Holdséta
(Moonwalk)
Egy ragyogó hold-csonk.
A domb elveszti színét
A sarki fény alatt.
Akár egy kifordított napkorong. Minden
Negatívban. Álarcod, akár
Öntött, fekete vas, egy fél kagylóhéj –
Meghámozta a holdat. Riasztó
És dühítő hold-ördög – valahol itt.
A régi tengerész halála életében, abban volt egy
Női szereplő, akit megrettentett a
Tenger lázas hullámzása, és csak dobálta
A fekete-fehér dobókockákat.
A szaracén, kegyetlennek ható tenger.
És szavaid, akár rovar- és pókízek,
Melyeket baglyok szaggattak szét. Virágzó,
Kék-fekete, szilánkos. Denevérkoponyák. Egy nap,
Gondoltam, megértem majd ezt az egyiptomi sírhelyet,
E hold-gombához való nyelveken szólást.
Sose ébressz fel egy alvajárót. Hadd hibáztassák
Mindenért az olajfákat.
Árnyaik fekete vére talán úgy
Tör elő, mint Ábel kiáltása.
Ki van itt? Ez itt a kérdés: Ki van itt?
Az orvos, aki humorizál és végignézi,
Amint a beteg meghal kezei között.
Valami más osztozik a nap bőrén.
A birtoklás álcája, a száj díszletei,
Egy álomban ijesztőnek hatnának. Ébren mindez csupán
Türelem kérdése. Akár egy fantom
Méhnyaktumor. A rádium telihold
Levetkőzött az operációhoz –
Levetett magáról mindent,
Kivéve magát a holdat. De mit is jelent holdnak lenni?
Durva, megmunkálatlan érc,
Mely még nem formálódott
Át míves tehetségedbe. Vagy ott függ
A röntgenkészülék felett egy majom
Sziluettje, melyet egy szűzlány vezet,
És mindketten kiszolgáltatottak a lány poklában. A hold
Komolyan veszi a dolgokat –
Egyre csak szemléli a konyhai eszközöket.
Én voltam a szúnyog a saját
Értetlenségem
Elefántjának fülében. A kátyú
Kurátora. Körülöttünk
A hold-barna dombok, a csillagok
Valószerű mélyaltatásban nyugodtak,
Mind mitologikusak, mind elérhetetlenek.
Halászhajók – a Cassiopeián.
Minden apró kavics egy-egy hold-jelet hordozó
Rosetti-kő. Nem csatlakozhattam többé hozzád,
Csak az áldozati kőnél,
Melyet annyira kerestél. El sem tudtam
Képzelni magamnak a papot. Úgy sétáltam ott
Melletted, mintha először látnálak –
Egy furcsa kutya hold-árnyéka.
Egy kutya néma árnyéka,
Amely megbarátkozott veled. Szemeid
Elemükben voltak, ám nem értették a dolgot,
Mindez megrémítette őket. Akár a felszínre
Törő Kraken, körülölelted a holdat
És a csillagos tengert, szemétre dobtad
A mennyeket, majd a hold-fehér, hold-kráteres
Tengeri várost, és kampóval metszetted
Ketté a partszegélyt. Gigászi madár
Hullott alá Földközi-tenger mellett.
Smaragd tenger, ragyogóan friss festmény,
Csak neked, a Sirokkó árnyékban,
Elvitted mindet, mint bőrt és törmeléket egy amforában,
Hogy újraegyesíts mindent
Egy oly nagy gonddal megírt versben
És úgy viselhesd majd, mint egy farsangi maszkot,
Ha úgy néz szemedbe a démon, mint egy
Üres konnektornyílásba – a démon, aki még
Mindig rajtam néz keresztül.
Rajz
(Drawing)
A rajzolás megnyugtatott. Pokoli tollad olyan
Volt, akár a marhabillog.
A tárgyak szenvedtek új létezésükben,
Majd végül végső pozíciójukba gyötörtettek.
Ahogy rajzoltál, én is valami megnyugvást éreztem.
Kitárult az idő, a mikor a benidormi piacteret
kezdted rajzolni. Tőled nem messze ültem, valamit írogattam épp.
Az órák tovaégtek. Az árusok köréd gyűltek, hogy lássák,
Vajon sikerült-e pontosan lerajzolnod őket.
