Sem örömöm, sem életkedvem.

Barátság, vágy – mind elhagyott.

Szentnek vélt gőgöm is halott,

Mely hitte: zseninek születtem.

 

Megtaláltam az Igazságot;

Azt hittem, hű barátra leltem.

Enyém lett, csak hogy felfedezzem:

Még boldogtalanabb vagyok.

 

Mégis, ő az egy örök Érték,

Belőle fakad Hit és Mérték,

Ki nélküle él, tévelyeg.

 

Isten szólít – hát felelnem kell.

Nincs már, csupán egyetlen kincsem:

Hogy néha még sírnom lehet.

 

Sediánszky Nóra fordítása

a vers az egy város tele utcákkal és csatornákkal

tele szentekkel, hősökkel, csövesekkel, őrültekkel,

tele banalitással és piával,

tele esővel és viharokkal és száraz idő-

szakokkal, a vers az egy város háborúban,

a vers az egy város kérdezve az órát miért,

a vers az egy város mikor ég,

a vers az egy város nyomás alatt

borbélyüzletei tele kiábrándult alkeszekkel,

a vers az egy város, ahol Isten meztelen lovagol

végig az utcákon mint Lady Godiva,

ahol a kutyák éjszaka ugatnak, és elüldözik

a lobogót; a vers az egy városa a költőknek,

legtöbbjük nagyjából hasonló

és irigy és keserű …

a vers ez a város most,

50 mérföldre sehonnan,

9:09-kor reggel,

íze pia és cigaretta,

sehol rendőrök, sehol szeretők, az utcákat járva,

ez a vers, ez a város, bezárja kapuit,

elbarikádozott, szinte üres,

gyászos könnyek nélkül, öregszik szánalom nélkül,

a sziklás hegység,

az óceán, mint egy levendula láng,

egy hold nagyszerűséget nélkülöz,

egy csöpp zene a törött ablakokból …

 

a vers az egy város, a vers az egy nemzet,

a vers az a világ …

 

és most ezt leszúrom, nagyítója alá

az őrült szerkesztőnek alapos vizsgálatra,

és az este máshol van

és bágyadt szürke hölgyek állnak sorban,

kutya kutyát követ a torkolathoz,

a harsonák akasztófát idéznek,

ahogy a kis ember ömlengve szónokol arról,

amiről nem tud.

 

 

               Farkas Kristóf Liliom fordítása

Álljon itt néhány feltételezett magzatkori

emlék az elveszett ikerről…
(Hayton)

 

I.

 

Egyik kezem a másik alatt, így alszom el,

hívni se kell a szellőt, már jön, már itt van,

a napok feloldódnak, akár a só a vízben.

 

Egyes egyedül alszom el, kényelmetlenül,

majd minden kőteremen átjárok, de

mégsem jövök a világra időben. Valójában,

 

fel kell gyűrniük az ingujjukat, hogy elérjenek

hozzám, hüvelykujjal, aztán a kezükkel.

Megadja magát a hártya, szabad utat adva.

 

Hagyom, hogy a csontjaim elnyúlhassanak,

kicsúszom egy nálam csúszósabb felületen.

Mert itt már semmire sincs szükségem.

 

 

II. Az elvesztett nővér

 

Amikor itt hagytál, egy világ

jött el értem. Az eső,

 

a reggel, az idő, melyek

vég nélkül itt maradnak.

 

Az ablakok zárva, akár az öltések.

Megnőnek a körmök, nincs mit piszkálni.

 

A közös anya-sátrunk nedvessé

válik körülöttem és rám tapad.         

 

Ahogy elhagytál,

itt maradtam, remegve!

 

Akár egy hangszer, amivel

hosszú ideje nem játszottak.

 

A napfény máj-sárga

ujjacskái érintettek meg.

 

 

III.

 

Újra és újra felkeltem majd elaludtam.

De még mindig nem éreztem a füst szagát.

Milyen nővér lehet az, aki megtartja

magának a magzatkor emlékeit?

 

 

IV. Az elvesztett nővér

 

Látom ám, mire gondolsz, ezen a sivár képernyőn,

amit te szürkeállománynak hívsz. Miközben beúszik

egy sötét kép – kötélhágcsók feszülnek a zöldfenyőkre.

Avagy más evilági dolgok – ceruzák, csorbult vázában.

Aztán gondolatnyi csend, majd élénk kitörések –

és beleolvad a hosszú távú memóriánkba.

 

Az emlékezet, a tied, ez a képernyő –

melyre oly könnyű rávésni az emlékeket.

És oly könnyen ki is törölhetjük őket.

Bár nem lehet mind a tied; mennyire keveset tudsz

az életről. 1982-őt írunk, január, kedd,

az atya a szakadó hóban áll, a kutyus még

új volt, miközben szájából kiáll a szivarvég.

