mind a lányok

benned a legszebb
hogy meg fogok halni.
hogy pupillád a fázás
már halkan megjelölte –
a súly a felkelő napban
a súlyos törékenység.
benned a legszebb
hogy meg fogok halni.
hosszú
gyászruhában jársz majd
elfelednek rendre
unokás vének
épp június lesz
és szoknyára vetkeznek
mind a lányok
aki nem –
vágyai szerint
az a legpucérabb
és a szemérem
csontig
kitakarja
ernyedő
mélyét
 
törött kertekben

az angyalosi révnél
mikor találkoztunk éjjel
a víz csattogott
vetette meddő magvait széjjel
üres volt a szájunk
és súlyok az ürességben
átkelni kiért
maradni kinek
mint hálóba cet
mint belek a késbe
viharhoz simult a tölgy
vergődőtt
és élvezte csikorgó-ruganyos testét
és bevégződtek
mind a kertek
vak és csonkos
a levegő
megfeküdte mellünk –
akár lisztjét a kő
 
az angyalosi révnél
mikor találkoztunk éjjel
megnyíltak a kutyák
törött kertekben kéjjel
csak árnyakat
hordott a folyó
s a marton
árnyak hullottak
zománcos dögökre
a falu felől
bunkókkal jöttek
tiltott nászunkat
széjjelverni
megrongálni szájunk
tagolatlan húsát
szakajtani
kérgetlen
nyelvünk

az angyalosi révnél
mikor találkoztunk éjjel
széjjelverték fejünk
eső mosta
meddő nyirkaink mélybe
üres volt a rév
mi súlyok az ürességben
kutyák fúrták
orruk ázott pernyébe
bevégződtek
mind a kertek
te molnárleány voltál
s marhacsősz csak én
tagolatlan szájunk
bunkók
kutyák az éjben –
holt kelevény

kép: Vasilis Avramidis

A bácsi, aki becsöngetett,
nem kérdezte, ki van itthon.
Csak átsuhant. A kertkaput
becsapta maga után.
Azóta se láttam.

Néha arra ébredek,
hogy idegenek gereblyéznek bennem.
Dióhéjakat szórnak.
Gödröt ásnak.
Piros foltokat hagynak a vállamon.

fotók: Slevin Aaron

Az ápolónőd bőre fehér,
átlátszódnak rajta az erek,
mint a filmekben szereplő bombák piros és kék drótjai.

Azt mondja, ad neked egy kezet, amit szoríthatsz,
ha fáj az oltás,
és én megkérdezem, beletehetem-e majd a számba,
zsebbe, tóba,
lerághatom-e a körmeit.

De nem válaszol. Ad egy vattát,
szorítsd a sebre,
mint felhőt a napra a szél.

Majd a szüleidhez lép,
anyád arca már olyan ráncos,
mint a tányér szélére ragasztott rágók.

Azt akarja tudni, mi a bajod. De nem kérdezi.
A rendelőben nincsenek lámpaburák.
Minden villanykörte olyan csupasz,
mintha az igazságon nem lehetne szépíteni.

kép: Masaad Amoodi

a diófa felső ágán dobbantok
pernyék súlytalanságával taszítom el
magamat a párkánytól.
Föléje emelkedem a városnak,
verőfénytelen, sziporkát
nem szóró nappala fölé, s kioltom.
Ami marad, az a szél-kavarta hulladék
néma inerciája, ringlispílje,
miként térfogat hízik térfogatba –
s hiányképződményét pótolja.
Akár a kötőszövetesedés,
úgy zsugorodik, és mégis nő;
az anyagok másképp hasonulnak
egymáshoz – önmagukhoz.
Álomvesztetten, pizsamásan
csoszogok az ablakhoz, üvegén
jégvirágok közt sarki róka,
elolvad, ha rálehelek – rálehelek –,
ne lakjon bérmentve ott, hol
nincs helye, itt biztosan nincs;
helyére ráírok valamit az ujjammal,
amit majd akkor látni,
ha mézgás szememből ki-
dörzsölöm a maradék reggelt,
ha még mindig azt hiszem,
hogy a Sotheby’s-be kell mennem –
de mire felöltöztem már vasárnap van,
s hirtelen bosszús leszek minden
ablakra fagyott állatra.

kép: Francesca Woodman