szimpla fogaskerekek

ugyan ki sírna

kézcsapsárba

hang nem jön ki nem ki nem

nem

feltekintesz látod

perzselő fénykörök

visszavernek téged

pillanatokra mik tűnnek éveknek

otthonkásan lusta éveknek

párhuzamosan

lábat mozgatsz hogy szárazon tartsd

sugárhajtott részecskék agyroppantó csattanása

köldökzsinórok szívroppantó csattanása

hosszan visszazeng-zeng-zeng sivatagok és erdők és tavak felett

nem hallott csak érzett robajjal:

sok perc jegyzék

olvasatlan

még

 Thaly Kálmán:

A kölesdi harczról

1708. szeptember 2.

[1869]

 

 

 

 

A KÖLESDI szép sík mezőt

Ezer virág koszorúzza, illatozza;

A kölesdi szép sík mező

Balogh Ádám dicsőségét virágozza.

 

Fel van írva ott mindegyik                           

Kis füszálra, vadvirágra, violára:                  

Balogh Ádám a szabadság,              

A magyarság diadalmas daliája!

 

E virágok, e fűszálok

Ellen-vérből fakadoztak-sarjadoztak:

Kiket Béri Balogh Ádám

Leventéi levagdostak, lecsapdoztak.

 

Hajh! kuruczság hős vezére.

Hajh! szabadság vértanúja Balogh Ádám:

Mikor itten harczra rontál….

Mintha kardod villogását most is látnám.

 

Dandárát hadoszlopokba

Itt osztotta, állítá föl, rendelé el:

Minden ezred egy-egy fölleg

Fegyverének felvillámló menykövével.

 

Aranyozott selyemzászlók

Fölemelve úgy ragyognak, úgy lobognak

Tárogató, trombitaszó

Hangira a harczparipák toporognak.

 

A lovas már alig bírja

tartani a kantárszárat balkezével

Jobbjában reng fent aczélja

Sólyomszárnya, kaczagánya küzd a széllel.

 

Melle dolmányát dagasztja,

Karabélya a nyakában csitteg csattog.

Dübörög a lovak lába,

Ingoványos rét lapálya reng alattok.

 

– Dobban a föld: Balogh Ádám                               

Vágtat, íme, pej paripán, vont aczéllal;                    

Hősi mellén harczol a nap                                        

Boglárokkal, skófiumos pantallérral.            

 

Szép aranyos kardhüvelye,

Forgójának drágaköve villámot hány;

Vállain reng párduczbőre,

Nagy sastolla mint vitorla ringadozván….

 

S trombitáit megfuvatja

És vezényel    tűzzel, hévvel: »Rajta-rajta!

Bent az ellen a hazában….

Magyarok szent Istene, vígy diadalra!«

 

 Dob megperdül, ágyú dördül, –

Rabló ráczra vészt okádva kormos öble;

Fegyver roppan; – füstben, porban

Vág előre a kurucz had dübörögve…

 

– A többit mondjátok el, ti

E mezőn nőtt bokrok, fűvek, fák, virágok:

Hisz ti mind a győzelemmel

Tönkre vert vad ellen sirján sarjadátok!

 

Országdúló rácz- s labanczból

Alig jutott, alig futott hírvivőnek;

Magyar várak ormairól

A diadal örömére dörgve lőnek.

 

És azóta elviharzott

Elzajongott hosszú, kínos másfél század,

S immáron, mártírhalált halt

Balogh Ádám hamvai rég szétomlának.

 

Ámde a kölesdi síkot

Ma is virág koszorúzza, illatozza:

A kölesdi csatamező

Balogh Ádám hírét-nevét virágozza!

 

Fel van írva ott minden szál

Véren termett fűre, fára, friss virágra:

Balogh Ádám diadalmas!…

– Hív utód, ha arra tévedsz, gondolj rája!

 

 

E sorok szerzőjének 2005-ben tett filológiai felfedezése, hogy Thaly Kálmán A kölesdi harczról című költeménye már szerepelt a szerző 1909-ben megjelent Kuruczvilág című saját műveiből összeállított verseskötetében, vagyis ő maga leplezte le szerzőségét egy ballada kapcsán a halála után megindult hamisítási vádak előtt. 2013-ban reprezentatív kötet jelenik meg Hamis(ítatlan) irodalom címmel a pozsonyi Kalligram Kiadó gondozásában, amely végérvényesen beteljesíti Thaly Kálmán rehabilitációját a szerzőről közölt három igényes tanulmánnyal.

