Címke: vers

Răzvan Ţupa újabb költeményei

 

Fuck és Off (elnök úr)

 

Uram,

 

Mint bárkinek, nekem is megvan a magam sóhaja, szinte / mindig azzal kapcsolatos, amit teszek

máskor azzal, amire emlékezünk

 

és nagyon ritkán azzal, ahogy fordíta- / nak mindent. Néha-néha elkép-

zelem, hogy az, ami a zúg az agyam- / ban, hogyan hangzana szinkronizált válto-

zatban, közömbös han- / gon elismételve, mint a kommunizmus idején

az illegálisan terjesztett kazetták

 

„fuck off”, mondta a szereplő, és / feltűrte örökös

esőkabátja gallérját, mire / a női szinkronhang

hirtelen rávágta: „tünés!” / és utána megjelentek mind a halottak

 

Mint bárkinek, nekem is megvan a magam sóhaja, szinte / mindig azzal kapcsolatos, amit teszek

Néha én, néha mások

 

Egy diktatúra és egy demokratikus állam között / egyszerű különbséget tenni

Ahogyan felelni szokás két nyíltan kimondott szó- / ra : csinálom és jaj

És bármennyi fordítás is lenne /

bármennyi hangszín / a háttérben minden leszűkül

két válaszra amelyet / az elnöktől kaphatsz

vagy azt próbálja megérteni, / hogy miért beszélsz vele úgy, mintha

nem lett volna jófiú, vagy ő mondja meg / neked, hogy mit csinálsz, mit mondasz… és tudod,

 

hogy hazudik

 

 

budapesti metró

 

noémi, a hidak, amiken nem megyünk át

annak ellenére sem hogy ez olyan siváran hangzik mintha

turistáknak szólna

egyszer

beléptem a papayaleves üzletbe

olyan messze a duna másik partjától

ahová csak napozni megyünk

noémi, a hidak, amiken nem megyünk át

mind-mind szavakból épültek

összeomolhatnak és

helyettük építhetnek magasabbakat és szebbeket

és akkor is ha csupán szavak

semmi sem marad nélkülük

és még a szavaknak sincs módjuk

megmaradni

csak a már ledöntött és már

felépített emlékük van meg, szebb is, magasabb is

csupán lélegzetvételek és ritmusok amelyeket

még ha fel is ismerne valaki

nem számítana

csupán szavak amelyeket

bárhová leírhatsz

csupán

az az egzotikus íz amelyet

egy tökéletesen belélegezhető városban töltött nap

megad neked

marad egyhasználatú

mint egy papír zsebkendő

mint egy menyasszonyi ruha

mint valami apró és örök

 

Kovács Kinga Tünde fordításai

Japán tankák

A Száz költő egy vers költőnői

 

 

 

Későbbi szemelvények gyűjteménye (Szerelem harmadik kötet, 709.)

 

Egy férfinak küldte, aki, noha sokáig nem látogatta, ilyesmit mondott: – Nem tudom, szeretsz-e még…                                                                                   Daini no Szanmi

 

Arima-hegyen

Ina bambuszmezejét

zörgeti a szél.

Hangja velem susogja:

én felejtenélek el?

 

 

 

Későbbi szemelvények gyűjteménye (Szerelem harmadik kötet, 763.)

 

Egy férfinak küldte, amikor nagyon szenvedett.                               Izumi Sikibu

 

Érzem, nincs tovább.

Hogy majd a másvilágon

eszembe juthass,

csak egyszer utoljára

bárcsak találkoznánk még!

 

 

 

Arany levelek gyűjteménye (Vegyes témájú dalok első kötet, 550.)

