Címke: vers

Kilégzés

 Hommage á Pina Bausch

 

Szelíd gázolás. A tó megrezzen, átesik szemén a test. Lábak, karok, tíz puha ujjbegy. Elmerülni a távolba, meghajolni a távolságnak. Fekete kavicsok fekszenek odalent. Szemek, nézem őket, iszapos csillagok a földnek nyomott fényben. Lebegni a lüktetve rajzolódő körök tenyerén, belefektetni hatalmas fejem a hűvös nyálba. A ruha odatapad a testhez. Zsíros combhoz töpped a félelem, súlyos anyagként hord a bőr. Nem enged, nem engedem. Feltartom a fejem,  kopasz hattyúnyak a sekély lápban. Egyre magasabb a homály, a tükör, a vízágyba zuhan a hátam. A Holddal jössz, tudom rég. Akár egy hártyás buborék, olyan az arcod. Illanó, tüdőnek szorított levegő. Isten a szikláknak nyomja a hátad. Te is vársz, egy másik álom fullaszt, áztatja megrepedt szárnyad.

 

 

Charles Bukowski: a roppanás

túl sok túl kevés

 

túl kövér

túl vékony

vagy senkise.

 

nevetés vagy

könnyek

 

gyűlölködők

szeretők

 

idegenek olyan arccal mint

a rajztűk

hátoldala

 

hadsereg gázol keresztül

az utcákon folyó vérben

borosüvegeket lengetve

döfik le és basszák meg

a szüzeket.

 

egy öreg faszi egy olcsó szobában

M. Monroe fényképével.

 

ez a magányosság a világon olyan nagyszerű

hogy láthatod lassú mozgásában az

óramutatóknak

 

az emberek olyan fáradtak

megcsonkítottak

szerelem által vagy szerelem nélkül.

 

az emberek egyszerűen nem jók egymáshoz

a másikhoz.

 

a gazdag nem jó a gazdaghoz

a szegény nem jó a szegényhez.

 

félünk.

 

oktatási rendszerünk elhiteti velünk

hogy mind kurvára

meg tudjuk csinálni

 

nem beszélt

nyomornegyedekről

vagy öngyilkosságról.

 

vagy egy ember terrorjáról

fájni egy helyben

egyedül

érintetlenül

kimondhatatlanul a

 

öntözni egy növényt

 

az emberek nem jók egymáshoz.

az emberek nem jók egymáshoz.

az emberek nem jók egymáshoz.

 

feltételezem soha nem lesznek.

nem kérem őket hogy azok legyenek.

 

de néha gondolok

rá.

 

a gyöngyök majd ringanak

a felhők majd felhőbe borulnak

és a gyilkos majd lefejezi a gyereket

mintha egy darabot harapna a tölcséres jégkrémből.

 

túl sok

túl kevés

 

túl kövér

túl vékony

vagy senkise

 

több gyűlölködő mint szerető.

 

az emberek nem jók egymáshoz.

talán ha azok lennének

a halálunk nem lenne annyira szomorú.

 

közben nézem a fiatal lányokat szárba

szökkenni

az esély virágait.

 

kell hogy legyen egy út.

 

biztosan kell hogy legyen egy út amire még nem

gondoltunk.

 

ki helyezte belém ezt az agyat?

 

sír

kérdez

azt mondja van esély.

 

nem fogom azt mondani, hogy

„nincs”.

 

 

                   Farkas Kristóf Liliom fordítása

 

Bukowski kettos

 

 

 

Illusztrációk: Francis Bacon

 

 

 

 

 

Félcédulák maradékainknak

XLVII

Harangvirág a mozdonyfordítót

ébresztené, hogy nyögjön, nyikorogjon.

S vele álmokat, sínre rakhatók,

egy kiürített városhoz hasonlón.

 

 

XLIV

Szemüknek zöld, szájuknak furulyák.

A fába rejtett képzelet zenél még –

„Nyitva látám mennyország kapuját.”

Lábnak magas. Nem úton kell elérjék.

 

 

XXXVIII

Az abrosz. Este. Rövid mondatok

rakosgatása. Tányér. Villa. Kés. Tej.

