1.
nem betegség,
bozóttűz vagy
ragyogsz, világítasz
és harmat is,
tűzben nem párolgó: ellenállsz,
visszapattansz burkodról,
piros fényessége tűznek.
s az égnek tépett, bíbor palástja
nem takarhat magadtól.
fák-füvektől messze űzött arcot lesni,
formákat.
állj csak össze sok-sok vonallá,
eresztve-adva szélnek,
mint rózsák, kik nem szépek;
összefutnak kosok,
pusztában vérük, nézd: piroslik.

2.
az eltérésben telítve van minden,
egy viseltes isten eldobigált részeivel
minden telítve van.
mi kabát vagyunk: lomha-ronda.
rájukterítve van, kinyomott tubusokból, fogpaszta,
ürülnek alóluk a részek
s bennük a levegő marad.
sűrű, ne félj.
van közben a szélnek,
a szélgépek mozgásának nem fogyó lakása a szemben,
ahol, mert pakoltunk egymás szemeiből,
a levegővel együtt a kékség is albérletet vett.
lüktetése matt,
kiürületlenül nem kopogó,
ne féljek.
körbelakatol, bár ő belakatlan,
tőle zengeni kezdenek a szembogarakat megülő,
ott pihenő hallgatag ércek.
ők kitérítik nézésemet.
ő nekik enged.

3.
kötésem lehessen lazítás azoknak
akik a tengerhez mennek le
akik sötét leánynak hívnak engem.

se a hullámverés vonalai
ne tudjanak magukban tartani
se a rózsa
mely körbe igyekszik futni arcomat,
ahogy a tajték el-eléri a partot
úgy ez a körbeölelés is tovább mozdul.

szempillám mák:
ledarálnád.
hova őröljem, tálba vagy tengerbe?
oda őrülni bele, lehet
arcom sincs.
mély tenger. szél fúj.
füst, fű hajt.

ő hív sötétnek, sötétem.
örvendek azért
az én kedvesemnek nagy fennszóval is
mikor feljön a nap sötétemnek aki tétlenségem,
ha pedig leszáll,
csöndben,
ragyogó némaságban

vagyok az ő sötétje,
hol bozóttüzek izzanak,
nehéz tüzek,
az ő tétlensége,
égboltja, égboltom, nem tágas – de
pattannak el amíg égnek;
körvonalaikon egyensúlyozva
úgy van két lábam két
lábad: bőrharangnyelvek,
hallgatnak hullámverésben?

meg tudnád mondani,
pontosan hol ér véget egy tenger határa?
a partból másodpercenként
más-más részeket hagy szárazon a víz.
és állítsunk meg végre egy tengert,
hogy repedezzen ki,
mint kiégetett, tiszta zománc.

vagy mint a papír, a rost,
kinek a sok mák bőven gurul, hova –
az arc, mire ha vés, ha tűri, írja:
körvonalakat metsz,
rózsákat, hullámokat hajt
az legyen ágya,

akkor vajon
megölsz–megölöd-e sötétlenedésed,
mikor égboljaidat adod–elmorzsálhassad őket
kenyeret és mákot;
hogy nem marad arcunk,
arcunk sincs csak
tengerek maradhassanak,
és alattuk neved, nevem melyet
vonnak hullámok, halasztanak.

kép: Elena Fortunati

L.K.-nak

Amikor először az asztal tetejére ültél,
szédülni kezdtem.
A ruhád nem gyűrődött össze,
a nadrágod ráncai maguk alá gyűrtek,
ahogy a lábaidat behajlítottad.

Akkor fogant meg
minden későbbi beszélgetésünk
füstölgő szóbáránya,
amikor a recsegő széket
betakartad a cipőiddel.