            Nem mellesleg A kölesdi harczról című költemény a poétikai-retorikai olvashatóság egyik magyar gyöngyszeme, különösen a Paul de Man-féle dekonstrukció szemszögéből, mert a betűk és szótagok véletlenszerű – az olvasó által elvégzett – szétszór(ód)ása diszfiguratív erővé válik benne, és a névnek tulajdonítható jelentés ellenében dolgozik: a második strófa nehezen fenomenalizálható kijelentése – a fűszálak, virágok felirataként olvasható az a mondat, amely a materiális „Balogh Ádám” betűsor jelentését nevezi meg – éppen a név betűinek „beíródásai” révén veszíti el megjelenítő erejét; az Ádá tag (vagy anafonikus változata) részben vagy egészében megjelenik a „vad(virág)”, a „szabadság”, a „diadalmas”, a „daliája” és a „sarjadátok” szavakban. Ha a vers kulcsmondatát az arcnak a materiális nyomok szétszórtságára való ráerőszakolásából eredeztethető megismerés allegóriájaként olvassuk, a megismerésnek vagy a tapasztalat fenomenalitásának megbomlásává válik; a tizenharmadik strófa oppozíciót képez az előbb említett versszakkal, amennyiben a virágok ottani olvashatóságával („fel van írva”) szemben e növények felhangzó beszéde („mondjátok”) iránt kelt várakozást – ez az „olvasói” (hallgatói) várakozás azonban kielégítetlen marad, hiszen a vers befejeződése némaságba fojtja a síron nőtt virágok tanúságtételét. E némaság értelmezéséhez a költemény két korábbi strófájának olvasata járulhat hozzá.

A kilencedik és a tizenkettedik versszak között szintén erős kapcsolatot létesít a sorkezdő „Dob” és „Vág” ismétlődése, a visszatéréskor mindkét szó csonkított a korábbihoz képest: a küzdelem áldozatainak vesztesége a betűk szintjére helyeződik: ha a tulajdonnév inskripciójára továbbra is figyelünk, akkor a két versszak „legsokatmondóbb” anagrammatikus kapcsolata a „Balogh Ádám” részletének megjelenése a „had” szóban, ami azért különösen lényeges, mert az anagramma észlelése kizárólag leírt szövegben lehetséges. Ez egyrészt kiemeli az olvasói képzelőerőre utalt zajok (lódobogás, dobpergés, ágyúdörgés, fegyverroppanás) fenomenalizációjának törékenységét, másrészt előrejelzi azt a beteljesületlenséget, amelyet a vers lezáró strófája kelt. A sírszerű némaságba (hangtalanságba) zárkózó költemény olvasására a szöveg megint csak a sírfelirat-olvasás alakzatát kínálja fel: a „Boglárok”-ba beleírt „Balogh Ádám” a tulajdonnévre is átviszi az ékszerek tűnékeny csillogását, amely a szoláris metafora katakrézisével („Hősi mellén harczol a nap”) felidézi a prosopopeia dekonstruktív elméletének wordsworth-i „gyökereit” – a fenomenális és materiális olvasás közötti választás helyett A kölesdi harczról inkább a két stratégia kölcsönösségét feltételezi.

                                                                                                          Benkő Krisztián

 

 (Az idén decemberben, a Kalligram Kiadónál Csehy Zoltán szerkesztésében megjelenő “Hamis(ítatlan) irodalom” című konferenciakötet három igényes tanulmánnyal járul hozzá a 19. század egyik eredeti költőjének, Thaly Kálmánnak a rehabilitációjához, újraértelmezéséhez.)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

.

Majdnem teljes volt már a sötétség.

Állt, még meztelenül. A tükörben alig

látszódtak testének körvonalai,

csupán a szeméből sugárzott némi fény,

éles lyukat ütve az átlátszónak tűnő anyagon.

Lehajolt, fölvett néhány ruhadarabot,

a kezében tartva őket, odázva még

pár percig a lassú mozdulatok éjfél

előtti árulását, amitől nem tudta; kívánatosabb

lesz-e vagy egyszerűen csak puhább, és

egy fokkal biztonságosabb lesz tőle a világ –

s hogy menni kell bár fogalma sincs, hová.

Lehajolt, újra. Egykor minden a földön hevert.

A parkettán fényes csík húzódott hosszan, bekúszva

az ágy alá, jelezve; kutakodni kell, hogy bármit

is megtaláljon. Mégis, úgy érezte, hiába hajol,

hiába emelkedik. Mintha meddő játék volna csupán

a mozgás. Hitte, jó volna mozdulatlanul állni,

sütkérezni még a szem lágy, vizenyős fényében

mely nem tolakszik és kitart egészen az utolsó

leheletéig. Késleltetés: vágy egy cseppnyi

magány után. Hirtelen elérzékenyült.

Közben szemerkélni kezdett kint az eső.

Az arca úgysem lehet nedves már sohasem.