Ott ültünk a lépcsőn, szandálban,
És boldogok voltunk. Már nem voltunk
Annyira idegenek, turisták, tudtuk, merre
Is kell mennünk a város vénáinak forgatagában.
Ismerős idegenek lettünk. Mikor eladta banánját,
A banánárus tartott nekünk egy szóló
Hegedűkoncertet, banánindákkal.
Mindenki odagyűlt, hogy dicsérje a rajzaidat.
Te csak kitartóan rajzoltál tovább, megragadva a részleteket,
Mikor végül is sikerült az egész látképet börtönbe zárnod.
Ez is megvolna. Örökre megmentetted egyébként
Elveszett reggelünket. Türelmed, haragos
Ajakbiggyesztésed megragadta a piactér portréját,
Mely még mindig a középkorban szunnyadt. Épp mielőtt
Felébredt és eltűnt volna a milliónyi nyári átutazó kiáltása
És a pazar hotelek sziklái alatt. A kezed
Végigsiklott Heptonstall városán, hogy
Elragadja a végtelen sötétség. Míg tollam a tovább
Utazik és további kétszáz mérföldre távolodik a kezedtől,
Örökké ujjai között morzsolgatja vörös, fehér pettyes
Selyemkendőd, rövidnadrágod, rövidujjú blúzod emlékét –
A harminc kép egyike szerte a te Európádból –
És hosszú, barna lábaid, amint lóbálod őket,
A szemlélődő nyugalom,
Melyet kiittam koncentrált némaságodból.
E szemlélődő nyugalomban
Most már csak a némaságodból iszom, már egyikünket sem
Zavarja meg, többé nem menekülhet előlünk.
A bagoly
(The Owl)
Újra láttam saját világomat a szemedben,
Ahogyan látnám a gyermekeid szemében is.
A te szemeden át nézve minden idegen volt.
Az egyszerű galagonyabokrok bizarr, idegen lényeknek tűntek,
Rejtélyes létezők és tettek.
Valami lábakon járó vadság bontakozott ki
A szemedben, mintha vacsoravendég
Lett volna ott, az asztal közepén.
A közönséges vadkacsák földöntúli művészi
Alkotásoknak hatottak, udvarlásuk hipnotikus
Filmtekercs volt, levetítette a folyó. Érthetetlen,
Hogy lehetett a lábuknak kényelmes abban a hideg vízben.
Te voltál a kamera, és olyan felvételeket készítettél,
Melyekhez nem volt megfelelő a felbontásod.
Világomat olyanná tettem, hogy mindent eléd tárjon.
Oly hitetlenkedő örömmel tetted a magadévá,
Miként egy anya veszi át csecsemőjét a dajkától.
A haragod megszédített. Felébresztetted bennem
Bolondos, extatikus, tizenöt évvel korábbi kölyök-önmagam.
A mesterművem akkor született, azon a sötét éjszakán,
A Granchaster Road-on. Ázott ujjperceimből
Egy nyúl vékony, torokhangú sikolya áramlott elő,
A csalitosban, ahol egy bagoly hangja hallatszott.
Hirtelen felröppent, szárnytollait
Az arcomba csapva, helyét átadta nekem.
Chaucer
(Chaucer)
„Ha zivatarokkal jőn aprilis
Március az örök homályba vész…”
Hangod teljében, mikor elérted stílusod csúcsait,
Felemelted a karod – talán az egyensúly miatt, talán
Azért is, hogy megtartsd a feléd irányuló figyelmet,
Képzeletbeli közönséged figyelmét – Chaucert kezdtél
Szavalni a legelő teheneinek. És a tavaszi égbolt röptében
Megtisztította a smaragd csipkebogyó-, galagonya-
És kökénybokrokat, majd a pezsgőspoharat, melyet hirtelen
Rántottál elő tiszta lelkedből.
Hangod végighömpölygött az úton, Grantchester felé.
Nyilván úgy hangzott, elveszett. Ám a tehenek
Figyeltek, majd közeledtek: tetszett nekik Chaucer.
Te csak folytattad. Megvolt hát az okod,
Hogy Chaucert szavalj. Majd előkerült Wyf of Bath,
Legkedvesebb irodalmi hősöd is.
