Álljon itt néhány feltételezett magzatkori
emlék az elveszett ikerről…
(Hayton)
I.
Egyik kezem a másik alatt, így alszom el,
hívni se kell a szellőt, már jön, már itt van,
a napok feloldódnak, akár a só a vízben.
Egyes egyedül alszom el, kényelmetlenül,
majd minden kőteremen átjárok, de
mégsem jövök a világra időben. Valójában,
fel kell gyűrniük az ingujjukat, hogy elérjenek
hozzám, hüvelykujjal, aztán a kezükkel.
Megadja magát a hártya, szabad utat adva.
Hagyom, hogy a csontjaim elnyúlhassanak,
kicsúszom egy nálam csúszósabb felületen.
Mert itt már semmire sincs szükségem.
II. Az elvesztett nővér
Amikor itt hagytál, egy világ
jött el értem. Az eső,
a reggel, az idő, melyek
vég nélkül itt maradnak.
Az ablakok zárva, akár az öltések.
Megnőnek a körmök, nincs mit piszkálni.
A közös anya-sátrunk nedvessé
válik körülöttem és rám tapad.
Ahogy elhagytál,
itt maradtam, remegve!
Akár egy hangszer, amivel
hosszú ideje nem játszottak.
A napfény máj-sárga
ujjacskái érintettek meg.
III.
Újra és újra felkeltem majd elaludtam.
De még mindig nem éreztem a füst szagát.
Milyen nővér lehet az, aki megtartja
magának a magzatkor emlékeit?
IV. Az elvesztett nővér
Látom ám, mire gondolsz, ezen a sivár képernyőn,
amit te szürkeállománynak hívsz. Miközben beúszik
egy sötét kép – kötélhágcsók feszülnek a zöldfenyőkre.
Avagy más evilági dolgok – ceruzák, csorbult vázában.
Aztán gondolatnyi csend, majd élénk kitörések –
és beleolvad a hosszú távú memóriánkba.
Az emlékezet, a tied, ez a képernyő –
melyre oly könnyű rávésni az emlékeket.
És oly könnyen ki is törölhetjük őket.
Bár nem lehet mind a tied; mennyire keveset tudsz
az életről. 1982-őt írunk, január, kedd,
az atya a szakadó hóban áll, a kutyus még
új volt, miközben szájából kiáll a szivarvég.
Érted? Nem emlékszel élénken és pontosan,
megzavar a tér csupaszsága,
és ez a csupaszság, ez az a kép, amely
kiakaszt és falhoz állít, látod már? Úgyhogy
semmiképp se gondold azt, hogy a másik feled vagyok.
V.
Kislányként, együtt anyámmal, a Penn állomásra mentünk. Az emberek
egymásnak nyomták túltömött táskáikat. A teret a sósperec élesztős illata
lengte be, akárcsak időváltozáskor, sőt porond állításkor a cirkuszsátor
alatt. Anyám elhaladt egy álldogáló kéregető koldus mellett, anyám
fekete haja fel-le lebeg, és hamis leopárdbőr kabátja megperdül önnön
maga körül.
Már tudtam a víz alatt úszni. Meglepő gyorsasággal tudtam bemutatót
tartani – becsuktam a szemem és máris az első vagon jéghideg fémrúdját
fogtam, akár egy élő kacs, ami rám talál, és nem enged el. Ahogy vissza-
néztünk a koromfekete vonatablakon keresztül, látva, ahonnan jöttünk,
megláttam egy madarat, sólyom volt, amint felugrik egy férfi kezéről és
keresztülsuhan az állomáson, féktelenül, amíg a vonat lelassít miattam
a pályáján.
A sötétben már csak arra várunk, hogy kiérjünk az állomásról. A lég
kondi nem működött, a sötétség beborította a kupét, és kedvesen el-
takarta előlünk utazóládáinkat. Pintyőke voltam egy tölgy ágán, amely
sose beszélt, becsvágy nélkül, még énekelni se, apró csőre zárva maradt,
ágról ágra szökken, és aki látta már a napot és egészen bezsongott tőle.
VI. Az elvesztett nővér
A magnólia fák árnyéka alatt fekve keltettél fel,
arcod ismeretlen volt, akár a pihenő madaraké,
vizet nyújtottál nekem, megittam, majd bánat nélkül
rám néztél, ahogy ott a búzatáblában feküdtem,
két lábra állítottál, aztán kéz a kézben el-
sétáltál velem a rengeteg széléig és azt mondtad:
„A napsugár lassan áthatol a házamon
keresztül, akár a fénycsóva a festményen –
átjöhetsz hozzám megnézni, persze, ha
szeretnéd.” De nem tudtam belépni.
VII.
Kicsi, szemtelen húgocskám,
a mai nap magával ragadott
Sandy Hooknál az árapály—
a legtávolabbi homokos öbölig
vitt, halak civakodtak lábamnál,
a fürgébbik megszökött az
alga rágta hálón keresztül, míg
a másik kettő egy pillanatig, mintha
egymást fűzte volna a felkavart homokban,
akár tű és véna, egész családias,
megjön a dagály, míg a csonthold hánykódik.
VIII. Az elvesztett nővér
Igazán nagy gyerek volt, nagyon éretlen,
nagyon játékos, nagyon fáradékony, makulátlan.
Én csupán árnyéka voltam a fának, amit
senki se lát, egy darab jég a jégár közepén.
Nevetett, amikor a tenger zavaros lett.
Árnyék voltam a fán, egy jégszilánk
olvadó gallyon, amire senki se figyel.
Életében az idő véletlenszerűen múlik.
Pelyhekben esik a hó, újra a hótakaróra,
egy öreg tanya falainak sarkaiban úgy
gyűlik a por, akár az egerek télvíz idején.
Túl korai hóként jöttem meg,
melyet a jéggé fagyott talaj elkapott
és igazán beteggé tett.
Nagypál István fordítása
Sámson és Delila 