 

Amikor Izumi Sikibu Tango tartományban volt Jaszumaszával, a fővárosban költői versenyt rendeztek, és Kosikibu no Naisit is beválasztották a résztvevők közé. Szadajori őméltósága ekkor a lakosztályához ment, és gúnyosan megkérdezte: – Hogy áll a verssel? Talán küldött valakit Tangoba, hogy segítséget kérjen édesanyjától? Vagy onnan jött hírvivő? Milyen tanácstalan lehet most! – majd amikor távozni készült, a lány megállította, és így szólt:

 

Óe hegyén túl,

Ikuno mezején át

oly hosszú az út!

Levelében sem láttam

hírét Mennyei hídnak.

 

(Fittler Áron fordítása)

Éjjeledünk; Őszkirály; cím nélkül

Éjjeledünk

 

Fáj elismerni, mikor kimondod hat óra,

fázni kezdek, hogy kint már hóra

borul a sötét, s mögém ül, majd a vállamra

a hideg: befúj a lázamba,

hadd ne áltassam – legalább magam; hiába,

ha a tér sarkaiból kiáltja

az utcakövet, rajta rögvest kopogva követ félelmünk,

kedvesek, hát mégis éjjeledünk.

 

 

Őszirály

 

Téglalapként dől be a fény,

megtestesült glóriaként suhan mellém a szél,

hogy falevéllel koronázzon,

lábam előtt varjútollal táncot járjon,

s a reszkető kapualjban

leheletnyi halkan

őszkirállyá  kiáltson.

 

 

cím nélkül

 

Mondhatnám hogy kétezertizenkettő azt

hogy egy novemberi nap huszonnyolcadika

hogy milyen utca de valahogy inkább csak

valahány idővel a kezdet után és a vég előtt

valahol valamiért beszívva a hideg levegőt

s éppen csak hogy mondjak valami biztosat:

narancsot vettem a zöldségesnél


Arszennij Tarkovszkij: Marina Cvetajeva emlékének

I.

Ahol dördül hullámod, tikkad

fekete-tengeri partfal,

szárnyas, epileptikus csillag

hogy tehetted ezt magaddal?

 

Mint ragyogtál, úrnő, magasztos,

utadon szétmérve minden.

Kelhetsz, kiálthatsz vagy szabadkozz:

megragad és tovavisz innen –

 

nem tartóztatsz – a késő bánat,

fuldokolsz alámerültig,

így a gyöngyszem süllyedve szállhat,

s a védve védett mélybe tűnik.

 

1941. szeptember

 

 

 

 

II.

 

Hallom, nem alszom, te szólongatsz-hívsz, Marina,

Dalolsz, Marina nékem, vészjós szárny, Marina,

városfalak felett így az angyalkürt szól,

s csak a keserűség kínoz nem-gyógyulóan,

romlott kenyerünk veszed végítéletkor,

mint rabok Jeruzsálem porát, kitaszítva,

midőn Dávid ajkán a zsoltár zendül egyre,

s az ellen  sátraival a Siónt belepte.

Hallak, halálos hívásod jár nyomomban.

Sötét felhők mögött szárnyad tüze lobban

jövőtudón  a könyörtelen egekbe.

 

1946      

 (Botár Attila fordításai)

zárójeleinkről születésnapodra

zárójeleinkről születésnapodra

húgomnak egy meghiúsult búcsúvers helyett

 

ma beér végre a genny az agyba

holdtölte lesz és csend és bamba

utcai lámpákról zápor szuszog

képvihar dúlja meniszkuszod.

lehetsz most újszülött ki ló nélkül

látja érkezni a halált. a mélyben

gazdát cserél a nyomás – végül

elernyed a mellkas. halkan s csak éppen

akár egy folyton lekésett magömlés

 

egyetlen kitartott terc alatt

átrendeződni mint felkavart

légtér s halált csalni a színre

ezen dolgozom – reggel óta szinte

s közben rád gondolok

hogy évnyi haladék után ma ismét

hiába annyi konok

mimikri – kötetnyi átkelés s kiért?

szokás mondani valamit

(puszta zárójeleinkért):

 