 

Érted? Nem emlékszel élénken és pontosan,

megzavar a tér csupaszsága,

és ez a csupaszság, ez az a kép, amely

kiakaszt és falhoz állít, látod már? Úgyhogy

semmiképp se gondold azt, hogy a másik feled vagyok.

 

V.

 

Kislányként, együtt anyámmal, a Penn állomásra mentünk. Az emberek

egymásnak nyomták túltömött táskáikat. A teret a sósperec élesztős illata

lengte be, akárcsak időváltozáskor, sőt porond állításkor a cirkuszsátor

alatt. Anyám elhaladt egy álldogáló kéregető koldus mellett, anyám

fekete haja fel-le lebeg, és hamis leopárdbőr kabátja megperdül önnön

maga körül.

 

Már tudtam a víz alatt úszni. Meglepő gyorsasággal tudtam bemutatót

tartani – becsuktam a szemem és máris az első vagon jéghideg fémrúdját

fogtam, akár egy élő kacs, ami rám talál, és nem enged el. Ahogy vissza-

néztünk a koromfekete vonatablakon keresztül, látva, ahonnan jöttünk,

megláttam egy madarat, sólyom volt, amint felugrik egy férfi kezéről és

keresztülsuhan az állomáson, féktelenül, amíg a vonat lelassít miattam

a pályáján.

 

A sötétben már csak arra várunk, hogy kiérjünk az állomásról. A lég

kondi nem működött, a sötétség beborította a kupét, és kedvesen el-

takarta előlünk utazóládáinkat. Pintyőke voltam egy tölgy ágán, amely

sose beszélt, becsvágy nélkül, még énekelni se, apró csőre zárva maradt,

ágról ágra szökken, és aki látta már a napot és egészen bezsongott tőle.

 

 

VI. Az elvesztett nővér

 

A magnólia fák árnyéka alatt fekve keltettél fel,

arcod ismeretlen volt, akár a pihenő madaraké,

 

vizet nyújtottál nekem, megittam, majd bánat nélkül

rám néztél, ahogy ott a búzatáblában feküdtem,

 

két lábra állítottál, aztán kéz a kézben el-

sétáltál velem a rengeteg széléig és azt mondtad:

 

„A napsugár lassan áthatol a házamon

keresztül, akár a fénycsóva a festményen –

 

átjöhetsz hozzám megnézni, persze, ha

szeretnéd.” De nem tudtam belépni.

 

VII.

 

Kicsi, szemtelen húgocskám,

a mai nap magával ragadott

Sandy Hooknál az árapály—

a legtávolabbi homokos öbölig

vitt, halak civakodtak lábamnál,

a fürgébbik megszökött az

alga rágta hálón keresztül, míg

a másik kettő egy pillanatig, mintha

egymást fűzte volna a felkavart homokban,

akár tű és véna, egész családias,

megjön a dagály, míg a csonthold hánykódik.

 

VIII. Az elvesztett nővér

 

Igazán nagy gyerek volt, nagyon éretlen,

nagyon játékos, nagyon fáradékony, makulátlan.

Én csupán árnyéka voltam a fának, amit

senki se lát, egy darab jég a jégár közepén.

Nevetett, amikor a tenger zavaros lett.

Árnyék voltam a fán, egy jégszilánk

olvadó gallyon, amire senki se figyel.

 

Életében az idő véletlenszerűen múlik.

Pelyhekben esik a hó, újra a hótakaróra,

egy öreg tanya falainak sarkaiban úgy

gyűlik a por, akár az egerek télvíz idején.

Túl korai hóként jöttem meg,

melyet a jéggé fagyott talaj elkapott

és igazán beteggé tett.

 

Nagypál István fordítása

Hűvös homárok messzi hegyre hágnak,
de lent már hűvösebb uborka sarjad,
s babérja hűvösebb az érckarajnak
únt bánatán a méla piruláknak.
Midőn dús nektár lanyha csöppje árad
a démonok s az ember serlegébe,
ott leskel akkor majd a halk egérke,
a szende tyúk, s a sün, e bolyhos állat.
Ám megmarad, mi zord futamba szője,
mely csüggeteg megül, s enyész borongva,
s a nap hulltán hullatja el naponta
borsózöld hangzatát távol mezőkre.
S hol fondor rozmár gyűl találkozóra –
ilyen ilyen az élet –
hol friss bölénynép gyűl találkozóra,
ott édesebb a méz, sósabb a sóska,
útját a százlábú ütemre rója,
szappan veszését sírják bús bölények,
rajban szökellnek zord rozmári népek,
s a zsenge pikszis int a tűnt reménynek.

(Havasi Attila)