Morzsál, ami eltüntet egy napot.

Szemközt állunk (s nézünk) a ferde fénnyel.

 

 

mozdonyfordito

 

Grzegorz Kwiatkowski versei

ismertem

 

bezártam őt az üvegházba

meztelenre vetkőztettem

és évekig figyeltem, hogyan öregszik

és miként hal meg

 

fényűző temetést rendeztem számára

akit olyan jól ismertem

akinek minden egyes testrészét

olyan jól ismertem

 

 

 

 

Kinderszenen

 
azt mondta, hogy elengedhette volna az összes nácit a börtönökből
“fussanak az alpesi birtokaikra, hegyezzék ki ceruzáikat,
majd vegyék kezükbe, hogy feljegyezzék életüket és emlékeiket”
 
valaha azt gondolta, hogy bűntudatukban meghasadt az elméjük,
ám tovább élt:
 
“Istenem,
milyen látvány,
ahogy sír
a Kinderszenen
a Kinderszenen”

 

 

 

 

évek

 

tizenhét éves voltam, amikor leöltem az első disznót

nagyon gyenge volt a látásom mégis sikerült!

és aztán hozzámentem Sue-hoz

négy gyermekünk született

egyikük Down-szindrómás lett

de drága Istenünk elvette őt ebből a világból

éppen a tizennegyedik életévét töltötte be

 

 

Nagypál István fordításai

 

 Munch_Meer_der_Liebe

 

 Illusztrációk: Edvard Munch

 

 

Valahol egy réten

 

„A jóról és a rosszról alkotott fogalmakon

túl van egy rét – ott találkozunk.” (Rumi)

 

 

És látod ez is, ahogy
az álmaid alól kidőlő gerendák,
mint könyörtelen, éles szablyák,
a legszebb képet összekaszabolják.
Ha lefelé indulsz el a saját magad
alkotta szövegben, mondják, mintha
hallanád, soha nem jutsz el a szavak
tiszta eredetéig, és mire a történet
közepére érsz, már derékig gázolsz
a félelemben, hogy amit keresel,
örökre elveszett. Hiába helyezed el
utólag több helyen is a hallgatás
zsilipjét, kicsúsznak belőled a szavak,
sodornak magukkal mindent, ami a
kezdetekkor oly biztosnak ígérkezett,
és te csak tátogsz: ennyi maradt, látod,
a szép meséből, néhány partra vetett,
néma gondolat. Nem ád már nekik
otthont az ég. Úgy teszel, mintha
nem bánnád. Hiszen te mindig is
a földre vágytál. Szívni magadba
a valóság józan levegőjét. Érezni
a vétkeid és a lépteid valódi súlyát.
Magadat tartani oda árnyékul a
fénynek. Tömni a hétköznapjaid
szájába két kézzel a sarat. Feledni
és emlékezni. Hinni, el nem múló,
reménytelen meggyőződéssel a
Rétben, ami a jóról és a rosszról
alkotott fogalmakon túl rád vár.
Ott találkozni igazi önmagaddal.

 

2013. október 22.

 

(Illusztráció: Bóna Jenő “Virágos rét” c. festménye)

 

 

Sylvia Plath: Pipacsok októberben

  

Még a napos felhők sem boldogulnak ezen a reggelen ezekkel a szoknyákkal.

A nő sem a mentőautóban,

kinek piros szíve csak úgy kivirágzik köpenyén keresztül meglepően –

 

Áldomás, szerelmi áldomás,

végképp nem kívánt

mennybolt

 

Sápadtan és fényességben

gyullad lángra szén-monoxidja, ahogy nézi

bután a hurkot a keménykalap alatt.

 

Ó, Istenem, mi vagyok,

hogy ezeknek a néhai nyílásoknak kinyílva kéne sírni

egy fagyos rengetegben, búzavirágos hajnalhasadásban.

 

 (Farkas Kristóf Liliom)

 

 

Gustav-Klimt-Beech-Forest-I-Oil-Painting

 

Illusztráció: Gustav Klimt