éjszaka kimérten gyere

mint egy merénylet elnyúló neve

ma ne szórj el magot

kifakadt légy de meddő 

akár túlérett gyapot

legyél jog – egyetlen soha eredendő

számláltan súlytalan csüggj

mint marhák fülében billog

légy mit még belülről felfog

kérődző kéreg – dobbanásnak feszülő szügy

csak a csőbe nézz: rettegd spirális tükörképed

rettegd – mi nem vagy – spannolt perverz hidegséged

(rám fogott fegyver – semmihez sem fogható)

éltemre törő manifeszt

elalvás rögeszmés szokása

macskáid szemén úsztasd a Gangeszt

az epeszín mérget millió irányba

feküdjön bélszín hűvös porcelánra

feküdjön bélszín hűvös porcelánra

 

légy atonális Mester

mondd: idő az út vagy tér

míg összeér

árnyék a testtel

légy atonális Mester

 

meddig feszülhet a test mint izzó sátorvászon

a folyton megbomló álomkeretre? meddig

érhet az éjszaka hímes ponyvájához

míg beázna végképp?

 

a játéktér – látod – olcsó .gif tebenned

a képen keresztben túl hosszú asztal

ételhez nem nyúlunk – pedig jó volna enned

ha nyúlnánk – az marasztal

 

felszakad aztán váratlan egy kagyló

vígasztal az idomait odahagyó

állat főtt lélegzete – ennyit még hallani.

nagyapa meg akar halni

betetőzött. egyetlen apró roppanással

szakadna át a mennyezet

ahogy csak tű hatol tojásba – mondja

s amikor a pizsama legfelső gombja

elgurul a padlón a beragadt nehezékeket

eloldja egy tramadollal lenyelt „béke véletek”

az ékezeteket még hosszan latolgatjuk

egyáltalán hogy dőlt vagy félkövér

s nem is látni mikor kiillan a lámpa fénykörén.

a hátsó szobában majd csontszáraz csend lakik

elmennek mind irénkék mártonok s lajik

a hátsó szobában majd csontszáraz csend lakik

ahogy csak tű hatol tojásba – alig-alig

 

egyetlen kitartott terc alatt

átrendeződni mint felkavart

légtér s halált csalni a színre

ezen dolgozom – reggel óta szinte

s közben rád gondolok

hogy évnyi haladék után ma ismét

hiába megannyi konok

mimikri – kötetnyi átkelés s kiért?

szokás mondani valamit

(puszta zárójeleinkért):

 

a nyolcadik főbűnt megnevezni sem merik

hogy miért: tudják jól irénkék mártonok s lajik.

nyolcadik főbűn a kimértség – s legbűnösebb én vagyok

a halál sohasem kimért – puhán dörgölik angyalok

Charles Bukowski: Dicshimnusz egy Pokoli Nőhöz

 

néhány kutya, aki Éjjel alszik,

csak csontokról álmodik

és én emlékszem a csontjaidra

a húsban

és legjobban

abban a méregzöld ruhában

és azokra a magassarkú, fényes

fekete cipőkre,

állandóan kurvaanyáztál, mikor ittál,

a hajad előre omlott, te ki

akartál robbanni abból

ami fogva tartott:

kibaszott emlékei egy

elbaszott

múltnak, és

végül kiszabadultál

azzal,

hogy meghaltál,

itt hagyva engem az

elbaszott

jelennel;

halott vagy

28 éve

már, jobban emlékszem

rád, mint bárkire, aki

itt maradt;

te voltál az egyetlen,

aki megértette

az élettel kötött

szerződés

jelentéktelenségét;

mindenki más csak

elégedetlen volt a

nyomorult részével,

szidta

értelmetlenül az

értelmetlenséget;

Jane, téged

megölt, hogy

túl sokat tudtál.

ezt az italt

a csontjaidra,

ez

a kutya

még mindig

róluk álmodik.

 

 

                        (Farkas Kristóf Liliom fordítása)