Az volt a karácsony,
amikor először az asztal tetejére ültél
előzmény nélküli mozdulatokkal.
A porcaim közti folyadék lettél,
amikor elfogytak az ünnepnapok
és díszcsomagolás nélkül megszülettél.

kép: Amy Friend

el kell-e jutni
a haldoklásunkig nasztaszja filippovna,
hogy zsákmánynak alkalmatlan
voltunktól eltompuló érzékeink újra
kiélesedjenek? és lássuk,
nem kell angyali üdvözletre várnunk.
a test maga az angyal.
és valójában a szemünk sarkában
mindig ott a folyó, aminek a
partján tusakodunk vele. a folyó,
aminek ártere az álom. vagy elég
ránézni egy csípőtől amputált betegre,
amint a fantomfájdalmat
csillapító szertől bőréből kivetkőzve indulna
a csak fájdalomban létező
végtag után az üvegszálas sötétségbe?

(a kép a szerző műve)

Tojáshéj-szilánkokon,
de eljutottam a házig
kinézett
és látott engem kosárral a kezemben.
Megszokásból akartam jönni, mint eddig,
de a három helyett csak kettőt kopogtam
miközben a kosárral a térdeimet ütögettem.
Nem jobb kézzel nyitott ajtót, ahogy azelőtt tette,
hanem egy gombbal messziről
messze a kinttől
bent.
Beléptem és először az inas kezet vettem észre,
amiből kiszipolyozta valami az életet
és azt, hogy honnan lett az a rengeteg zöld pióca a bőre alatt,
amik vadul tekeregnek akárhányszor megmozdul egy csont.
Arrébb rántottam a fejem, észrevétlenül
a könyvespolc és a rajta sorakozó körömlakkok irányába
bár tudnám,
mit fog ezzel a rengeteg lakkal tenni,
ő már úgysem fest soha, se kézzel, se körömre.
Belefeküdnék a helyébe
csendben, hogy ne vegye észre senki
halkan megkérném, most távozzon
és fusson el visszafelé, amerről én jöttem a kosarammal.
Vizes tekintetéből az a hely nézett,
ahol sokat játszott gyermekként
én meg viszontláttam őt magát benne.
Beitta a szemével az ott kanyargó folyót,
nyelte és megitta a teste is
aztán ahogy  minden folyó és víz amit nem táplál eső,
kiszáradt.
Szinte hallom, bentről a testéből
az ideges és erőlködő pulzálást,
a húsok csontra tapadását az ujjaim között tartom
az utolsó rúgásai a motornak a fülemben kattognak
és egy szőke kisgyereket látok a bolt közepén
az illatos radírért ordítva bőgni
rácsimpaszkodva az anya lábára,
az meg vonszolja tovább a városon át
és csak lassan látja be, mikor lett volna elég
mikor kellett volna leszállni a lábról és csendben menni mellette.
Ugyanúgy feküdt, mint eddig
a haját megették a poratkák a párnából
vagy hozzánőttek a fehér szövethez a színes tincsek
amik gyorsan hullanak
mégis van valami betegesen tetsző nekem a kihullásában
nem érzem különösebbnek, mint az őszi levélhullást
azok is vörösek és barnák, néhol szőkék
mint ezek a tincsek
szanaszét.
Undorodva, de a ráncokhoz
hozzáérintem a számat mégis
egy kis élet és forróság ennek a lombhullató asszonynak,
de akárhogy feszítem meg a testem, kiráz a hideg
amikor a csuklómra kulcsolja a csontos ujjait.
Sárgás a körme és aránytalanul hosszú
az ujjain több a redő mint a bőr és hánynom kell
mert tudom, hogy a keze nyomát innentől ott fogom hordani.
Kalapálás és vér a fülemben,
erős a kéz szorítása
most én vagyok a vásárló anya, szabad a lábam amire csimpaszkodna
de se pénzem nincs, se illatos radír a boltban
nem veszek semmit, csak próbálom lenyelni
azt a gombócot a torkomban
ami az ő mellében van.

képek: Ariko Inaoka