Révületbe estél. Elbűvölted a teheneket.
Egyre csak jöttek, tolakodtak, gyűrűt formáltak
Körülötted, hogy a szemedbe nézhessenek, egyre élénkülő figyelemmel
Feszültek meg a füleik, hogy halljanak minden apró ragot,
Míg végig megtartották tőled a tisztes, hatlépésnyi távolságot.
Alig hitted el az egészet.
Nem állhattál meg. Mi történne, ha
Egyszer csak megállnál? Megtámadnának,
Megijednének a csöndtől, vagy mert még többet akarnak belőled?
Folytattad hát a szavalatot. Egyre csak deklamáltál –
Húsz tehén állt ott veled szemben, hipnózisba esve.
Hogy is hagytad abba? Már nem is emlékszem,
Hogy megálltál volna. Azt képzelem, szétszéledtek –
Forgó szemekkel, mintha a takarmány vonzaná őket magához.
Azt képzelem, én kergettem el őket. Ám a te
Csodálatos Chaucer-szavalatod már akkor is
Örökkévaló volt. Mindaz, ami azután következett,
Figyelmemet már túlzottan feszültnek találta,
És vissza kellett térjen a feledés homályába.
Az agyagfej
(The Earthenware Head)
Ki is mintázta meg a fejedet terrakottából?
Valamelyik amerikai barátod az egyetemről.
Életnagyságú, félig nyitott ajkak, szélükön
Némi fanyarsággal – naturalista próbálkozás,
Már-már hasonlított rád. De nem tetszett sem neked,
Sem nekem. Valami perverz rítus keretében
A feszültség tette magáévá. Mi vett rá minket,
Hogy magunkkal vigyük a vörös sporttáskádba zárva?
Novemberi homály a gát körül, a folyó sötét
Örvények közepette háborgott, a fűzfák megsárgultak.
A megnyesett fűzek formátlan agancsoknak tűntek.
Puszta, lomtalan szarvak. Múlt volt csupán a mező,
Egyre csak tágult a látkép, az ösvény egyre csak előre
Tört, Granchester felé, hogy elfeledje a folyó zavarodottságát.
Egy kiszemelt fűzfa ágai a vízbe hajlottak.
Szemmagasság felett, egy fatörzs begyógyult forradása,
Egy kettényúló ág, már-már egy bagolyodú tornáca.
Ez lett hasonmásod misztikus szentélye.
Határozottan emeltem fel. A fűzfa pedig
Ereklyetartó lett, a te fejedé, mely egyre csak dél felé
Meredt véső véste pupilláival. Otthagytuk, hogy
Hogy élje a világ és az időjárás életét, mindörökké.
A gondosan megválogatott szókincs az ezután írott versedben,
Tükörképed leleplezése, önmagad biztonságba
Rímelése az elárvult sors elől.
De mégsem hagyott el téged. Hetekkel később már
Nem úgy tűnt, mintha mélyen belénk vésődött volna a fa emléke.
Nem néztünk ki olyan elgyötörten – jártunk-keltünk csupán.
Nem féltél már, hogy esetleg elpusztult,
Nem sejtettél benne boszorkányságot. Aztán soha
Nem beszéltél róla többet.
Mi is történt valójában?
Talán nem történt semmi. Talán
Még mindig ott van és képvisel téged
A napkeltében, a hideg pásztorénekben,
Boldogan, félig nyitott ajkakkal,
Mintha érintésem csak az imént hagyta volna el.
Vagy gyerekek találták meg – és összetörték?
Vagy a fa végül maga is meghajlott?
Biztosan a folyó nyelte el. Biztosan
A folyó lett a kápolnája, és őrzi, azóta. Bizonyosan,
A te halhatatlan, kemencében égetett fejed,
Végre szemtől szemben megcsókolja
Apádat ott lent, a nyirkos mélyben.
Túl a felismerésen és megmenekülésen,
Kimosatott belőle minden félelmünk, és tökéletes
Helyen van ott a gyászos, háborgó áramlatok mélyén, és csupán
Nyáron üdvözli futólag néhány fenékre szűrődő
Árnyék, amint a méz és a megállt óra
Felé siklanak.
A gonosz.
Így nevezted annak idején azt a fejet. A gonosz.
Kántás Balázs fordításai
