hallod a választ.
Megint csapot nyitsz, két szemed csukva.
Azt mondod, langyos az este.

Átokkalendárium

(1)

Havazik és a vasúti töltés kövei,
mint a resztelt máj, ha sózzák.
Kezdd el enni az állomást.
Két-három fogad is törjön ki,
mire elhajt onnan egy vonat.
Étvágyad gyengébb, mint a zaj.
Visszamerészkedsz. Nyelved
nyúlik és ereszkedik. Talán
hogy felvegye, dajkálhassa
a kihullottakat. De fordul
inkább, apró tenyérként a tarkódra
csap. Úgy tűnik, nyálas intés
a vége, ki kell emelni az agyat a
fejből, a gondolatok szabadon
pattogjanak. Száraz koponyán,
pőre csonton guruljanak. Kicsi fagolyók,
narancsra festve. Megannyi nap.

(a képek a szerző alkotásai)

Valaki a távolban felemeli a kezét.
A szél is arra fordul,
a nap is arra tűnik el,
a Gellért-hegy mögött,
amerre mutatnak a távolban
kinyújtott ujjak.
A kéz leengedésével pedig
a délutáni hőmérséklet is a Duna színeihez
vagy az egyre sötétedő éghez nehezül.

Leengedett kézzel. Megcseréli a lábát,
ahogy alattunk a víz lassan megindul.
Lassúvíz.
Nyári szél.
Épp, mint egy népdalban,
dúdolja, és összébb húzza a kabátját.

Épp, mint egy népdalban, dúdolom vele,
megfázni itt, egy hídon ülve.
Összébb húzom a kabátját.
Aztán esetleg valamelyik nap
mellettem ébredhetnének fel az arcvonásai.

kép: Deli Eszter  Kinga

Integető kezek

Mintha sosem lett volna otthonuk.
Férfiak, akik meglátták a falra festett bestiát,
felálltak asztaluktól, és nem tértek vissza.

Egész életükben hajóztak, és örökké bánták,
hogy magukra hagyták családjukat az ablakok kezdődő
és a küszöbök átléphetetlen szomorúságával.

Férfiak, akiket valaha megérintettek,
és a szerelem hasadéka kényszerített hallgatásra.
A szél karcsú, sós táncában ragyog az arcuk.

Felsöpört napfény a levont vitorlában,
férfimaszkok a fedélzeten. Hiába döntötték vízbe
honvágyuk sóoszlopát, emlékezni fognak.

A tenger volt szeretőjük, de ellökték maguktól.
Érkezésük felbolygatja a kikötőt,
melynek sérült fáira tűzik az integető kezeket.

Keresés

Már minden napfelkeltét láttam,
amit még nem láttam.

Már minden napfelkeltét láttam,
amit azelőtt soha nem láttam.

Valahol bizonyosan
rátalálni a napnyugtákra is.
 
Kudarc

Hasukat felfelé fordítva sodródtak
a bárkák az ösztönök korallzátonyára.

kép: David Burdeny: Mercators Projection, Antarctica, 2007

1.

A kert ma rettentő, csendes,
fogva tart valakit, verdes.
Felébredek és tapogatom
a rügyeket a kék sötétben.
 
Dereng a kert, a pára
ráfagy a rügyre, izzad.
Ilyen estéken vonulnak át
a Főtéren a kóborkutyák.
 
2.

Igen, a kert ma rettentő,
halott állatok kertje.
A felhő is néz, mintha volna
a lelke valakinek.
 
Északi korona, költemény,
halott állatok rokona.
Állatok vére, hamu, fény,
öregek föltámadása.
 
3.

(Galaktikus remete, korona,
ez itt már az északi félteke.)